II./ 13. fejezet

Holkbrook a régi fényében pompázott.  

Ahogy földet ért a gép, és utolsóként leszálltam a többiek után egy pillanatra megrökönyödve bámultam az innen nyugalmasnak tűnő város felhőkarcolóira. Minden olyan csendesnek tűnt, ám mégis minden egyes porcikám tisztában volt azzal, hogy semmi sem lesz olyan egyszerű, amint megérkezünk a forgatagba. 

Az emberek már most a kampány hevében égtek, bele sem mertem gondolni mi fog történni akkor, amikor megtudják ki fog visszatérni hamarosan, hogy még jobban felkavarja az amúgy sem békés állóvizet. Talán túlságosan is jól éreztem, mi várt rám, és egyszerűen nem akartam részt venni benne. Szívem szerint most azonnal visszaszálltam volna a repülőgépre és olyan messzire repültem volna innen, amennyire csak tudtam. Ki akartam maradni a botrányokból, nem akartam végignézni, ahogyan a hozzám közelálló embereket bántják, de legesleginkább nem akartam találkozni anyával. Egész úton hazafelé azon töprengtem hogyan tudtam volna úgy tenni, mintha csak sejtésem sem lett volna a mocskos játékairól, és arról hogyan akarta megöletni az apámat igazából magam sem tudtam milyen indíttatásból. Egyszerűen nem fért a fejembe hogyan lehet annyira gyűlölni azt az embert, aki a gyereked apja, akit hosszú éveken keresztül szerettél, hogy el akard tűntetni az élők sorából. Önző módon el akarta venni tőlem azt, aki mindennél többet jelentett nekem, és bele se gondolt abba, milyen lelki sérülést okozhatott ezzel. Akármennyire is akartam, nem tudtam megérteni, hogy képzelte el azt, hogy nem jövök rá erre, és szimplán csak szánni tudtam. 

- Minden rendben? – lépett mellém Colton, amikor már hosszú percek óta csak magamba fordulva ácsorogtam a csomagjainkra várva. – Egész úton meg sem szólaltál, pedig a húgom sipákolását még te sem szoktad ilyen jól tűrni – próbált talán felvidítani ezzel a hasonlattal. 

- Csak elfáradtam New Yorkban, és apa levelén járt az agyam – mondtam részben igazat annak az embernek, akinek legszívesebben kiöntöttem volna most a lelkemet.

- Hihetetlen, hogy a szüleid válni készültek. Sajnálom, hogy ezt így kellett megtudnod – szorította meg a kezem, mire én csak kierőltettem magamból egy halvány mosolyt, és azt gondoltam magamban, azt mennyire nem hinné él, ha a valódi sztorit meséltük volna el nekik.

- Legalább a levélben őszinte volt velem – jegyeztem meg, aztán erőt véve magamon megindultam a kocsi irányába. 

Amíg Colton felkereste a férfi mosdót és Allena éppen az egyik utaskísérővel veszekedett a még a gépen ért sérelméért, én csak Brad mellett ücsörögve próbáltam kitalálni, mit is kellene tennem most.

- Hé – löktem kicsit oldalba a szintén magába mélyedt férfit. – Meghúzhatnám magam nálad néhány napra? Valahogy semmi kedvem nincs anyával egy fedél alatt lenni most – vontam meg a vállam semmit mondóan, mire ő csak bátorítóan elmosolyodott.

- Már azt hittem meg sem kérdezed. Én sem szívesen töltöttem volna egyedül az időmet, annyi minden kavarog a fejemben, hogy képtelen lennék magam maradni gondolataimmal – bámult a távolba és rájöttem, neki is irtózatosan nehéz lehetett most.

Ahogy a többiek is csatlakoztak hozzánk a keserédes semmittevésünkben, és a hangosbemondó bejelentett egy újabb magángép leszállását, idejét láttam annak, hogy megsürgessük a fuvarunkat, csakhogy mielőbb hazaérhessek egy biztonságos ház falai közé és alaposan kipihenhessem magam. Annak annyira már nem örültem, hogy közölték minderre még legalább negyedórát várnom kellett, ugyanis a kocsink hatalmas dugóba keveredett a városból kivezető sztrádán. Államat tenyeremre támasztva hallgattam, ahogyan Allena szónokolt felháborodottan arról, mennyire lekezelően beszélt vele a légi utaskísérő, amin annyira azért nem csodálkoztam tekintettel arra, hogy barátnőm mindössze azért volt elégedetlen, mert a hölgy felébresztette álmából azzal az információval, hogy hamarosan landolunk. 

A rövidke várakozásunk alatt legalább négyszer kérdezték meg tőlem a Lewington testvérek, hogy mégis mi lelt mióta elolvastam apa levelét. Szerencsémre Brad több alkalommal is elismételte, hogy szimplán csak megrendítettek a sorai és borzalmasan felkavarodott bennem a hiánya. Részben ez igaz is volt. Egyrészt még nem sikerült teljesen feldolgoznom, hogy egész idő alatt életben volt amíg én gyászoltam, másrészt pedig minden egyes pillanatomat vele akartam volna tölteni. Úgy éreztem annyi mindent be kellett pótolnunk, és olyan sok mindent el akartam mesélni neki kezdve attól a perctől, hogy hazatértem Holkbrookba. Egy tartalmas nyarat tudhattunk a hátunk mögött, és még csak most kezdődött az az ősz, amitől mindannyian féltünk.

- Lea – rángatott vissza a valóságba Brad kissé meglepett hangja, mire figyelmemet azonnal a férfi felé irányítottam, aki meredten bámult maga elé.

Automatikusan én is arra néztem, és teljesen lefagytam. Anya tipegett végig nagyjából húsz méterrel előttünk egy tengerkék színű egyrészes ruhában. Szemeit napszemüveggel takarta el, és határozottan haladt célja felé. 

Nehezemre esett türtőztetni magam. Ahogyan megláttam felforrtak indulataim, és hevesen zilálni kezdtem, amit Allena és Colton értetlen pillantásokkal reagált le. Remegő lábaimat éreztem, hogy nem tudtam már sokáig megállítani attól, ami azonnal be is következett. Gondolkodás nélkül pattantam fel a helyemről és tojva Brad figyelmeztetésére indultam meg lendületesen felé. Elképzelésem sem volt arról, hogy mit akartam neki mondani, de tudtam jól, hogy a felszínes nyáladzás egyáltalán nem fog menni. Ahogy egyre közelebb jutottam hozzá, hallottam magam mögött a többiek lépteit. Nyilván egyedül csak Bradnek fájhatott igazán a tehetetlenség miatt a feje, míg barátnőm és testvére valószínűleg csak odaköszöntek volna anyának.

- Mit keresel itt? – szólítottam le végül, mire rögtön megrökönyödve torpant meg és fordult felém.

- Leanora – vette le napszemüvegét, majd felmérte, hogy nem csak én, de a barátaim is jelen voltak. – Hallottam, hogy ma jöttök vissza a városba, így hát kijöttem elétek.

- Mégis kitől? – fontam karba magam előtt kezeimet, és szívem szerint hozzátettem volna Vincent nevét is a találgatásba.

- Ugyan már – legyintett egyet megjátszva a lazát. – Nem elég, hogy itt vagyok? 

Legszívesebben azonnal nekivágtam volna minden egyes sérelmemet olyan átéléssel, hogy még magamat is megleptem volna, de amint Brad ujjai átfonták felkaromat jelezve ezzel, hogy ne rendezzek jelenetet hatalmas mély levegővel igyekeztem lenyugodni. 

- Menjünk innen – fordítottam volna hátat neki, de Brad megállított ebben.

- Ne felejtsd el, mit kértek tőlünk – suttogta a fülembe, mire szinte megelevenedtek előttem apa szavai, és eszembe jutott, mennyi minden forgott most kockán. 

- Vagy talán beülhetnénk egy kávéra? – fordítottam tekintetemet a legnagyobb meggyőződéssel anya felé, de amint megakadt a szemem azon a személyen, aki mögötte érkezett ismét haragra gerjedtek indulataim. – Te – meredtem rá vérben izzó szemekkel, - mit keresel itt?

- Leanora, miről beszélsz? – értetlenkedett anya, de én egy pillanatra sem tudtam levenni a szememet a férfiről. – Honnan ismered?

- Hogy honnan ismerem? – vihogtam fel gúnyosan, majd határozottan megtettem néhány lépést anya felé. – Elmesélek neked valamit. Mindent tudok – böktem ki egyszerűen, mivel nem bírtam magamban tartani. – Tudom mit terveztetek ezzel a görénnyel, és azt is tudom, most mi akartok. Szóval engedjétek meg, hogy közöljek veletek valamit. El fogtok bukni, mert nem fogom hagyni, hogy egy ilyen undorító féreg kormányozza a várost.

- Mit képzelsz, mégis kivel beszélsz? – indult meg felém lendületesen Vincent, mire egyetlen másodpercre még az is megfordult a fejemben, hogy nekem támadhat.

Az események azonban az eddigieknél is gyorsabbá váltak. Amíg én kissé megdermedve vártam, hogy Vincent haragját rám összpontosítsa, addigra Colton előttem termett és egy határozott mozdulattal ütötte ki a férfit, aki a következő pillanatban már a földön kiterülve törölgette az orrából kifolyt vért.

- Indulás – ragadta meg a karomat Colton és már csak azt vettem észre, hogy szó szerint kivonszolt magával a terminálból és meg sem állt, amíg az értünk időközben megérkező kocsiba nem ültetett. – Elárulod, hogy ez meg mi a fene volt? Az a pasas majdnem megütött, fel tudod ezt fogni? – emelte meg a hangját, ami engem csak még jobban felbőszített, de ezúttal igyekeztem uralkodni magamon.

- Azt hiszem, nem mondtam el mindent, ami New Yorkban történt – vettem egy mély levegőt, mire Colton csak kérdő pillantásokkal illetve figyelt engem, és úgy tűnt, kezdett lecsillapodni haragja. – Anyáék tényleg válni készültek, de nem ez a teljes történet…