II./ 16. fejezet

Közelsége melegséget árasztott. Csak ültünk szótlanul egymás mellett, mint két vadidegen, de ebben az esetben a csend sokkal beszédesebb volt minden felesleges szónál. Ahogy bámultam a hullámok morajlását, éreztem, hogy gondolataim messzire rohantak tőlem, és azt kívántam, hogy hosszú ideig ne is térjenek vissza hozzám. Egyetlen dolgot akartam, itt maradni. Vele akartam tölteni ezeknek a másodperceknek a végtelenségét, még mielőtt a város szörnyű valósága magába nem fojtana minket, csakúgy, mint az óceán háborgó hullámai. 

Colton szokatlanul egyenletesen vette a levegőt, talán még neki is furcsa lehetett, hogy mennyire nyugodt. Ahogy bámult a messzeségbe sok idő után talán ő is először érezte szabadnak magát, szinte éreztem, ahogy elfelejt minden gondot, és a pillanatnak élt, annak a pillanatnak, amit talán soha sem kapunk vissza, a kettőnk pillanatait, azokat, amik csak a mieink, melyeket a sors kegyetlenül elszakít tőlünk egyetlen másodperc alatt.

Gyakran eszembe jut, vajon miért azt szánták nekünk, amit. Miért nekünk kellett megvívni ezeket a csatákat, miért nem másnak. Miért mi szenvedtük meg azt, amit más is megszenvedhetett volna, vagy egész egyszerűen miért abba az emberbe szeretünk bele, akit soha elképzelni sem tudtunk volna magunk mellett. Minden alkalommal, minél mélyebben ásom bele magam ebbe a végtelennek tűnő ok-okozati dilemmába, annál inkább válik még bonyolultabbá. Soha nem tudtam még megfejteni, mit láttam egykor Westben és régen miért nem vettem észre Colton emberi oldalát, azokat a tulajdonságait, amiket most éveken keresztül is fejtegetnék. Miért nem vettem a fáradtságot, hogy továbblássak a zord külsőn, és meglássam az igazi énjét. Miért pazaroltam az időt, amikor az így is kevés… talán túlságosan is.

- Az eddigi vizsgálatok során négy áldozatot követelt a holkbrooki robbanás, mely kora este rázta meg a városházát és közvetlen környezetét. Több százan tüntettek az épület előtt, mikor az, eddig tisztázatlan körülmények között, a levegőbe repült és porig égett. A tömegbe repült romok több tucat embert megsebesítettek, jelen pillanatban mindannyiukat a város központi kórházában ápolnak. Egyelőre pontos információink nincsenek hányan tartózkodhattak az épületben a robbanás pillanatában…

- Kapcsold már ki azt a szart, nem bírom tovább hallgatni – pöfékelte Allena valószínűleg a készülék mellett ácsorgó Bradnak, aki egész eddig csak mozdulatlanul állva figyelte a híreket.

Engem éppen csak visszarángatott a valóságba a bemondó hangja, legjobb barátnőm ripakodása pedig már teljesen kiűzte az álmot a szemeimből. Ahogy pislákolva végigtekintettem a fehér folyosókon, kénytelen voltam rájönni, hogy még mindig nem történt semmi. Ugyanott ültünk, ahol néhány órával ezelőtt, és ugyanúgy egyikünk sem volt képes bármi okosat hozzáfűzni a történtekhez.

Az egész olyan volt, mintha egyetlen másodperc leforgása alatt zajlott volna le. Amint magamhoz tértem a robbanás után, már csak annyit láttam, hogy az óriási lángok egymással versengve próbálták elérni az eget. A füsttől szinte levegőt is alig bírtam venni, és az sem érdekelt különösebben, hogy a karom tele volt üvegszilánkokkal, melyeket valószínűleg a robbanás orbitális ereje fúrt a bőrömbe. Azt sem tudtam, mit csinálok, csak feltápászkodva a földről néztem végig eszméletlen barátaimon. Tudtam, hogy jól voltak mindketten, viszont arról fogalmam sem volt, hogy Vele mi történhetett. Mindössze annyit tudtam, hogy odabent volt, amikor szétrepült az épület, és abban a pillanatban csak annyit láttam, hogy az a földdel vált párhuzamossá. Esztelenül indultam meg a lángok felé, ám a lendületem gyorsan alább hagyott, mivel az első lépés után éles fájdalom nyílalt a bal lábamba, így az akkortájt megérkező tűzoltók gyorsan lehagyták sánta tempómat. Az idő a rettentő hőség ellenére is, amit a lángok árasztottak magukból, úgy tűnt, mintha jégbe fagyott volna, és én csak vártam tehetetlenül, hogy történjen végre valami. Hagytam, hogy az események pörögjenek körülöttem. Ordítások, rohanások, hosszú vízsugarak áramlása a tűzcsóvák felé, miközben a szívem olyan nehézzé vált, mintha kővé változott volna. Allena nem viselte ilyen jól elsőre, mint én. Legjobb barátnőm fogalmam sem volt, mikor tért magához, de csak annyit láttam belőle, hogy bozontos hajába túrva volt képtelen beazonosítani, amit lát és először talán fel sem fogta, hogy a bátyja odabent volt. Valamivel határozottabban indult meg, mint én a lángok irányába, de csak annyit vettem észre, hogy valaki megragadja a karját és ő egyáltalán nem ellenkezve omlott bele zokogva Brad karjai közé. A következő pillanatban mozdulatlanságom még inkább megrökönyödött, ugyanis egy hordágyon hoztak az épület másik irányából két személyt, akik már nem láthatták többé a napfényt. Nem bírtam tovább tartani magam, összecsuklottak alattam a lábaim, és utat törve maguknak a könnyeim hömpölyögtek végig az arcomon. Rettegtem attól, hogy odajönnek hozzánk, és behívnak minket a kórházba, hogy azonosítsuk a testet…

Emlékeim rohanó záporából egy ajtócsapódás rázott vissza a kórház monoton falai közé. 

Négy orvos haladt el előttünk rohamléptekben pontosan abba az irányba, ahol éppen Coltont műtötték az elmúlt órákban. Automatikusan pattantam fel a kényelmetlen padról, mely eddig fekhelyemként szolgált és ráztam le magamról a pokrócot, majd indultam el utánuk, mintha három méternél tovább tudnék jutni.

- Bassza meg – keltem ki magamból nem foglalkozva azzal, milyen szavakat engedek meg magamnak, és rúgtam bele reflexből a fémajtóba, amit rögvest meg is bánva hátráltam a többiekhez. – Órák óta odabent vannak, és egyetlen egy szót sem hajlandóak mondani. Legalább nyolcan mentek be mióta itt vagyunk, nem hiszem el, hogy egyik sem tud kijönni csak egy félmondatra, hogy megnyugtassanak, minden rendben van – kiabáltam szerencsétlenekkel, akik semmiről sem tehettek.

- Ha szétvered a lábad és üvöltözöl velünk, akkor sem lesz jobb – jegyezte meg Allena, amitől csak még idegesebb lettem.

- Hogy bírsz ilyen nyugodt lenni, amikor a bátyádat most hozták ki egy darabokra hullott épületből? – tódultam meg felé, és már az sem érdekelt, ki bámult meg minket.

- Szerinted én nem vagyok ideges? – vont kérdőre szinte meg sem mozdulva eddigi testhelyzetéből. – Lea, ti pár hete játsszátok a szerelmes gerlepárt, nekem 23 éve a bátyám – vágta felém érzéketlenül szavait, amire hirtelen képtelen voltam bármit is reagálni, és nehezemre esett eldönteni, hogy ordibáljak vele vagy csak szimplán vágjam képen.

- Allena – döntött helyettem a falnak támaszkodó Brad, aki az elmúlt óráit a rendőrségen volt kénytelen tölteni és csak nem régiben tudott csatlakozni hozzánk. – Én megértem, hogy legalább egy napja nem volt alkalmad senkit sem lealacsonyítóan kritizálni, de talán nem most és nem a legjobb barátnődön kellene ezt bepótolni. Erőltesd meg magad, ne légy önző és gondolkodj – mondta olyan nyugodtan megjegyzését, mintha az időjárásról beszélne egy kedves, idős hölggyel, és nem Holkbrook leglobbanékonyabb teremtményével.

- Isten lássa lelkem, ha most nem egy kórházban lennénk, én esküszöm, hogy… - mordult felé még inkább felpaprikázott hangulatban, mint irányomba nem sokkal ezelőtt, de nem volt lehetősége befejezni mondandóját, ugyanis váratlan vendég érkezett a folyosó silány falai közé.

- Lana néni – indultam meg lendületesen irányába és vetettem egyenesen a karjai közé magam. – Apa rendben van? – suttogtam kérdésemet kétségbeesetten fülébe, olyan minimális hangerővel, hogy éppen csak hallhatta.

- Persze, de borzasztóan aggódik miattatok – húzódott el kissé tőlem, majd két kezével közrefogta arcomat. – Legközelebb legalább üzenjetek, Prücsök, hogy tudjuk, jól vagytok.

- Colton még odabent van – homályosodtak el szemeim a könnyfátyoltól, de erősnek kellett maradnom, nem engedhettem, hogy utat törjenek maguknak. – Semmit nem mondanak róla, órák óta bent van – motyogtam, mire ő csak meggyötört tekintettel puszilta meg a homlokomat, majd nézett a hátam mögé barátaim felé.

- Ne aggódjatok, Colton kemény, mint a szikla, ő az utolsó ember, aki hagyná, hogy egy robbanás megártson neki – kacsintott rám olyan lelkesítően, hogy egy pillanatra még én is elhittem minden egyes szavát.

Éppen csak visszaindultunk a többiekhez, hogy tovább számolhassuk a kínzóan lassan pergő másodpercek sokaságát, amikor egy magas férfi lépett ki az ajtón. Őszre fakult bozontos hajába túrva sóhajtott egyet, majd közelebb lépett hozzánk, mire mindannyian egy emberként pattantunk közvetlenül elé és megfeszülten vártuk, hogy végre mondjon valamit.

- Nos, ha jól sejtem, Önök Mr Lewington hozzátartozói – húzta az időt, aminél éreztem, hogy barátnőmben már fogalmazódik egy újabb szellemes megnyilvánulás, de rögtön láttam, amint Brad vállára tette, mi több, szinte csapta a kezét, hogy ennek nem itt van a helye. – A fiatalember túl van a nehezén, de sajnos… - ennél a pontnál veszítettem el a fonalat.

Semmi más nem érdekelt abban a pillanat, csak és kizárólag az, hogy életben volt. Egyetlen egy következményére nem voltam kíváncsi a történteknek, én megelégedtem annyival, hogy nem veszítettem el. 

- Most rengeteg pihenésre van szüksége, de egyikük bemehet hozzá – hátrálva indultam meg a padok felé, hogy helyet foglalhassak és türelmesen megvárjam, hogy Allena kijöjjön tőle és elmondhassa, hogy van, amikor barátnőm fölém lépett és felhúzott a székről. 

- Te menj be hozzá – mosolyodott el halványan, majd megszorította a kezemet. – Azt hiszem, annál nagyobb támogatásra van most szüksége, minthogy azt mondjam neki, szarul néz ki.

- Köszönöm – motyogtam alig érthetően, majd ellépve tőlük indultam meg az orvos után, aki kacskaringós folyosókon végigvezetve irányított el egészen a 452-es számú szoba ajtajáig. 

Szinte remegő kézzel nyomtam le a kilincset és léptem be a szürke félhomályba öltözött helységbe. Colton mozdulatlanul feküdt a terem közepén egy ágyon és körülötte legalább négy gép pityegett különböző időközönként. A csend azonban még így is őrjítő volt, lépteim is bizonytalanok voltak, nem akartam megzavarni a pihenésben, főleg úgy, hogy az orvos legalább hétszer a lelkemre kötötte, hogy nem fogom felkavarni bármilyen külső információval. 

- Aludhatok közben egyet, és majd felébresztesz, ha ideértél? – törte meg azonnal zavaromat, amin más szituációban gondolkodás nélkül nevettem volna és visszaszóltam volna vissza fondorlatosat, ám jelen helyzetben csak megnyugodtam, hogy van ereje tréfálkozni. 

- Azt hittem, alszol, nem akartalak felébreszteni – magyaráztam ésszerű logikával, miközben sokkal határozottabban érkeztem meg mellé, rövidebb idő alatt, mint ahogy azt megjósolta. – Hogy vagy? – kérdeztem félénken, mire ő felém fordította sebes arcát, mely több helyen is össze volt húzva kisebb ragasztócsíkokkal. 

- Azt hiszem, voltam már jobban is – vonta meg óvatosan a vállát, amit valószínűleg alaposan meg is bánt, mert azonnal hangosan felszisszent.

- Mit mondtak az orvosok? 

- Hogy megmondhatjátok annak az undorító féregnek, túl korán örült, megmaradok – kacsintott rám szarkasztikus féloldalas mosolyával, amit én csak rosszalló fejrázással tudtam értékelni.

- Én úgy féltem Colton – tördeltem ujjaimat zavartan, mire ő csak felemelve kezét megfogta az enyémet és a megszokottnál szélesebb ágyon arrébb csúszva húzott oda maga mellé.

- Úgy ismersz, mint akit ilyen könnyen el lehet tenni láb alól? – simította meg derekamat. – Egyébként is, a hegek manapság menőnek számítanak, nem? Ezek szerint Vincentnek köszönhetsz egy elképesztően dögös pasit – vonta fel a szemöldökét rám tekintve, mire legszívesebben szorosan magamhoz öleltem volna, de tudtam, hogy ezzel nem segítenék a helyzetén, csupán még több fájdalmat okoznék neki. 

- Sok helyen megmaradnak?

- A hasamon, és a lábaimon akad pár égési sérülés, azt mondta a doki, hogy azokat plasztikával el lehet tüntetni – horkantott fel szarkasztikusan a szépészeti beavatkozás gondolatától is, - ez a pontja volt a beszélgetésnek, amelyiknél ha lett volna annyi erőm valószínűleg képen vertem volna.

- Megmentette az életed – emlékeztettem erélyes monológja után, mire csak sóhajtott egyet, ami ebben az esetben az egyetértést jelentette. 

- Itt maradsz éjszakára? – váltott azonnal témát, amin alaposan meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy ilyet fog kérni tőlem.

- A világért sem mozdulnék el innen – pillantottam rá, majd óvatosan megemelkedve úgy, hogy ne érjek a teste többi pontjához, megcsókoltam.

- Lea – változott hangja sokkal komolyabbá, amitől éreztem, hogy most más fog következni. – Ugye tudod, hogy ezzel hadüzenetet küldtek? Nem fog érdekelni mostantól semmi sem, ki fogom csinálni ezt az alakot, és addig nem fogok leállni, amíg el nem takarodik California állam közeléből is. Kerül, amibe kerül, Brad lesz az új kormányzó.

- Remélem, tisztában vagy azzal, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű – igyekeztem megtartani gondolatait a realitás talaján, és lebeszélni arról, hogy bosszúból cselekedjen. – Ehhez Vincentnek is lesz egy-két szava, de… - tartottam egy kis szünetet, majd folytattam, hogy biztosítsam támogatásomról, – hogyan tudok segíteni?

- Kezdhetnétek azzal, hogy betörtök a házatokba és kiderítetek mindent, amit Sylvia tud – tette nyilvánvalóvá azt a tényt, amit én is nagyon jól tudtam már, hogy az a ház, többé már nem az otthonom…

II./ 15. fejezet

Kora este már mindannyian megindultunk a város központjába.

Miután Naomi visszavonulva elhagyta a birtokot távol tartva magát ezzel a fortyogó Allenától még jó pár óránkba telt, hogy a lányt meggyőzzük afelől, nem is olyan rossz dolog, hogy mellettünk áll a Wilson család. Coltonnak igaza volt, és kénytelenek voltunk mi is ehhez tartani magunkat, nem engedhettük meg jelen helyzetben, hogy bárkinek a segítségét visszautasítsuk. Szükségünk volt a neves támogatókra a hátunk mögött, és ha ehhez jó arcot kellett vágnunk Naomihoz, akkor ezt is megtesszük. Pár hosszas fejmosás után, amit a két politikusunk tartott nekünk délután, lassacskán már én is kezdtem azt gondolni, hogy Allenát meggyőzték igazukról. Jobban végigértékelve az érveket pedig, Naomi nem sokat tudott volna ártani nekünk, legalábbis anélkül nem, hogy utána tönkre ne tegyük a hírnevét, hiszen még mindig a kezünkben volt az aduász, amit csakis magának köszönhetett, bármikor nyilvánosságra hozhattuk, hogy mit akart tenni Coltonnal, ő pedig túlságosan is jól ismert minket ahhoz, hogy tudja, szemrebbenés nélkül megtettük volna. 

Természetesen a Blemont házhoz tartottunk, melynek óriási báltermében tartotta visszatérő partiját Vincent. Gondoskodott róla, hogy a város színe-java, beleértve ebbe régi főtámogatóit is jelen legyenek. A rendezvény előtt azonban egy gyors kitérőt terveztünk a városházára, mivel roppant mód kíváncsiak voltunk, milyen károkat okozott eddig a rendszerben. Tegnap már hallottuk hírét, hogy Apa két egykori miniszterét lefokozták, egyiküket pedig kirúgták annak gyanánt, hogy beférjenek Vincent emberei is a közigazgatásba. Okosan, hátulról megkerülve az ideiglenesen kormányzó polgármestert sikerült ezt véghezvinnie, mi pedig minél gyorsabban meg akartuk állítani a folyamatot, még mielőtt hatalmas leépítések kezdődtek volna meg. Colton szerint az ott dolgozók megrettentek a kialakult helyzettől, többen féltik az állásukat, ezért számos ember hódolt már be neki. Bizonyos szinten megértem őket, hiszen a megélhetésük függött ettől, a családjaikat pedig nem sodorhatták nehéz helyzetbe, illetve Vincent sem egy angyali ábrázatú fazon. Meg van a kellő tekintélye ahhoz, hogy elérje a céljait, csak egy dologgal nem számolt… ő nem élte végig ezekkel az emberekkel az elmúlt éveket, fogalma sincs arról, kik dolgoznának neki, egyáltalán nem ismeri őket. 

- Miért álltunk meg? – zökkentett vissza gondolatmenetemből legjobb barátnőm hangja.

- Forgalmi dugó, az egész sugárút lebénult – magyarázta kérdésére a sofőr kissé hátrafordulva. – Azt hiszem, egy-két órás csúszással számolniuk kell.

- Nagyszerű – vette tudomásul a szőke hajú lány, aki karba font kézzel csaknem megsértődve, hátradőlve bámult ki az ablakon. 

- Valamiért nem sajnálom, hogy kevesebbet kell anyám és annak a szánalmas féregnek a képét néznem – jegyeztem meg a nyilvánvalót, ami egyiküket sem lephette meg túlzottan.

- Nem is értem, miért erőltetjük annyira ezt az egész estét. Maradtunk volna otthon és bontottunk volna meg egy üveg bort – ismételte el mostanra már legalább hatodjára. – Ezt a dugót is megúszhattuk volna.

- Bradet támogatjuk, Allena – mondtam egy halványabban ingerültebben, mint kellett volna. – Ha ehhez egész este jó pofát kell vágnunk, akkor megtesszük, mindannyian – hangsúlyoztam ki az utolsó szót erőteljesen barátnőmre pislantva, aki csak egy aprót bólintva jelezte, hogy megértette.

Ahogy múltak felettünk az óráknak tűnő percek, Colton másodpercenként az óráját ellenőrizte, Brad idegesen dobolt a lábával, míg Allena folyamatosan hangosan sóhajtozva jelezte, mennyire unatkozik, én pedig igyekeztem figyelmen kívül hagyni ezeket a már-már bosszantóvá váló cselekvéseket, és türelmesen várni, hogy végre meginduljon a forgalom, ám az pechemre nem akart eleget tenni elvárásaimnak.

- Menjünk gyalog – szólalt meg körülbelül félóra után Colton. – A városháza nincs annyira messze, és legalább addig is megy az idő, nem egyhelyben ücsörgünk.

- Csak utánad – mutattam a férfinek, aki kisegített az autóból, majd a barátaink előtt haladva szlalomoztunk a véget nem érőnek látszó kocsisorok között.

Bevallom, valamelyest közel álltam ahhoz, hogy megsüketüljek, mivel a sofőrök is kezdték elveszíteni a hidegvérüket, és egyre többüknek tapadt rá a tenyere a dudára, ami betöltötte az egész utat. Egy darabig azt sem nagyon értettem, miért nem mehettünk le a járdára, aztán rádöbbentem, hogy Colton már előbb láthatta, hogy emberek sokasága állt tömött oszlopokban egymás hegyén-hátán, és szüntelen bámultak előre. Amint előre pillantgattam feltűnt, hogy a tömeg nem hogy fogyott volna, hanem csak egyre sűrűbb lett, és a városházához közelítve pedig már a hangjuk is megérkezett. A hatalmas transzparensektől nem sok mindent láthattunk az épületből, viszont Coltont természetesen ez nem fékezte meg, sőt csak jobban felingerelte, és nyilvánvalóvá tette, hogy tudni akarta mi a fene folyik itt. 

- Ott van – üvöltötte egy férfi a tömegből, mire emberek tucatjai kapták egyenesen felénk a fejünket, aztán pár másodperces hatásszünet után indultak meg felénk, mint egy megvadult csorda. 

- Mi a…? – kezdett volna bele Colton szentségelésébe, de nem volt ideje befejezni ugyanis minden irányból éles kiabálások szálltak felénk, amikből alig tudtam kiszűrni néhány értelmes mondatot.

Többnyire olyan vádakkal illették a családjainkat, hogy elvesszük az emberek munkahelyét, kisemmizzük őket és saját számlánkra hajtjuk a pénzüket. Köpni-nyelni alig tudtam, és őszintén teljesen eltávolodott tőlem a világ. Ahogyan lökdösött a tömeg, nehezemre esett a saját lábamon megállni, és sokszor csak Colton segítségével tudtam talpon maradni. Levert a víz, és elképzelni sem tudtam, honnan a csudából szedték ezeket az emberek. Valójában némi sejtésem persze akadt, csak az nem fért a fejembe, hogyan volt képes valaki ennyire gyorsan ellenünk fordítani ilyen sok embert.

Hirtelen éreztem egy erős rántást, amely mint később rájöttem Coltontól származott, aki visszanyerve tiszta látásomat törte maga előtt az utat határozott mozdulatokkal. Nem volt a legegyszerűbb eljátszani, hogy nem ijedtem meg. Valójában totálisan bepánikoltam, és szívem szerint üvöltöztem volna azokkal az emberekkel, akik most bántják a családjainkat. A legfájóbb az egészben az volt, amikor olyanok szemében láttam haragot és a csalódottságot, akik nemrég még a legfőbb támogatóink voltak, akikkel szinte együtt nőttem fel, akiknek az apám munkahelyeket teremtett, és tisztán emlékeztem, hogy közülük többen is jártak korábban a házunkban, és apa egytől egyig mindenkinek megoldotta a problémáit. Mit mondhatott nekik ez a féreg, hogy ezeket mind elfelejtsék, és ilyen csúnyán ellenünk forduljanak? Mégis mit…

Amint végre sikerült bejutnunk a városházára és így némi levegőhöz jutni, riadt tekintettel néztem vissza a feldühödött tömegre és zilálva olvastam a transzparensek szövegeit.

- Kinyírom ezt a mocskot – sziszegte Colton a fogai között, miközben két kezével végigsimított felkaromon, ezzel valamelyest megnyugtatva engem. 

- Ez mostantól háború – bámultam az embereket, majd megfordultam, hogy a barátaimra nézzek. – Innentől kezdve nincs kegyelem – meredtem rájuk, és éreztem, ahogy testem minden porcikáját elönti az erő, melyet az adrenalin lökött belém. – Felvesszük a kesztyűt, és nem fogjuk megválogatni az eszközöket.

- Eddig játszadoztunk, ezt most már a valóság – biztosított támogatásáról legjobb barátnőm, és rajta is ugyanazt az elszántságot láttam, mint mindannyiunkban.

- Hol van Brad? – hívta fel figyelmünket a hiányára Colton, mire őt keresve forgolódni kezdtem, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy kint hagytuk, de tisztán emlékeztem, hogy bejött velünk. 

Alig telt bele fél percbe, mire hangos üvöltözések moraja szűrődött ki az egyik irodából, majd éppen csak megindultunk volna Colton után a folyosón, mikor egy szinte már őrjöngéshez közel álló Brad száguldott ki az irodából. Mindhárman megtorpantunk és vártuk volna, hogy mondjon végre valamit, de csak zihálva állt előttünk és láttam, hogy a szemei szinte izzottak a méregtől. 

Megtettem pár lépést irányába és a mellkasára helyeztem tenyeremet.

- Ne zárj ki minket – sugalltam felé magabiztosan, de éreztem, hogy ezzel nem sikerült túlzottan visszazökkenteni, de erre a mondatomra Colton már magával is hívta, hogy négyszemközt beszélhessen vele. 

- Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ez a szó el fogja hagyni a számat, de őszintén sajnálom most Bradet – lepett meg valójában engem is kijelentésével. – Mindent megpróbál, hogy édesapátok nyomdokaiba léphessen, és erre ez a görény egyetlen szempillantás alatt keresztbetesz neki.

- …és a legszörnyűbb az egészben, hogy az anyám szívélyesen asszisztál mindehhez – mormogtam az orrom alatt, amire Allena sem tudott mit reagálni hirtelen.

Azzal még megbarátkozik az ember, hogy küzdenie kell. Ez együtt jár az élettel, hiszen senkinek sem könnyíti meg a sors a helyzetét. Gyerekkorunk óta kísérnek minket ezek a lépcsőfokok, mindössze az idő múlásával ezek egyre magasabban tárulnak elénk. Azt viszont soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az a személy okozza a legnagyobb fájdalmat, aki ott volt velem életem legelső pillanataiban is. Képes támogatni valakit, aki a barátaimat, a testvéremet gyalázza és járatja le, csupán abba nem gondol bele, hogy ezzel engem bánt

- Gyertek, a hátsó bejáraton ki tudunk menni – szóltak a folyosó túlsó végéről a többiek, mire Allenával egyszerre bandukoltunk a fiúk felé. 

Egyikünk sem szólt egyetlen szót sem, így könnyen hallhatóvá váltak a vízhangként követő lépések. Gyanúsan pillantgattunk a hátunk mögé, de senkit sem láttunk a kacskaringós folyosókon, mire nem meglepő módon Colton volt az első, aki nem volt hajlandó játszadozni és egész egyszerűen csak megindult visszafelé. Engem a lábaim automatikusan vittek a saroknál megtorpanó férfi felé, és már csak annyit láttam, hogy egy símaszkot viselő alak nézett egyenesen farkasszemet velünk, majd megemelte a kezét, és a tárgyat, amit eddig csak görcsösen szorongatott a kezében most feltűnően nyomott össze.

- Bassza meg, ez bomba – üvöltötte el magát Colton, és mire ezt kimondta az alak kiugrott az ablakon. – Tűnés – szorította meg a karomat olyan erősen, mint még soha senki ezelőtt, és egy határozott rántással indított meg a kijárat felé. 

Allena és Brad egy és ugyanazon pillanatban rohantak előttünk abban a bénító tudatlanságban, hogy egyikünknek sem volt csak fogalma sem róla, hány másodpercünk lehetett a kijutásra. Az adrenalin kizárta a világot és képtelen voltam gondolkozni, csupán egyetlen dolog villogott a fejemben szirénaszerűen, nem halhattunk meg, így nem érhetett véget a játék. 

Colton szinte észre sem vettem olyan hirtelenséggel tűnt el mellőlem, mint egy fél pillanatos oldalra tekintésből kiderült, az egyik irodába üvöltött be éppen csak meg sem állva figyelmeztetni a bentieket.

- Lea, menj már az istenért – üvöltött rám olyan szigorúan, hogy eszembe se jutott ellent mondani neki, és a tőlünk pár méterre tudatomban csak egyre szükölő ajtó felé közeledtem, amin éppen most rontott ki Allena és Brad.

- Hol a bátyám?

Erre azonnal én is magam mögé pillantottam, mivel egészen eddig én is úgy hittem, csak pár méterre volt lemaradva tőlem, de most sehol sem volt, és kétségbeesetten tódultam meg vissza az épület irányába.

- Eszedbe ne jusson vissza menni – rántott vissza Brad keményen rám rivallva, mire én próbálva kibújni szorítása alól rángatóztam, mint egy értetlen kisgyerek.

- Bent van, meg kell keresnem – harsogtam rá, de amint kimondtam addigra egy elképesztően éles dörrenés rázta meg a várost és mire észbe kaptunk a keletkező löket mindannyiunkat a földre söpörve tudatosította bennünk, hogy van, amivel még mi sem vagyunk képesek felvenni a versenyt…

II./ 14. fejezet

Úgy éreztem, szükségem volt a környezetváltozásra, és erre Brad birtoka tökéletes választásnak tűnt.

Az elmúlt négy napomat semmi mással nem töltöttem csak mindentől távol próbáltam feltölteni, és felkészíteni magam az előttünk álló időre. Ahogy már lassan kezdtem megszokni, a mai reggel is a felkelő nap sugaraira ébredtem. Ezúttal Colton nem tudta velem tölteni az éjszakát egy fontos Lewington-féle családi perpatvar miatt, de ez sem akadályozott meg abban, hogy köntösömben kicsoszogjak a hatalmas verandára és leüljek a fából készült hintaágyra, majd lábaimat felhúzva magam elé fogyasszam el a reggeli kávémat. 

A hűvös szellő átjárta minden porcikámat jelezve ezzel, hogy közeledik az ősz. A napsugarak azonban még utat törtek a kissé borús felhők között és beragyogva az elém táruló domborzat minden zugát kápráztattak el. Emlékeimben azonnal felelevenült a tegnap délután gondtalanságot megjátszó pillanatai. Coltonnal lóhátra pattanva jártuk be a terebélyes birtokot. Órákon keresztül vágtattunk az erdő széli pusztaságon, nem foglalkozva semmi mással, csak magunkkal. Egyetlen tabu téma volt, és ez mindkettőnk számára egyértelművé vált az első pillanattól. Nem akartuk elrontani a napunkat a jövő aggályaival, egyszerűen csak a jelenben akartunk élni, és közelebb kerülni egymáshoz, hiszen még kapcsolatunk első fázisában járva, szükségünk volt arra, hogy kettesben lehessünk és megerősítsük azt, amink van.

- Jó reggelt – köszöntött Brad kilépve a házból ezzel engem visszarángatva a jelenbe. – Azt hittem, még alszol, szinte csak lábujjhegyen mertem közlekedni – fészkelte be magát közvetlenül mellém.

- Már régen felébredtem – motyogtam a messzeségbe, aztán a néhány másodpercre beállt csendet törtem meg, amint feléfordítottam fejemet. – Nem tudom eléggé megköszönni. 

- Erre valók a testvérek, nem? – csúsztatta kézfejét az enyémre, és már nem is tűnt annyira irreálisnak ez a szó.

- Igazából mindig is vágytam egy bátyra – kezdtem bele féltve őrzött vallomásomba. – Aki ott van mellettem akkor is, ha a suliban mindenki ellenem fordul, aki kiáll mellettem, amikor már senki sem, és aki megvéd, ha bántanak. Mióta felbukkantál az életemben, valójában bele sem gondoltam, de mindig úgy viselkedtél velem. Nagy előnyöd volt, hiszen mindenről tudtál – mosolyodtam el, ahogy azt ő is tette. – Itt az ideje, hogy megháláljam a szeretetedet, és szétrúgjunk néhány segget Campbell módra – nevettük el végül mindketten magunkat, aztán Brad átrakta egyik kezét a vállamon, és magához húzott.

- Nekem van a legbelevalóbb kishúgom – fűzte hozzá még mindig az előbbi mondatom hatása alatt.

- Azt hiszem, ebben Colton szívesen vitába szállna veled – utaltam legjobb barátnőmre, mire a férfi kissé megrázkódott.

- Allena bátor, de rengetegszer hagyja, hogy az indulatai irányítsák, és ez meggyengíti – magyarázta, amit én csak figyelmesen hallgattam. – Olyan apróságok miatt tudja megvívni sokszor élete harcát, aminek semmi értelme. Bizonyos értelemben még gyerek, viszont akármennyire is el akarja ezt rejteni mások elől, hatalmas szíve van, és akiket őszintén szeret, azokért bármit megtenne. Megvan a magához való esze, csak képes rosszul mérlegelni, és nem veszi észre, ha valaki úgy befolyásolja, ahogy azt ő szokta másokkal tenni.

- Nagyon jól megfigyelted az elmúlt hónapokban – húzódtam el kissé tőle, hogy a szemébe nézhessek.

- Borzasztóan megbántam, amit műveltem vele – kapta el egy pillanatra tekintetét, valószínűleg a bűntudat miatt. – Igyekszem jóvátenni, viszont tudom, hogy nem felejt könnyen, és a becsülete sem engedi, hogy megbocsásson, de…

- De fontossá vált neked – fejeztem be helyette a mondatát, mert tudtam, hogy nem merte volna kereken kimondani. – Igaz?

- Azt hiszem – sóhajtott, és bizonytalanul elnevette magát. – Akármikor képes kihozni a sodromból, de ennek ellenére megértem őt – hallgatott el egy rövid időre, azonban éreztem, hogy maradt még benne valami, amit nem akart nekem, vagy talán magának sem bevallani. – De ezt majd az idő elrendezi, nem? Mi is egymásra találtunk végül, úgy is mindent úgy fog alakítani a sors, ahogy az a legjobb.

Brad szavai engem is gondolkodásra ösztönöztek, viszont ez nem abba a görcsös agyalásba fulladt, mint ami az elmúlt napokat jellemezte. Sokkal inkább igyekeztem a pozitív részletekre összpontosítani, mindarra, amik bearanyozták az életemet. Úgy éreztem, ezek fognak erőt adni a homályban, és csak az juttat előrébb, ami megerősít. 

- Gyere, mutatok neked valamit – állt fel hirtelen mellőlem, és engem fürkészve várta, hogy ugyanígy tegyek én is. 

Nem kellett még egyszer kérni, azonnal feltápászkodtam a helyemről, és csak csendben követtem a férfit, aki szürke pamutnadrágjában, és hófehér pólójában vezetett végig a házon egészen az emelet egyik számomra eddig még rejtve maradt szobájáig. Óvatosan lenyomta a kilincset és beinvitált egy látszólag olvasóhelyiségnek tűnő kis részlegbe. Rengeteg könyv sorakozott a polcokon, amik csak még egyértelműbbé tették, milyen művelt ember. Az üvegajtós szekrények mögött számtalan érem és kupa sorakozott, amik kosárlabdás múltját bizonyították, aztán bizonyítványok, oklevelek és számtalan neki értékkel bíró relikviát véltem még felfedezni. 

Amíg én igyekeztem ezek által jobban megismerni, addig ő szüntelenül keresett valamit az egyik kulccsal zárható pakkban. Amint szemeimmel haladtam tovább, megakadt a tekintetem egy fotón. Először nem mertem hozzányúlni, nem tudtam, hogy szabad-e, végül bátran leemeltem a polcról, hogy közelebbről is megnézhessem.

- Ő az édesanyád?

- Igen – bólintott aprót, majd közelebb lépett hozzám. – Borzasztóan hiányzik.

- Miért nem költözik ide ő is Holkbrookba?

- Ugye csak viccelsz? – hördült fel kissé, mire jobban belegondolva rá kellett jönnöm, mennyire buta kérdés is volt ez. – Akkora botrány lenne abból, ha anya idejönne, hogy olyat még Holkbrook nem látott. Azok után, amit megtudtunk Sylviáról, már ne is haragudj, de nem engedném, hogy betegye ide a lábát. Tudom, mekkora lelki ereje van, de nem véletlenül tartott távol egész életemben ettől a helytől – magyarázta meg, és teljes mértékben igazat kellett adnom neki.

- Annyira pocsék érzés, hogy a saját anyámról már én is a legrosszabbat tudom csak feltételezni – fűztem hozzá, mire Brad megértő pillantásaival fejezte ki együttérzését, aztán felemelte azt, amiért idejöttünk.

- Nézd, ezek itt mi vagyunk – vett elő egy fényképet, - az első és egyetlen közös képünk gyerekkorunkból. Azon a szilveszteren készült, amin először találkoztunk – adta át a fotót, amit én meglepetten tanulmányozni kezdtem.

Valójában túlságosan is erős lett volna közös képnek jellemezni, mindössze annyi igaz ebből, hogy mindketten rajta voltunk. Elől én voltam apával, amint a lábán állok, és így próbált táncolni velem, amint a háttérben egy kisfiú szerepelt kezében egy ütött-kopott mackóval. Nem lehetett sokat látni az arcából mindössze annyit, hogy félénken minket figyelt apával, és amíg mi vidáman szórakoztunk, ő magányosan ácsorgott egymaga. 

- Istenem, Brad – emeltem rá tekintetemet, és a szívem szakadt meg. – Ez olyan szörnyű – feledkeztem meg magamról és szorosan magamhoz húztam.

- Hosszú éveken keresztül a párnám alatt tartottam ezt a képet, és ábrándoztam arról, hogy egyszer én is megismerhetlek titeket, és az apámmal lehetek – motyogta halkan, miközben hangjában tisztán hallottam a megtörtséget, amit igyekezett elrejteni előlem.

Perceken keresztül nem voltam képes elengedni őt. Folyamatosan az járt a fejemben, mennyire szörnyű lehetett neki így felnőni, hogy nem lehetett az apjával. Már kiskorában szembesítették a rideg tényekkel, miért nem lehetett velünk, és borzasztó volt azon gondolkodni, hogy ha csak sejtettem volna, hogy van egy testvérem, mennyivel másabban alakulhatott volna az ő, vagy akár az én életem is.

- Úgy sajnálom – suttogtam halkan. – Ígérem, mostantól mindig itt leszek melletted, és mindent bepótolunk, amit elvettek tőlünk.

Braddel eltöltött bensőséges pillanatainkat a földszintről érkező ajtócsapódás zavarta meg. Mindketten tudtuk ki lépett be a kúria előszobájába így legfőképpen én vettem sietősre a lemenetelt, mivel roppantul kíváncsi voltam, mi történt tegnap a Lewingtonok békés családi estjének nehezen nevezhető vacsorán. 

- Colton, mit keres itt ez a nő? – torpantam meg azonnal a lépcső tetején, amint megláttam kivel érkezett meg.

- Csak hallgasd végig – sugalmazta felém nyugalmát, mivel jól érezte, hogy szükségem van rá.

- Mindannyian tudjuk, hogy nem jöttem volna ide, ha nem lenne életbe vágóan fontos – kezdett bele a sajátos határozottságával, amit én csak ellenszenvesen méregetve őt hallgattam, miközben lassan sétáltam le az emeletről közelebb hozzájuk. – Vincent mióta az eszemet tudom, mindent megtett, hogy tönkre tegyem a családomat. Talán annyira nem volt halálos az ellentét, mint a ti esetetekben, de úgy érzem, apám emléke előtt tisztelegve nem hagyhatom, hogy egy ilyen ember vegye a kezébe a hatalmat, mint ő. Szóval békével jöttem – emelte fel a kezét védekezően, majd egy mély sóhaj után folytatta. – Gondolom ti is tudjátok mennyire nehéz ezt kimondanom, de segíteni akarok nektek, és mindent meg fogok tenni, hogy Brad nyerje meg a választásokat – vezette át tekintetét a mellettem ácsorgó férfire, akit legalább annyira megdöbbentette a szónoklat, mint engem. 

- Kizárt dolog – toppant be határozott léptekkel az oldalajtón Allena, mire mindenki figyelme felé irányult. – Csak nem gondolod, hogy megbízunk benned azok után, amit a bátyámmal akartál tenni – lódult a lány felé hatalmas lendülettel és már mindannyian arra készültünk, hogy bekövetkezik az újabb hadüzenet közöttük.

- Fejezd már be, és ne legyél ennyire ostoba – ragadta meg derekánál fogva Colton, hogy megállítsa húgát abba, hogy ismét indulatai ösztökéljék döntéseit. – Jelenleg nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bárkinek is a segítségét visszautasítsuk. Szükségünk van mindenkire, és ha ez Naomit jelenti, akkor tőle is elfogadjuk.

- Hogyan bízhatsz meg ebben a ribancban? – őrjöngött bátyjára nézve, miközben én csipogó telefonomat csúsztattam ki horgolt kardigánom zsebéből.

- Most van az a pillanat, amikor félre kell tennünk a nézeteltéréseinket – magyarázta neki higgadtan, ami úgy látszott nem hatotta meg túlzottan Allenát.

- Azt hiszem ennél jobb végszó nem is lehetne – szakítottam meg a testvérek párharcát. – West visszatért a városba – emeltem fel telefonomat bizonyítékképpen, mintha el tudnák olvasni Jasper üzenetét, és úgy gondoltam, ennél váratlanabb esemény nehezen ködösíthette volna be a mai reggelünket...

II./ 13. fejezet

Holkbrook a régi fényében pompázott.  

Ahogy földet ért a gép, és utolsóként leszálltam a többiek után egy pillanatra megrökönyödve bámultam az innen nyugalmasnak tűnő város felhőkarcolóira. Minden olyan csendesnek tűnt, ám mégis minden egyes porcikám tisztában volt azzal, hogy semmi sem lesz olyan egyszerű, amint megérkezünk a forgatagba. 

Az emberek már most a kampány hevében égtek, bele sem mertem gondolni mi fog történni akkor, amikor megtudják ki fog visszatérni hamarosan, hogy még jobban felkavarja az amúgy sem békés állóvizet. Talán túlságosan is jól éreztem, mi várt rám, és egyszerűen nem akartam részt venni benne. Szívem szerint most azonnal visszaszálltam volna a repülőgépre és olyan messzire repültem volna innen, amennyire csak tudtam. Ki akartam maradni a botrányokból, nem akartam végignézni, ahogyan a hozzám közelálló embereket bántják, de legesleginkább nem akartam találkozni anyával. Egész úton hazafelé azon töprengtem hogyan tudtam volna úgy tenni, mintha csak sejtésem sem lett volna a mocskos játékairól, és arról hogyan akarta megöletni az apámat igazából magam sem tudtam milyen indíttatásból. Egyszerűen nem fért a fejembe hogyan lehet annyira gyűlölni azt az embert, aki a gyereked apja, akit hosszú éveken keresztül szerettél, hogy el akard tűntetni az élők sorából. Önző módon el akarta venni tőlem azt, aki mindennél többet jelentett nekem, és bele se gondolt abba, milyen lelki sérülést okozhatott ezzel. Akármennyire is akartam, nem tudtam megérteni, hogy képzelte el azt, hogy nem jövök rá erre, és szimplán csak szánni tudtam. 

- Minden rendben? – lépett mellém Colton, amikor már hosszú percek óta csak magamba fordulva ácsorogtam a csomagjainkra várva. – Egész úton meg sem szólaltál, pedig a húgom sipákolását még te sem szoktad ilyen jól tűrni – próbált talán felvidítani ezzel a hasonlattal. 

- Csak elfáradtam New Yorkban, és apa levelén járt az agyam – mondtam részben igazat annak az embernek, akinek legszívesebben kiöntöttem volna most a lelkemet.

- Hihetetlen, hogy a szüleid válni készültek. Sajnálom, hogy ezt így kellett megtudnod – szorította meg a kezem, mire én csak kierőltettem magamból egy halvány mosolyt, és azt gondoltam magamban, azt mennyire nem hinné él, ha a valódi sztorit meséltük volna el nekik.

- Legalább a levélben őszinte volt velem – jegyeztem meg, aztán erőt véve magamon megindultam a kocsi irányába. 

Amíg Colton felkereste a férfi mosdót és Allena éppen az egyik utaskísérővel veszekedett a még a gépen ért sérelméért, én csak Brad mellett ücsörögve próbáltam kitalálni, mit is kellene tennem most.

- Hé – löktem kicsit oldalba a szintén magába mélyedt férfit. – Meghúzhatnám magam nálad néhány napra? Valahogy semmi kedvem nincs anyával egy fedél alatt lenni most – vontam meg a vállam semmit mondóan, mire ő csak bátorítóan elmosolyodott.

- Már azt hittem meg sem kérdezed. Én sem szívesen töltöttem volna egyedül az időmet, annyi minden kavarog a fejemben, hogy képtelen lennék magam maradni gondolataimmal – bámult a távolba és rájöttem, neki is irtózatosan nehéz lehetett most.

Ahogy a többiek is csatlakoztak hozzánk a keserédes semmittevésünkben, és a hangosbemondó bejelentett egy újabb magángép leszállását, idejét láttam annak, hogy megsürgessük a fuvarunkat, csakhogy mielőbb hazaérhessek egy biztonságos ház falai közé és alaposan kipihenhessem magam. Annak annyira már nem örültem, hogy közölték minderre még legalább negyedórát várnom kellett, ugyanis a kocsink hatalmas dugóba keveredett a városból kivezető sztrádán. Államat tenyeremre támasztva hallgattam, ahogyan Allena szónokolt felháborodottan arról, mennyire lekezelően beszélt vele a légi utaskísérő, amin annyira azért nem csodálkoztam tekintettel arra, hogy barátnőm mindössze azért volt elégedetlen, mert a hölgy felébresztette álmából azzal az információval, hogy hamarosan landolunk. 

A rövidke várakozásunk alatt legalább négyszer kérdezték meg tőlem a Lewington testvérek, hogy mégis mi lelt mióta elolvastam apa levelét. Szerencsémre Brad több alkalommal is elismételte, hogy szimplán csak megrendítettek a sorai és borzalmasan felkavarodott bennem a hiánya. Részben ez igaz is volt. Egyrészt még nem sikerült teljesen feldolgoznom, hogy egész idő alatt életben volt amíg én gyászoltam, másrészt pedig minden egyes pillanatomat vele akartam volna tölteni. Úgy éreztem annyi mindent be kellett pótolnunk, és olyan sok mindent el akartam mesélni neki kezdve attól a perctől, hogy hazatértem Holkbrookba. Egy tartalmas nyarat tudhattunk a hátunk mögött, és még csak most kezdődött az az ősz, amitől mindannyian féltünk.

- Lea – rángatott vissza a valóságba Brad kissé meglepett hangja, mire figyelmemet azonnal a férfi felé irányítottam, aki meredten bámult maga elé.

Automatikusan én is arra néztem, és teljesen lefagytam. Anya tipegett végig nagyjából húsz méterrel előttünk egy tengerkék színű egyrészes ruhában. Szemeit napszemüveggel takarta el, és határozottan haladt célja felé. 

Nehezemre esett türtőztetni magam. Ahogyan megláttam felforrtak indulataim, és hevesen zilálni kezdtem, amit Allena és Colton értetlen pillantásokkal reagált le. Remegő lábaimat éreztem, hogy nem tudtam már sokáig megállítani attól, ami azonnal be is következett. Gondolkodás nélkül pattantam fel a helyemről és tojva Brad figyelmeztetésére indultam meg lendületesen felé. Elképzelésem sem volt arról, hogy mit akartam neki mondani, de tudtam jól, hogy a felszínes nyáladzás egyáltalán nem fog menni. Ahogy egyre közelebb jutottam hozzá, hallottam magam mögött a többiek lépteit. Nyilván egyedül csak Bradnek fájhatott igazán a tehetetlenség miatt a feje, míg barátnőm és testvére valószínűleg csak odaköszöntek volna anyának.

- Mit keresel itt? – szólítottam le végül, mire rögtön megrökönyödve torpant meg és fordult felém.

- Leanora – vette le napszemüvegét, majd felmérte, hogy nem csak én, de a barátaim is jelen voltak. – Hallottam, hogy ma jöttök vissza a városba, így hát kijöttem elétek.

- Mégis kitől? – fontam karba magam előtt kezeimet, és szívem szerint hozzátettem volna Vincent nevét is a találgatásba.

- Ugyan már – legyintett egyet megjátszva a lazát. – Nem elég, hogy itt vagyok? 

Legszívesebben azonnal nekivágtam volna minden egyes sérelmemet olyan átéléssel, hogy még magamat is megleptem volna, de amint Brad ujjai átfonták felkaromat jelezve ezzel, hogy ne rendezzek jelenetet hatalmas mély levegővel igyekeztem lenyugodni. 

- Menjünk innen – fordítottam volna hátat neki, de Brad megállított ebben.

- Ne felejtsd el, mit kértek tőlünk – suttogta a fülembe, mire szinte megelevenedtek előttem apa szavai, és eszembe jutott, mennyi minden forgott most kockán. 

- Vagy talán beülhetnénk egy kávéra? – fordítottam tekintetemet a legnagyobb meggyőződéssel anya felé, de amint megakadt a szemem azon a személyen, aki mögötte érkezett ismét haragra gerjedtek indulataim. – Te – meredtem rá vérben izzó szemekkel, - mit keresel itt?

- Leanora, miről beszélsz? – értetlenkedett anya, de én egy pillanatra sem tudtam levenni a szememet a férfiről. – Honnan ismered?

- Hogy honnan ismerem? – vihogtam fel gúnyosan, majd határozottan megtettem néhány lépést anya felé. – Elmesélek neked valamit. Mindent tudok – böktem ki egyszerűen, mivel nem bírtam magamban tartani. – Tudom mit terveztetek ezzel a görénnyel, és azt is tudom, most mi akartok. Szóval engedjétek meg, hogy közöljek veletek valamit. El fogtok bukni, mert nem fogom hagyni, hogy egy ilyen undorító féreg kormányozza a várost.

- Mit képzelsz, mégis kivel beszélsz? – indult meg felém lendületesen Vincent, mire egyetlen másodpercre még az is megfordult a fejemben, hogy nekem támadhat.

Az események azonban az eddigieknél is gyorsabbá váltak. Amíg én kissé megdermedve vártam, hogy Vincent haragját rám összpontosítsa, addigra Colton előttem termett és egy határozott mozdulattal ütötte ki a férfit, aki a következő pillanatban már a földön kiterülve törölgette az orrából kifolyt vért.

- Indulás – ragadta meg a karomat Colton és már csak azt vettem észre, hogy szó szerint kivonszolt magával a terminálból és meg sem állt, amíg az értünk időközben megérkező kocsiba nem ültetett. – Elárulod, hogy ez meg mi a fene volt? Az a pasas majdnem megütött, fel tudod ezt fogni? – emelte meg a hangját, ami engem csak még jobban felbőszített, de ezúttal igyekeztem uralkodni magamon.

- Azt hiszem, nem mondtam el mindent, ami New Yorkban történt – vettem egy mély levegőt, mire Colton csak kérdő pillantásokkal illetve figyelt engem, és úgy tűnt, kezdett lecsillapodni haragja. – Anyáék tényleg válni készültek, de nem ez a teljes történet…

II./ 12. fejezet

- Apa?! – néztem arra a személyre, aki kiköpött mása volt annak az embernek, aki az emlékeimben pontosan ugyanígy élt.

Abban a pillanatban egyszerre vert le a víz, és rázott ki a hideg. Kissé úgy éreztem, mintha valaki megbabrálta volna az üdítőmet, amit a parkban ittam, és szimplán csak annak az utóhatása szórakozott velem az elmúlt percekben.

Képtelen voltam hinni a szemeimnek, nem bírta az agyam feldolgozni azt a látványt, ami elém tárult, vagy azonosítani azt a hangot, amit hallottam. Legalább négyszer végigmértem tetőtől talpig, minden egyes porcikáján elidőztem és egyszerűen minden stimmelt. A kissé őszülő fekete hajzuhatagtól kezdve, át a néhány milliméteresre vágott borostától, egészen a nyakán megbúvó az ingtől alig látható anyajegyig. Mogyoróbarna szemei ugyanúgy csillogtak, mint a legutolsó alkalommal, mikor találkoztunk, ugyanazt a gondoskodást láttam benne, mint akkor. 

Megtettem pár bizonytalan lépést felé, de nehezemre esett minden egyes legyőzött centiméter. Féltem a közelségtől, hiszen oly sokszor történt már meg ez velem. Minden alkalommal, amikor meg akartam érinteni, egész egyszerűen felébredtem, és rá kellett jönnöm, hogy csak álom volt, semmi más, Apa nem volt ott velem. 

De most ottt álltam vele szemben. Szinte éreztem melegségét, ami minden egyes lélegzetvételnél megcsapott. Óvatosan felé nyúltam, és megfogtam bal kezét. Érdes tenyere puha volt, és kissé verejtékes, amit valószínűleg a helyzet feszültsége okozhatott.

- Te tényleg itt vagy – motyogtam fátyolos tekintettel a szemeibe nézve, aztán már csak azt éreztem, hogy szorosan magához vont, mire arcomat mellkasának nyomtam, ö pedig kezével a fejemet simogatta és állát fejem búbjára helyezte. – Azt hittem, meghaltál – csuklott el a hangom, amint elhagyta ez a mondat a számat, és egy határozott könnycsepp folyt végig bőrömön.

- Sajnálom, hogy ki kellett tegyelek ennek a megpróbáltatásnak – mondta kissé elérzékenyülve. – Hidd el, ha lett volna más választásom, meg sem fordult volna a fejemben.

Az idő onnantól kezdve megszűnt körülöttünk, és elvesztem a pillanat homályában. Minden körülötte forgott, és képtelen voltam felfogni, hogy ez a valóság, Apa életben van. Annyi harag, és bizonytalanság, olyan sok átzokogott éjszaka és depresszív nap után most a karjaiban tart, és simogat, pontosan úgy, mint azelőtt.

- Mi ez az egész? – távolodtam el kissé tőle, amikorra sikerült valamelyest összeszednem magam.

- Ígérem, mindent elmagyarázok, de most adj még egy kis időt – fogta közre az arcomat, aztán egy finom puszit nyomott a homlokomra. – Fiam – pillantott a még mindig ugyanazon a helyen ülő, hasonlóan sokkos állapotba kerülő Bradre, - el sem hiszitek milyen érzés nekem így együtt látni titeket – hívta kezével közelebb hozzánk, mire a férfi bizonytalanul emelkedett meg és indult meg felénk. – Minden más lesz, higgyétek el nekem, egy család leszünk – nézte meg alaposan, aztán őt is magához ölelte, amit Brad először láthatóan nem tudott hogyan kezelni, végül kissé remegve ölelte át ő is az apánkat.

- Hogyan? – dadogtam az egyetlen kérdést, ami minden gondolatomat lefoglalta.

- Bizonyítékot akartál, hát itt vagyok én – tűnt úgy, mintha végre bele akarna kezdeni a magyarázatba. – A levélben elhangzottak mind igazak. Édesanyád összeállt a legnagyobb ellenségemmel.

- Vincent? – szakította félbe Brad, mire Apa csak egy aprót bólintott. 

- Amikor megtudtam, hogy arra készül, visszatér Holkbrookba, nem volt más választásom. Fel kellett fednem magam előttetek, hogy megvédhesselek – nézett felváltva rám és Bradre. – Nem hagyhatom, hogy az én csatáimat vívjátok meg.

- Anyának viszonya volt ezzel az emberrel? – tettem fel bizonytalanul újabb kérdésemet, aminek válaszától magam is nagyon féltem.

- Valószínűleg még most is együtt vannak – törte össze bennem az utolsó pozitív képdarabkákat is anyáról. – Nem sokkal a választási kampány befejezte után, az egyik emberemtől kaptam egy fülest komplett bizonyítékkal arról, mire készülnek. Gyorsan kellett döntenünk, és Lanával úgy határoztunk, így lesz a legjobb. Egy régi orvos barátommal egyeztettünk, mindent elintézett, nekem csak tökéletesen kellett alakítanom, aztán elhagyni a várost.

Néhány másodpercig csak megszeppenten bámultam magam elé, próbáltam feldolgozni az elmúlt percekben történteket, de többnyire képtelen voltam mindent a helyére rakni a fejemben. Nagyjából negyed óra alatt változott meg minden körülöttem. Az apámról kiderült, hogy életben van, az anyámról pedig, hogy… meg akarta ölni az apámat. Az agyam kiürült és nem volt hajlandó újabb információkat magába fogadni. Ordítani tudtam volna torkom szakadtából és már az sem érdekelt volna, ha mások e miatt komplett idiótának néztek volna. Egyszerre voltam boldog, és csordogált a harag legforróbb tüze az ereimben. Képtelen voltam másra gondolni, csak arra, hogy anya mekkora egy képmutató volt. A szobájába bezárkózva zokogott végig két hosszú hetet, miközben valójában a saját keze által akarta megtenni ugyanezt. Hogy volt képe gyászolni, megjátszani az emberek előtt, milyen óriási veszteség érte, az én szívem is majd megszakadt, mégis őt támogattam mindenben, miközben… 

- Gyűlölöm anyát, teljes szívemből gyűlölöm – sziszegtem alig érthetően a szavakat, mialatt próbáltam kordában tartani érzelmeimet, és nem szétverni az egész termet. 

- Mindannyiunkat átvert, Kicsim – lépett közelebb, de én egyszerűen nem akartam, hogy hozzám érjenek. 

- Miért hagytál itt ezzel a nővel? Miért nem vittél magaddal? – pillantottam rá számon kérően, ami látszólag őt is alaposan meglepte. – Ha tudtad, mekkora egy álnok kígyó, akkor nem féltél attól, hogy ellenem is készül valamire?

- Egy hatalmas különbség van kettőnk között, és ezt ne felejtsd el – válaszolta olyan nyugodt hangnemben, hogy az szinte már idegesítő volt. – Téged szeret.

- Szeret? – kérdeztem vissza kikerekedett szemekkel, aztán egy hatalmas gúnyos nevetésben törtem ki, amit miután sikerült elfojtanom, apára nézve folytattam. – Ha igazán szeretne, akkor nem akarta volna elvenni tőlem a legfontosabb embert.

- Én már régen elvesztettem minden hitemet Sylvia felé, de neked nem szabad. Belepusztulna, ha ellene fordulnál…

- Miért véded? – csúszott magasabbra a hangom, ahogyan számon kértem szavai súlyáért. – Mégis mit kellene tennem? Vidáman nevetgélni vele, és elrejteni előle mennyire szánom?

- Egyelőre igen – vágta rá tekintélyesen, mire egy kissé összerezzentem. – Gyerekek, ezt a legnagyobb titokban kell tartanotok – vett vissza hangerejéből. – Senki nem tudhatja meg azt, hogy életben vagyok. Ha hazamentek, akkor ugyanúgy kell viselkedned édesanyáddal, mint azelőtt. Meg akarlak védeni benneteket, de csak úgy tudom ezt megtenni, ha senki nem jön rá. 

- Miért nem lehet egész egyszerűen elmondani mindenkinek, hogy élsz? – mondtuk ki Braddel szinte egyszerre.

- Gondoljátok, hogy Sylvia és Vincent ebbe csak úgy beletörődne? Még veszélyes lenne, és azt sem hagyhatjuk, hogy elterelődjön az emberek figyelme a kampányról – állt meg egy pillanatra, hogy a mellettem kissé szorongva álló férfinek a vállára tegye a kezét. – Meg kell nyerned a választásokat, és meg is fogod, mert én fogok segíteni neked. Pontosan tudom, kiknek a támogatását kell megszerezned ehhez. Nem lesz egyszerű, ezt már most megígérhetem, viszont mellettetek leszek végig, és a háttérből alakítjuk úgy a szálakat, hogy nekünk az kedvező legyen.

- Vincent támogatóival mihez kezdünk? Engem szinte alig ismernek az emberek, neki viszont Lana szerint egész nagy tábora van, akiket gyorsan vissza tud csalni maga mögé – hívta fel a figyelmemet a terem másik végében megbújt nagynénémre is.

- Egy dolgot elfelejtettél – mosolyodott el apa. – Az én fiam vagy, és az én táborom melléd fog szegődni, csak a kellő biztatás kell nekik – kacsintott egyet magabiztosan, mire az én szívem elkezdett hevesen zakatolni, elmondani is nehéz lett volna mennyire hiányzott ez a mosoly…

II./ 11. fejezet

Egy csodálatos közös délután után hevesen dobogó szívvel közelítettünk Coltonnal az elmúlt évekből ismerős iroda felé. 

Egészen eddig bele sem gondoltam, mennyire fontos ez a levél. Annyira lefoglalt a kalamajka, ami folyamatosan körülöttünk zajlik, hogy nem mérlegeltem magamban, mekkora jelentősége van. Mióta aznap éjjel megszólalt a telefonom a szörnyű hírrel, csakis arra vágytam, hogy egyszer beszélhessek vele, kapjak tőle valamit, valami újat, és ne csak az emlékekből kelljen élnem. Borzasztó volt minden egyes nap abban a reményben felébredni, hogy hátha csak álmodtam, és a valóság sokkal szebb, ám ez soha sem így alakult, mindig rá kellett jönnöm, ez az igazság. Úgy kellett meghoznom a döntéseimet, hogy nem kaphattam tőle megerősítést, nem tudhattam, mit szólna hozzá, megkérdőjelezne-e, vagy támogatna. 

Mindig is különleges volt a kapcsolatunk, legalábbis sokáig így gondoltam. A dajkám minden alkalommal elmesélte mikor szomorú voltam, hogy Apa már pelenkás koromban is mindig sietett haza, hogy ő olvashassa fel nekem az esti mesét és a fürdetést sem hagyta volna ki egyszer sem. Később gyakran ült le tanulni velem, és a rengeteg munkája ellenére sokszor jött elém az iskolába. Olyankor én voltam a legboldogabb kislány az egész földkerekségen. Abban a pillanatban, ahogy megláttam őt kilépve az épületből, egy másodpercre megrökönyödtem, majd óriási mosollyal az arcomon rohantam felé, és vetettem magam hatalmas védelmező karjai közé. Ilyenkor általában az egész délutánt velem töltötte, mindig éreztette, hogy mennyire szeretett, és soha nem hagyta, hogy úgy gondoljam, a munkája fontosabb, mint én. 

Amint szedtük a lépcsőfokokat a harmadik emelet felé, kissé megfeszültem. Nehezemre esett magamban tartani az érzéseimet, de nem akartam most gyengének tűnni. Akármennyire is tudtam, mennyire közel fogom érezni magam hozzá, realizálnom kellett, hogy ez ideiglenes. Ez csak egy levél, amit ő írt, még azelőtt… nekem, és a testvéremnek, Bradnek. Eszméletlen, hogy mennyi titka volt előttem. Utólag belegondolva szinte alig ismertem. Mióta meghalt minden egyes lépésemnél csak egy újabb meglepetésbe botlottam. Mennyi mindent hagyott hátra. Képtelen voltam nem azon gondolkodni, hogy vajon tervezte-e, hogy elmondja nekem. Meg akarta valaha is osztani velem, hogy van egy testvérem, vagy egész életemet úgy kellett volna leélnem, hogy fogalmam sincs Bradről…

Amint felértünk Lana irodájának előterébe, illedelmesen köszöntünk a titkárnőjének, majd miután közölte, hogy nincs még itt senki, leültünk a kanapéra. A percek abban a pillanatban óráknak tűntek, egyre inkább idegesebbé váltam, egyszerűen túl akartam lenni rajta, egy kicsit kapni akartam Apából, csak egy kicsit…

- Nyugalom – helyezte Colton bal kezét a combomra, ezzel megakadályozva folyamatos dobolásomat. – Hamarosan itt lesznek, és minden kiderül.

- Azt sem tudom hol áll a fejem – fordultam felé, majd nyüszítettem egyet kínomban, amit ő csak egy halk vigyorral kommentált.

- Úgy látom, még időben vagyunk – érkezett meg Brad, oldalán a bicegő barátnőmmel, aki rátámaszkodva tudott csak valamelyest közlekedni. – Igen, és még ennyit sem késtünk volna, ha valaki belátja, hogy segítségre van szüksége.

- Van még esetleg valami hozzáfűznivalód? – nézett rá gúnyosan Allena megtorpanva. – Ha odakísérsz a kanapéhoz talán véget is érhet ez a szenvedés mindkettőnk számára – utasította a férfit, aki csak egy könnyed mosoly társaságában ültette le a lányt.

- Úgy látom, helyben vagyunk – súgtam oda Coltonnak, de már nem maradt ideje reagálni ugyanis nagynéném jelent meg a folyosón, aki idegesen vizslatva minket állt meg közvetlenül előttünk.

- Sajnálom srácok – kezdett bele egy hatalmas sóhaj kíséretében. – Meg vannak kötve a kezeim, csak Lea és Brad jöhetnek velem.

- Ezért utaztam New Yorkba? – szólalt fel hivalkodva Allena, de amint Colton küldött felé egy szigorú pillantást rádöbbent, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat a vitának. 

- Minden rendben lesz – szorította meg a férfi a kezemet mielőtt elindultam volna, mire én csak egy aprót bólintottam, aztán egy nagy levegőt véve indultam meg Lana után közvetlenül Brad mellett.

Fura módon nem az irodájába kísért minket. Végigvezetett a harmadik emelet kacifántos folyosóin, míg ki nem kötöttünk egy konferenciaterem előtt, legalábbis az ajtó melletti falra kifeszített táblán ez állt. Lana megállt, és hátranézett. Úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de láthatóan csak kereste a szavakat, amivel bennem jócskán növelte az amúgy sem csekély izgalmat. Végül nem szólt semmit, egész egyszerűen visszafordult, majd lenyomta a kilincset, és mindannyiunk előtt bement a helyiségbe. 

Brad mielőtt udvariasan maga elé engedett volna még rám nézett, és bíztatóan bólintott egyet, fura módon rajta is láttam a feszültséget. Érdekes volt, hiszen az ő szempontjából még egyszer sem gondoltam végig ennek a levélnek a jelentőségét. Neki megközelítőleg sem volt annyi ideje Apával, mint nekem. Ő alig ismerhette, alig válthatott vele néhány szót, ha szüksége volt apai tanácsra, neki nem volt ott senki. Ez a levél talán még többet jelentett számára, mint nekem, hiszen ez az első olyan pillanat, amikor felvállalta, mint a fiát, és őt is megnevezve szánta nekünk, kettőnknek a sorokat.

Amint beléptünk a helyiségbe, nem sok meglepetés várt ránk. Egy hatalmas ovális asztal állt középen, amit körbepakoltak székekkel. A falon egy projektort helyeztek el, és többnyire ennyiből állt az iroda. Lana egészen elsétált a terem túlsó oldalára, és az asztalfőnél lerakta a kezében tartott iratokat, aztán gondterhelten sétált fel-alá, miközben bal kezét homlokán pihentette, szemeit pedig becsukta, valószínűleg így próbálta rendezni gondolatait.

- Üljetek le, kérlek – szólított meg végül minket némi szünet után, mi pedig mint két eminens diák pontosan így is tettünk.

Brad velem szemben helyezkedett el, és engem vizslatott. Nem tudtam, hogy így akart nyugtatni vagy egész egyszerűen csak azt várta, mikor robbanok fel az idegességtől, de mindenesetre jól esett apró gesztusa.

- Azt hiszem, nem szeretnék így előjáróban semmit sem hozzáfűzni, a levél önmagáért fog beszélni – mondta határozottan, amivel kissé engem is visszarángatott a jelenbe. – Hogyan szeretnétek? Felolvassam, vagy magatokban elolvassátok?

- Olvasd fel, Lana – jelezte feltűnésmentes bólintással nagynénémnek, hogy mindkettőnknek jót fog tenni, ha mástól halljuk.

Előrehajolt az aktájáért, majd kicsúsztatott belőle egy hófehér borítékot. Képtelen voltam máshova nézni, tudva, hogy Apa utolsó üzenetét tartalmazza. Feltörte a pecsétet rajta, aztán kihúzta belőle a papírlapot. Mielőtt belekezdett volna nyelt egy nagyot, miközben először rám, majd Bradre nézett, utána pedig tekintetét a sorokra terelte, és belevágott az olvasásba.

Drága Gyermekeim, 

Elképzelni sem tudjátok, mennyire jó érzés végre ezt a többes számot használni. Olyan régen szerettem volna már, hogy megismerhessétek egymást, de a jelen körülményei nem engedik meg azt, hogy ebbe a veszélyes városba a fiam is betehesse a lábát. 

Sok gonosz ember él Holkbrookban, higgyétek el nekem, sokakról elképzelni sem tudjátok, mit rejtegetnek a külső mögött. Egész életemet úgy éltem, hogy próbáltam mindenkiben a jót látni, azonban egy idő után ez nem elég. Amikor az emberek nem akarják, hogy a pozitív arcukat lássuk, akkor már késő, olyankor a legjobb szándék sem segít. 

Sok minden történt, míg Lea New Yorkban voltál. Édesanyáddal napról napra egyre távolabb sodródtunk egymástól, végül már olyan űr tátongott kettőnk között, amit lehetetlen volt helyre hozni. Az elhidegülés szörnyen elfajult vitákat gerjesztett, és onnan már nem volt visszaút.  Tartozom egy vallomással, beadtuk a válási papírokat, egész egyszerűen csak nem akartuk nyilvánosságra hozni a választási kampány végéig. 

Az elmúlt napokban azonban fény derült egy titokra, Édesanyád titkára. 

Van egy férfi a múltamban, akit lehettek mindketten olyan szerencsések, hogy nem ismertek. Ha el tudjátok képzelni a legromlottabb embert ezen a világon, talán ahhoz hasonlítható. Bevallom, az ő tettei engem is néhány rossz döntésre kényszerítettek, amiket sokszor megbántam már, azonban változtatni azokon már nem tudok. 

Az elmúlt években úgy hittem, soha többé nem kell őt látnom. Információim szerint nagyon messze kezdett új életet innen, nem régiben azonban rá kellett jönnöm, hogy ezek tévesek voltak. Itt van megint, méghozzá a mi házunk falai között. Édesanyád beengedte őt, és arra készülnek, hogy engem eltüntetnek.

Nem tudom megjósolni, mi várhat rám, lelkem mélyén felkészültem a legrosszabbra, de optimizmusom határtalan, a legjobban reménykedem. Bízom abban, hogy nem ebből a levélből fogtok értesülni erről, és abban is, én magam mutathatlak be benneteket egymásnak. A két legjobb dolog vagytok, ami történhetett velem. Amikor elérkezik az a pillanat, hogy fel kell értékelned a saját életedet, akkor nem számítanak azok a sikerek, amiket a karriered során értél el, hanem csak is arra vagy büszke, amit a jövőre hagysz. Én vagyok olyan szerencsés, hogy Titeket hagyhatlak magam mögött. 

Nem tudom, hogyan magyarázhatnám meg Nektek, miért nem ismerhettétek egymást egészen idáig, de higgyétek el nekem, csak a jó szándék vezérelt, és mindig az lebegett a szemeim előtt, mi a legjobb Nektek. 

Félek, hogy az utolsó soraimhoz érkezek, itt a búcsú ideje. 

Történhetett bármi a múltban, lehet akármilyen kilátástalan a jelen, a legfontosabb, hogy befogadóak legyetek a jövővel, ami miatt nem féltelek Titeket, mert ott lesztek egymásnak. 

Vigyázzatok magatokra, én igyekszem mindent úgy alakítani, hogy ne kelljen ezt olvasnotok.

Szeretlek Titeket, és járjatok bármilyen úton, tudnotok kell, nagyon büszke vagyok!

Édesapátok

Amikorra az utolsó szavak is elhagyták Lana száját, én már képtelen voltam kordában tartani az érzelmeim viharát. Olyan lendülettel pattantam fel a székből, hogy az hatalmasat csattanva érkezett a földre.

- Ez biztosan csak valami tréfa lehet – mászkáltam magamból kikelve össze-vissza a teremben. – Jól értem, hogy a levél szerint – mutattam a papírdarabra, - anyának viszonya volt?

- Apa Vincentről beszélt? – szegezte a kérdést Lanának Brad mit sem foglalkozva kirohanásommal.

- Ez nem igaz. Az sem biztos, hogy ezt Apa írta – próbáltam valamilyen épkézláb magyarázatot gyártani csakhogy megcáfolhassam igazság tartalmát. – Bárki írhatta ezt a nevében, aki azt akarja, hogy felkavarja az állóvizet az életünkben. Mégis ki bizonyítja mindezt?

- Én – szólalt meg egy hang mögöttem, mire én ledermedve fordultam az irányába vacillálva azzal, hogy megőrültem, vagy csak álmodom ezt az egészet…

II./ 10. fejezet

Coltonnal kéz a kézben csöppentünk vissza a valóságba, azon belül is a szobánkba.

Egy pillanatig megfeledkezve önmagunkról hagytuk, hogy a többiek meglepetten vezessék végig rajtunk tekintetüket lehorgonyozva annál a szokatlanságnál, amire valószínűleg már mind számítottak, ám most hideg zuhanyként érhette őket.

- Hát ti merre jártatok? – húzgálta sejtelmesen szemöldökeit legjobb barátnőm, miközben arcán elégedett vigyor terült szét.

- Neked ahhoz semmi közöd – vágott vissza amolyan Coltonos stílusban, és azonnal éreztem, hogy igen, hivatalosan is eddig tarthatott a tökéletes napom.

- Srácok – rázta meg a fejét egyfajta magához térítésképpen Lana néni. – Erre most nem érünk rá. Hatalmas problémával nézünk szembe, pontosabban inkább ti.

- Ezt meg hogy érted? – közelítettem hozzá érdeklődve, mivel láttam arcán, hogy ezúttal ez tényleg fontos, és ez megrémített.

- Emlékeztek arra a férfira tegnapról?

- Valahonnan rémlik – ironizáltam, mire csak egy szúró pillantást kaptam nénikémtől jelezve, hogy vegyem komolyabban.

- Tudnotok kell róla néhány dolgot – nyelt egy nagyot, majd ujjait összefonta maga előtt, pontosan úgy, ahogy mindig tett, amikor hosszúra nyújtott magyarázatba kezdett. – Vincent Bummernek hívják, és régen Holkbrookban élt. Egyikőtök sem ismerheti, mivel sok évvel ezelőtt, édesapátok első győzelme után szedte a sátorfáját és otthagyta a várost. Csakhogy mielőtt ez megtörtént volna ő volt a legnagyobb ellenlábasa a bátyámnak. Már a kampányt megelőző időszakban gyűlölték egymást, aztán amikor beértünk a célegyenesbe elszabadult a pokol. Apád akkortájt vált olyan határozott emberré, akire az emberek számíthattak, de ezzel szerzett magának jó néhány ellenséget. A két tábor szinte szétcincálta egymást. Nem telt el egyetlen sportmérkőzés sem összetűzések nélkül, a bálokon gyakran verekedések alakultak ki, sőt még az utcán is összeszólalkoztak a támogatók egymással. Mindenki sejtette, hova fog ez vezetni, az emberek féltek, mégis bátran kiálltak jelöltjük mellett. Nem szeretnék túlságosan belemenni, de ők sem kímélték egymást. A szópárbajokon túl számtalan okirat hamisítás, kampánybeszédek durva meghiúsítása volt mindkettejük számláján. Győzni akartak, és semmit sem sajnáltak ennek az eléréséhez – tartott némi hatásszünetet, aztán egy nagyot sóhajtva folytatta. – Vincent tegnap megtudta, hogy Naomi apjának a halála után újrakezdődnek a választások, és elhatározta, hogy visszatér Holkbrookba. Brad – nézett a férfira, - most még nem tudod, mi vár rád, de nem lesz könnyű. Vincent mindent meg fog tenni, hogy ezúttal nyerjen, és miután megtudta, hogy a bátyám fia vagy még motiváltabb lett.

- Évekkel ezelőtt elhagyta a várost, mégis honnan szerezhetne annyi szavazatot, hogy vetélytársa lehessen? – gondolkodott hangosan legjobb barátnőm.

- Ti nem tudjátok még, mennyire hűségesek az emberek. Ők nem felejtenek, higgyétek el, mire kettőt pislogtok ő már vissza is szerezte a táborát. – nézett mindegyikünkre egyesével. – Bevallom őszintén, nagyon féltelek titeket, gyerekek – forgatta meg a szemét egy pillanatra, - mit is beszélek? Nem vagytok ti már gyerekek. Csak ígérjétek meg, hogy nagyon óvatosak lesztek, és nem hagyjátok, hogy megvezessen.

- Mind egy emberként fogunk Brad mellett állni – néztem a férfira, aki egy meglepett mégis igazán őszinte mosolyt engedett el felém. 

- Ez igazán szép, de ne bízzátok el magatokat, hamarosan megtudjátok mivel álltok szemben – küldött mindannyiunknak aggódó pillantásokat. – Amennyire időm engedi, igyekszem sokat veletek lenni, és támogatni benneteket, de kénytelenek lesztek egyedül is felvenni a kesztyűt. Ez a ti háborútok lesz.

- Ezek után már meg sem merem kérdezni, mi lesz a levéllel – jelentette ki bizonytalanul Brad, amivel engem is sikerült emlékeztetnie, miért is jöttünk ide.

- Nem tudom, jó ötlet lenne-e fokozni még az amúgy sem feszültségmentes hangulatot.

- Ha már eljöttünk New Yorkba azért a levélért, úgy gondolom, essünk túl rajta – vágtam rá azonnal, aztán Bradre pillantottam, aki egyetértően bólogatott.

- Ahogy érzitek – túrt bele a hajába, - találkozzunk délután 5-kor az irodámban. Lea emlékszel még hogy jutsz oda, igaz?

Aprót bólintottam, aztán végigkövettem, ahogy Lana néni egy könnyed köszönés után elhagyja a szobánkat. Egy darabig mindannyian csak bámultunk maga elé, valószínűleg mindenki próbálta megemészteni az elhangzottakat. Annyi mindent tudtam meg az elmúlt napokban apáról. Azt hittem, mindenkinél jobban ismertem, és minden titkát megosztotta velem, aztán egyik percről a másikra rá kellett ébrednem, hogy ez közel sem volt így. Valójában alig tudtam róla valamit, csakis a jó oldalát láttam az éremnek. Most pedig, miután elveszítettem hatalmasat csattanó pofonokként érkeztek sorban a múltjának a sötét foltjai. Biztosan tudtam, hogy csak meg akart védeni, és ezért nem árulta el nekem ezeket, de mégis fájt, hogy nem bízott bennem eléggé ahhoz, hogy megbeszéljük, és nyílt lapokkal álljunk egymással szemben.

- Tudjátok mit? – pattant fel hirtelen Allena az ágyról. – Én nem akarok ezeken gondolkodni. 

- Miért is nem lepődök meg ezen? – forgatta meg a szemeit Colton, majd arrébb vonulva leült a kanapén.

- Fogd már be, és hallgass végig – ripakodott rá, aztán ugyanolyan lelkesedéssel folytatta, mintha mi sem történt volna. – Elnézve a mostani felállást lesz még bőven okunk arra, hogy magunkba roskadva elmélkedjünk a következő lépéseken, és ismerve az apátok humorát, már bocs srácok – nézett egy pillanatra ránk, - ez estére csak még inkább fokozódni fog, szóval használjuk ki az utolsó pillanatokat, hogy jól érezzük magunkat. Holnap úgy is visszamegyünk Holkbrookba, ahol ismét a figyelem középpontjába fogunk kerülni, de itt – tartott némi szünetet egy óriási sejtelmes vigyorral az arcán, miközben én leültem Colton mellé a kanapé karfájára, - senki sem ismer minket. Itt vagyunk a Nagy Almában, együtt. Menjünk ki a városba és szórakozzunk.

- Úgy érted, üljünk be egy bárba és igyunk? – vonta fel a szemöldökét Brad, amin már magában jót kuncogtam, de Allena gúnyos arcát látva kitört belőlem a nevetés.

- Nem – játszotta pár másodpercre a sértődöttet. – Úgy értem, fedezzük fel a várost.

- Elnézve a bátyáinkat – akadtam el egy pillanatra, mivel nem egészen gondoltam végig ennek a szónak a jelentését, és nem csak én, de a többiek is alaposan meglepődtek rajta, és kikerekedett szemekkel bámultak engem. – Szóval nem hinném, hogy azok a turista fajták – igyekeztem túllendíteni mind a saját, mind a többiek figyelmét.

- Igazad van – paskolta meg finoman a combomat Colton. – Egyikünk sem az a várost járó, minden előtt pózoló típus – ironizálta tovább a helyzetet, miután kezdtem kissé elveszíteni a reményt, hogy valaha is meggyőzzük őket.

- Én benne vagyok – állt ki mellettünk Brad, amin alaposan meglepődtünk. – Coltont bízzátok csak rám, fél óra múlva mehetünk.

- Igen – sipította Allena, mint valami tizenéves, miközben kezeit győzelemittasan a magasba emelte az ágyon eldőlve. – Ó, és srácok – mutatott fenyegetően a két férfira, amint visszakúszott ülő pozícióba, - ha csak egyikőtön is meglátok öltönyt, inget, vagy nyakkendőt, Istenemre esküszöm, én magam fogom letépni rólatok.

- Én a helyetekben nem packáznék vele – kuncogtam rájuk nézve, főképpen Coltonra, akinek az arcára volt írva, mennyire nincs kedve ehhez az egész kiránduláshoz.

Allenával mindössze negyed óránkba telt, hogy összeszedjük magunkat. A mi esetünkben is igaz a mondás, ha valamihez igazán van kedvünk, akkor nem húzzuk az időt. A recepciónál várakoztunk jó pár hosszú percen keresztül a fiúkra, amit leginkább barátnőm viselt nehezebben, leszűrtem mindezt a hangos sóhajtozásokból, és abból, hogy türelmetlenül dobolt a lábaival, miközben kezével megállás nélkül legyezte magát az egyik prospektussal. 

Nagyjából dél lehetett, amikor nekivágtunk a városnézésnek. Egy bizonyos szinten még otthonosan mozogtam az utcákon, ám mérhető magabiztosságom gyorsan lelankadt, amikor egyszer csak kénytelen voltam beismerni, fogalmam sincs, merre voltunk. Allenától persze kaptam egy alapos kioktatást, hogy milyen sok időt pazaroltunk el a kóborlással ahelyett, hogy beültünk volna egy taxiba, ami elvitt volna minket gond nélkül bárhova. 

Hosszas bolyongás után végül a Central Parknál kötöttünk ki. Az itt eltöltött négy évem alatt is sokszor jártam már itt, ám ez az alkalom minden eddigit felülmúlt. Abban a pillanatban, amint kiszálltunk a sárga járműből Colton mellém lépett és összekulcsolta az ujjainkat. Nem tagadtam egyetlen percig sem, teljesen szokatlan volt ez a szituáció, ám nem csak én voltam így ezzel, hanem a sejtelmesen vigyorgó Allena és a minket elégedetten méregető Brad is. Ez egészen addig tartott, amíg barátnőm ki nem találta, hogy béreljünk biciklit, és azzal járjuk körbe a parkot. Természetesen a fiúk egyöntetűen döntöttek arról, hogy ők nem tartanak velünk, így kettesben kullogtunk a kölcsönző irányába.

- Akkor most már hivatalos? – bökött kissé oldalba, mire azonnal felkaptam a fejemet és lányos zavaromban azt sem tudtam, mit reagáljak.

- Nem tudom, gondolom – vontam meg a vállamat, mintha nem is érdekelne. – Nem mondtuk ki konkrétan, megcsókolt, megfogta a kezem, szóval valami olyasmi.

- Valami olyasmi? – ismételte el kicsit hangosabban utolsó szavaimat. – A bátyám nem szokott ilyet csinálni. Ő nem romantikus, nem használ nagy szavakat, ő nem szokott szerelmes lenni. 

- Talán megváltozott – morfondíroztam a reggel történteken. – Az első két állításodra ugyanis már lendületből rácáfolt. Magam sem gondoltam volna, hogy ilyen lesz az első randink. Pár pillanatig komolyan azt hittem, csak álom az egész, aztán szerencsére rá kellett döbbennem, hogy ez a valóság, és Colton tényleg a hotel tetőteraszán rendezte be a reggelink helyszínét. 

- Rá sem ismerek. Lehet rossz embert hoztunk ki a börtönből, és az én drága bátyám valójában még mindig a hűvösön csücsül – vihogott elmefuttatásán, amit szúrós pillantásaimat látva rögtön visszaszívott. – Ne érts félre, én nagyon örülök nektek. Mindig rettegtem, hogy milyen elcseszett ribanc lesz a sógornőm, így legalább nem fog fájni a fejem amiatt, hogy megkeserítsem az életét – terelte el ismét vicc irányába a beszélgetést, amin végre már én is jó ízűt tudtam nevetni.

Az elkövetkezendő félórában többnyire magunkba mélyedve tekertünk a park területén egy pillanatra sem megállva. Élveztem, hogy volt időm kicsit gondolkodni az eseményeken, és elrendezni magamban a ma történteket, valamint előrevetíteni azt, ami várhat még ránk miután elolvashattuk Apa levelét.

Amint tartottunk visszafelé a fiúkhoz, akik legnagyobb meglepetésemre azóta is egy padon elkényelmesedve várakoztak ránk napszemüvegeik mögé rejtőzve, egyik pillanatról a másikra Allena elé kirohant egy kiskutya. Legjobb barátnőm azonnal elrántotta a kormányt, hogy kikerülje az apró francia bulldogot, aminek következtében egy hatalmasat borulva terült el a fűben.

- Eltört a lábam, eltört a lábam – sipítozott magából kikelve, nem foglalkozva azzal, hogy tényleg mindenki őt bámulta.

Rögtön leszálltam a biciklimről és odarohantam hozzá, miközben a fiúk is ugyanezt tették látva az attrakciót, mialatt Allena megállás nélkül hangosan jajgatva fájlalta lábát.

- Az istenért Allena, nem borultál akkorát – telepedtem le mellé, ami alatt sikerült meggyőződnöm arról, alaposan túlreagálta a helyzetet. – Nincs eltörve a lábad, maximum kifordult a bokád – állapítottam meg a duzzanatról.

- Gyere, segítek felállni – nyújtotta felé kezét Brad.

- Azt már nem – csapott rá határozottan a férfi karjára, amikor megpróbálta felhúzni a földről.

- Jól van, felőlem aztán elbiceghetsz egészen a kórházig – szabadkozott két kezét felemelve.

- A fenébe is – látta be gyorsan a lány, hogy egyedül nem fog menni. – Akkor meg mit állsz még ott? Segíts – veszekedett vele, mintha egy pillanat alatt megfeledkezett volna minden bajáról.

- Ti maradjatok nyugodtan – nézett ránk Brad. – Beviszem a kórházba, hogy megröntgenezzék a bokáját. 5-kor találkozunk Lana irodájánál – búcsúzott el ezzel tőlünk, majd távolodni kezdtek a folyamatosan belékötő Allenával.

- Magunkra maradtunk – motyogtam Colton arcát bámulva, miközben finoman beleharaptam alsó ajkamba.

- Jól látod – húzta sejtelmes mosolyra az arcát, majd könnyedén átdobta bal karját a tarkóm mögött, és magához vonva indultunk meg a biciklik felé. – Visszavisszük a játékszereiteket, aztán veszek neked vattacukrot – gúnyolódott az egész délutános szórakozásunkon, amin valójában én is jót nevettem…