II./ 14. fejezet

Úgy éreztem, szükségem volt a környezetváltozásra, és erre Brad birtoka tökéletes választásnak tűnt.

Az elmúlt négy napomat semmi mással nem töltöttem csak mindentől távol próbáltam feltölteni, és felkészíteni magam az előttünk álló időre. Ahogy már lassan kezdtem megszokni, a mai reggel is a felkelő nap sugaraira ébredtem. Ezúttal Colton nem tudta velem tölteni az éjszakát egy fontos Lewington-féle családi perpatvar miatt, de ez sem akadályozott meg abban, hogy köntösömben kicsoszogjak a hatalmas verandára és leüljek a fából készült hintaágyra, majd lábaimat felhúzva magam elé fogyasszam el a reggeli kávémat. 

A hűvös szellő átjárta minden porcikámat jelezve ezzel, hogy közeledik az ősz. A napsugarak azonban még utat törtek a kissé borús felhők között és beragyogva az elém táruló domborzat minden zugát kápráztattak el. Emlékeimben azonnal felelevenült a tegnap délután gondtalanságot megjátszó pillanatai. Coltonnal lóhátra pattanva jártuk be a terebélyes birtokot. Órákon keresztül vágtattunk az erdő széli pusztaságon, nem foglalkozva semmi mással, csak magunkkal. Egyetlen tabu téma volt, és ez mindkettőnk számára egyértelművé vált az első pillanattól. Nem akartuk elrontani a napunkat a jövő aggályaival, egyszerűen csak a jelenben akartunk élni, és közelebb kerülni egymáshoz, hiszen még kapcsolatunk első fázisában járva, szükségünk volt arra, hogy kettesben lehessünk és megerősítsük azt, amink van.

- Jó reggelt – köszöntött Brad kilépve a házból ezzel engem visszarángatva a jelenbe. – Azt hittem, még alszol, szinte csak lábujjhegyen mertem közlekedni – fészkelte be magát közvetlenül mellém.

- Már régen felébredtem – motyogtam a messzeségbe, aztán a néhány másodpercre beállt csendet törtem meg, amint feléfordítottam fejemet. – Nem tudom eléggé megköszönni. 

- Erre valók a testvérek, nem? – csúsztatta kézfejét az enyémre, és már nem is tűnt annyira irreálisnak ez a szó.

- Igazából mindig is vágytam egy bátyra – kezdtem bele féltve őrzött vallomásomba. – Aki ott van mellettem akkor is, ha a suliban mindenki ellenem fordul, aki kiáll mellettem, amikor már senki sem, és aki megvéd, ha bántanak. Mióta felbukkantál az életemben, valójában bele sem gondoltam, de mindig úgy viselkedtél velem. Nagy előnyöd volt, hiszen mindenről tudtál – mosolyodtam el, ahogy azt ő is tette. – Itt az ideje, hogy megháláljam a szeretetedet, és szétrúgjunk néhány segget Campbell módra – nevettük el végül mindketten magunkat, aztán Brad átrakta egyik kezét a vállamon, és magához húzott.

- Nekem van a legbelevalóbb kishúgom – fűzte hozzá még mindig az előbbi mondatom hatása alatt.

- Azt hiszem, ebben Colton szívesen vitába szállna veled – utaltam legjobb barátnőmre, mire a férfi kissé megrázkódott.

- Allena bátor, de rengetegszer hagyja, hogy az indulatai irányítsák, és ez meggyengíti – magyarázta, amit én csak figyelmesen hallgattam. – Olyan apróságok miatt tudja megvívni sokszor élete harcát, aminek semmi értelme. Bizonyos értelemben még gyerek, viszont akármennyire is el akarja ezt rejteni mások elől, hatalmas szíve van, és akiket őszintén szeret, azokért bármit megtenne. Megvan a magához való esze, csak képes rosszul mérlegelni, és nem veszi észre, ha valaki úgy befolyásolja, ahogy azt ő szokta másokkal tenni.

- Nagyon jól megfigyelted az elmúlt hónapokban – húzódtam el kissé tőle, hogy a szemébe nézhessek.

- Borzasztóan megbántam, amit műveltem vele – kapta el egy pillanatra tekintetét, valószínűleg a bűntudat miatt. – Igyekszem jóvátenni, viszont tudom, hogy nem felejt könnyen, és a becsülete sem engedi, hogy megbocsásson, de…

- De fontossá vált neked – fejeztem be helyette a mondatát, mert tudtam, hogy nem merte volna kereken kimondani. – Igaz?

- Azt hiszem – sóhajtott, és bizonytalanul elnevette magát. – Akármikor képes kihozni a sodromból, de ennek ellenére megértem őt – hallgatott el egy rövid időre, azonban éreztem, hogy maradt még benne valami, amit nem akart nekem, vagy talán magának sem bevallani. – De ezt majd az idő elrendezi, nem? Mi is egymásra találtunk végül, úgy is mindent úgy fog alakítani a sors, ahogy az a legjobb.

Brad szavai engem is gondolkodásra ösztönöztek, viszont ez nem abba a görcsös agyalásba fulladt, mint ami az elmúlt napokat jellemezte. Sokkal inkább igyekeztem a pozitív részletekre összpontosítani, mindarra, amik bearanyozták az életemet. Úgy éreztem, ezek fognak erőt adni a homályban, és csak az juttat előrébb, ami megerősít. 

- Gyere, mutatok neked valamit – állt fel hirtelen mellőlem, és engem fürkészve várta, hogy ugyanígy tegyek én is. 

Nem kellett még egyszer kérni, azonnal feltápászkodtam a helyemről, és csak csendben követtem a férfit, aki szürke pamutnadrágjában, és hófehér pólójában vezetett végig a házon egészen az emelet egyik számomra eddig még rejtve maradt szobájáig. Óvatosan lenyomta a kilincset és beinvitált egy látszólag olvasóhelyiségnek tűnő kis részlegbe. Rengeteg könyv sorakozott a polcokon, amik csak még egyértelműbbé tették, milyen művelt ember. Az üvegajtós szekrények mögött számtalan érem és kupa sorakozott, amik kosárlabdás múltját bizonyították, aztán bizonyítványok, oklevelek és számtalan neki értékkel bíró relikviát véltem még felfedezni. 

Amíg én igyekeztem ezek által jobban megismerni, addig ő szüntelenül keresett valamit az egyik kulccsal zárható pakkban. Amint szemeimmel haladtam tovább, megakadt a tekintetem egy fotón. Először nem mertem hozzányúlni, nem tudtam, hogy szabad-e, végül bátran leemeltem a polcról, hogy közelebbről is megnézhessem.

- Ő az édesanyád?

- Igen – bólintott aprót, majd közelebb lépett hozzám. – Borzasztóan hiányzik.

- Miért nem költözik ide ő is Holkbrookba?

- Ugye csak viccelsz? – hördült fel kissé, mire jobban belegondolva rá kellett jönnöm, mennyire buta kérdés is volt ez. – Akkora botrány lenne abból, ha anya idejönne, hogy olyat még Holkbrook nem látott. Azok után, amit megtudtunk Sylviáról, már ne is haragudj, de nem engedném, hogy betegye ide a lábát. Tudom, mekkora lelki ereje van, de nem véletlenül tartott távol egész életemben ettől a helytől – magyarázta meg, és teljes mértékben igazat kellett adnom neki.

- Annyira pocsék érzés, hogy a saját anyámról már én is a legrosszabbat tudom csak feltételezni – fűztem hozzá, mire Brad megértő pillantásaival fejezte ki együttérzését, aztán felemelte azt, amiért idejöttünk.

- Nézd, ezek itt mi vagyunk – vett elő egy fényképet, - az első és egyetlen közös képünk gyerekkorunkból. Azon a szilveszteren készült, amin először találkoztunk – adta át a fotót, amit én meglepetten tanulmányozni kezdtem.

Valójában túlságosan is erős lett volna közös képnek jellemezni, mindössze annyi igaz ebből, hogy mindketten rajta voltunk. Elől én voltam apával, amint a lábán állok, és így próbált táncolni velem, amint a háttérben egy kisfiú szerepelt kezében egy ütött-kopott mackóval. Nem lehetett sokat látni az arcából mindössze annyit, hogy félénken minket figyelt apával, és amíg mi vidáman szórakoztunk, ő magányosan ácsorgott egymaga. 

- Istenem, Brad – emeltem rá tekintetemet, és a szívem szakadt meg. – Ez olyan szörnyű – feledkeztem meg magamról és szorosan magamhoz húztam.

- Hosszú éveken keresztül a párnám alatt tartottam ezt a képet, és ábrándoztam arról, hogy egyszer én is megismerhetlek titeket, és az apámmal lehetek – motyogta halkan, miközben hangjában tisztán hallottam a megtörtséget, amit igyekezett elrejteni előlem.

Perceken keresztül nem voltam képes elengedni őt. Folyamatosan az járt a fejemben, mennyire szörnyű lehetett neki így felnőni, hogy nem lehetett az apjával. Már kiskorában szembesítették a rideg tényekkel, miért nem lehetett velünk, és borzasztó volt azon gondolkodni, hogy ha csak sejtettem volna, hogy van egy testvérem, mennyivel másabban alakulhatott volna az ő, vagy akár az én életem is.

- Úgy sajnálom – suttogtam halkan. – Ígérem, mostantól mindig itt leszek melletted, és mindent bepótolunk, amit elvettek tőlünk.

Braddel eltöltött bensőséges pillanatainkat a földszintről érkező ajtócsapódás zavarta meg. Mindketten tudtuk ki lépett be a kúria előszobájába így legfőképpen én vettem sietősre a lemenetelt, mivel roppantul kíváncsi voltam, mi történt tegnap a Lewingtonok békés családi estjének nehezen nevezhető vacsorán. 

- Colton, mit keres itt ez a nő? – torpantam meg azonnal a lépcső tetején, amint megláttam kivel érkezett meg.

- Csak hallgasd végig – sugalmazta felém nyugalmát, mivel jól érezte, hogy szükségem van rá.

- Mindannyian tudjuk, hogy nem jöttem volna ide, ha nem lenne életbe vágóan fontos – kezdett bele a sajátos határozottságával, amit én csak ellenszenvesen méregetve őt hallgattam, miközben lassan sétáltam le az emeletről közelebb hozzájuk. – Vincent mióta az eszemet tudom, mindent megtett, hogy tönkre tegyem a családomat. Talán annyira nem volt halálos az ellentét, mint a ti esetetekben, de úgy érzem, apám emléke előtt tisztelegve nem hagyhatom, hogy egy ilyen ember vegye a kezébe a hatalmat, mint ő. Szóval békével jöttem – emelte fel a kezét védekezően, majd egy mély sóhaj után folytatta. – Gondolom ti is tudjátok mennyire nehéz ezt kimondanom, de segíteni akarok nektek, és mindent meg fogok tenni, hogy Brad nyerje meg a választásokat – vezette át tekintetét a mellettem ácsorgó férfire, akit legalább annyira megdöbbentette a szónoklat, mint engem. 

- Kizárt dolog – toppant be határozott léptekkel az oldalajtón Allena, mire mindenki figyelme felé irányult. – Csak nem gondolod, hogy megbízunk benned azok után, amit a bátyámmal akartál tenni – lódult a lány felé hatalmas lendülettel és már mindannyian arra készültünk, hogy bekövetkezik az újabb hadüzenet közöttük.

- Fejezd már be, és ne legyél ennyire ostoba – ragadta meg derekánál fogva Colton, hogy megállítsa húgát abba, hogy ismét indulatai ösztökéljék döntéseit. – Jelenleg nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bárkinek is a segítségét visszautasítsuk. Szükségünk van mindenkire, és ha ez Naomit jelenti, akkor tőle is elfogadjuk.

- Hogyan bízhatsz meg ebben a ribancban? – őrjöngött bátyjára nézve, miközben én csipogó telefonomat csúsztattam ki horgolt kardigánom zsebéből.

- Most van az a pillanat, amikor félre kell tennünk a nézeteltéréseinket – magyarázta neki higgadtan, ami úgy látszott nem hatotta meg túlzottan Allenát.

- Azt hiszem ennél jobb végszó nem is lehetne – szakítottam meg a testvérek párharcát. – West visszatért a városba – emeltem fel telefonomat bizonyítékképpen, mintha el tudnák olvasni Jasper üzenetét, és úgy gondoltam, ennél váratlanabb esemény nehezen ködösíthette volna be a mai reggelünket...