II./ 12. fejezet

- Apa?! – néztem arra a személyre, aki kiköpött mása volt annak az embernek, aki az emlékeimben pontosan ugyanígy élt.

Abban a pillanatban egyszerre vert le a víz, és rázott ki a hideg. Kissé úgy éreztem, mintha valaki megbabrálta volna az üdítőmet, amit a parkban ittam, és szimplán csak annak az utóhatása szórakozott velem az elmúlt percekben.

Képtelen voltam hinni a szemeimnek, nem bírta az agyam feldolgozni azt a látványt, ami elém tárult, vagy azonosítani azt a hangot, amit hallottam. Legalább négyszer végigmértem tetőtől talpig, minden egyes porcikáján elidőztem és egyszerűen minden stimmelt. A kissé őszülő fekete hajzuhatagtól kezdve, át a néhány milliméteresre vágott borostától, egészen a nyakán megbúvó az ingtől alig látható anyajegyig. Mogyoróbarna szemei ugyanúgy csillogtak, mint a legutolsó alkalommal, mikor találkoztunk, ugyanazt a gondoskodást láttam benne, mint akkor. 

Megtettem pár bizonytalan lépést felé, de nehezemre esett minden egyes legyőzött centiméter. Féltem a közelségtől, hiszen oly sokszor történt már meg ez velem. Minden alkalommal, amikor meg akartam érinteni, egész egyszerűen felébredtem, és rá kellett jönnöm, hogy csak álom volt, semmi más, Apa nem volt ott velem. 

De most ottt álltam vele szemben. Szinte éreztem melegségét, ami minden egyes lélegzetvételnél megcsapott. Óvatosan felé nyúltam, és megfogtam bal kezét. Érdes tenyere puha volt, és kissé verejtékes, amit valószínűleg a helyzet feszültsége okozhatott.

- Te tényleg itt vagy – motyogtam fátyolos tekintettel a szemeibe nézve, aztán már csak azt éreztem, hogy szorosan magához vont, mire arcomat mellkasának nyomtam, ö pedig kezével a fejemet simogatta és állát fejem búbjára helyezte. – Azt hittem, meghaltál – csuklott el a hangom, amint elhagyta ez a mondat a számat, és egy határozott könnycsepp folyt végig bőrömön.

- Sajnálom, hogy ki kellett tegyelek ennek a megpróbáltatásnak – mondta kissé elérzékenyülve. – Hidd el, ha lett volna más választásom, meg sem fordult volna a fejemben.

Az idő onnantól kezdve megszűnt körülöttünk, és elvesztem a pillanat homályában. Minden körülötte forgott, és képtelen voltam felfogni, hogy ez a valóság, Apa életben van. Annyi harag, és bizonytalanság, olyan sok átzokogott éjszaka és depresszív nap után most a karjaiban tart, és simogat, pontosan úgy, mint azelőtt.

- Mi ez az egész? – távolodtam el kissé tőle, amikorra sikerült valamelyest összeszednem magam.

- Ígérem, mindent elmagyarázok, de most adj még egy kis időt – fogta közre az arcomat, aztán egy finom puszit nyomott a homlokomra. – Fiam – pillantott a még mindig ugyanazon a helyen ülő, hasonlóan sokkos állapotba kerülő Bradre, - el sem hiszitek milyen érzés nekem így együtt látni titeket – hívta kezével közelebb hozzánk, mire a férfi bizonytalanul emelkedett meg és indult meg felénk. – Minden más lesz, higgyétek el nekem, egy család leszünk – nézte meg alaposan, aztán őt is magához ölelte, amit Brad először láthatóan nem tudott hogyan kezelni, végül kissé remegve ölelte át ő is az apánkat.

- Hogyan? – dadogtam az egyetlen kérdést, ami minden gondolatomat lefoglalta.

- Bizonyítékot akartál, hát itt vagyok én – tűnt úgy, mintha végre bele akarna kezdeni a magyarázatba. – A levélben elhangzottak mind igazak. Édesanyád összeállt a legnagyobb ellenségemmel.

- Vincent? – szakította félbe Brad, mire Apa csak egy aprót bólintott. 

- Amikor megtudtam, hogy arra készül, visszatér Holkbrookba, nem volt más választásom. Fel kellett fednem magam előttetek, hogy megvédhesselek – nézett felváltva rám és Bradre. – Nem hagyhatom, hogy az én csatáimat vívjátok meg.

- Anyának viszonya volt ezzel az emberrel? – tettem fel bizonytalanul újabb kérdésemet, aminek válaszától magam is nagyon féltem.

- Valószínűleg még most is együtt vannak – törte össze bennem az utolsó pozitív képdarabkákat is anyáról. – Nem sokkal a választási kampány befejezte után, az egyik emberemtől kaptam egy fülest komplett bizonyítékkal arról, mire készülnek. Gyorsan kellett döntenünk, és Lanával úgy határoztunk, így lesz a legjobb. Egy régi orvos barátommal egyeztettünk, mindent elintézett, nekem csak tökéletesen kellett alakítanom, aztán elhagyni a várost.

Néhány másodpercig csak megszeppenten bámultam magam elé, próbáltam feldolgozni az elmúlt percekben történteket, de többnyire képtelen voltam mindent a helyére rakni a fejemben. Nagyjából negyed óra alatt változott meg minden körülöttem. Az apámról kiderült, hogy életben van, az anyámról pedig, hogy… meg akarta ölni az apámat. Az agyam kiürült és nem volt hajlandó újabb információkat magába fogadni. Ordítani tudtam volna torkom szakadtából és már az sem érdekelt volna, ha mások e miatt komplett idiótának néztek volna. Egyszerre voltam boldog, és csordogált a harag legforróbb tüze az ereimben. Képtelen voltam másra gondolni, csak arra, hogy anya mekkora egy képmutató volt. A szobájába bezárkózva zokogott végig két hosszú hetet, miközben valójában a saját keze által akarta megtenni ugyanezt. Hogy volt képe gyászolni, megjátszani az emberek előtt, milyen óriási veszteség érte, az én szívem is majd megszakadt, mégis őt támogattam mindenben, miközben… 

- Gyűlölöm anyát, teljes szívemből gyűlölöm – sziszegtem alig érthetően a szavakat, mialatt próbáltam kordában tartani érzelmeimet, és nem szétverni az egész termet. 

- Mindannyiunkat átvert, Kicsim – lépett közelebb, de én egyszerűen nem akartam, hogy hozzám érjenek. 

- Miért hagytál itt ezzel a nővel? Miért nem vittél magaddal? – pillantottam rá számon kérően, ami látszólag őt is alaposan meglepte. – Ha tudtad, mekkora egy álnok kígyó, akkor nem féltél attól, hogy ellenem is készül valamire?

- Egy hatalmas különbség van kettőnk között, és ezt ne felejtsd el – válaszolta olyan nyugodt hangnemben, hogy az szinte már idegesítő volt. – Téged szeret.

- Szeret? – kérdeztem vissza kikerekedett szemekkel, aztán egy hatalmas gúnyos nevetésben törtem ki, amit miután sikerült elfojtanom, apára nézve folytattam. – Ha igazán szeretne, akkor nem akarta volna elvenni tőlem a legfontosabb embert.

- Én már régen elvesztettem minden hitemet Sylvia felé, de neked nem szabad. Belepusztulna, ha ellene fordulnál…

- Miért véded? – csúszott magasabbra a hangom, ahogyan számon kértem szavai súlyáért. – Mégis mit kellene tennem? Vidáman nevetgélni vele, és elrejteni előle mennyire szánom?

- Egyelőre igen – vágta rá tekintélyesen, mire egy kissé összerezzentem. – Gyerekek, ezt a legnagyobb titokban kell tartanotok – vett vissza hangerejéből. – Senki nem tudhatja meg azt, hogy életben vagyok. Ha hazamentek, akkor ugyanúgy kell viselkedned édesanyáddal, mint azelőtt. Meg akarlak védeni benneteket, de csak úgy tudom ezt megtenni, ha senki nem jön rá. 

- Miért nem lehet egész egyszerűen elmondani mindenkinek, hogy élsz? – mondtuk ki Braddel szinte egyszerre.

- Gondoljátok, hogy Sylvia és Vincent ebbe csak úgy beletörődne? Még veszélyes lenne, és azt sem hagyhatjuk, hogy elterelődjön az emberek figyelme a kampányról – állt meg egy pillanatra, hogy a mellettem kissé szorongva álló férfinek a vállára tegye a kezét. – Meg kell nyerned a választásokat, és meg is fogod, mert én fogok segíteni neked. Pontosan tudom, kiknek a támogatását kell megszerezned ehhez. Nem lesz egyszerű, ezt már most megígérhetem, viszont mellettetek leszek végig, és a háttérből alakítjuk úgy a szálakat, hogy nekünk az kedvező legyen.

- Vincent támogatóival mihez kezdünk? Engem szinte alig ismernek az emberek, neki viszont Lana szerint egész nagy tábora van, akiket gyorsan vissza tud csalni maga mögé – hívta fel a figyelmemet a terem másik végében megbújt nagynénémre is.

- Egy dolgot elfelejtettél – mosolyodott el apa. – Az én fiam vagy, és az én táborom melléd fog szegődni, csak a kellő biztatás kell nekik – kacsintott egyet magabiztosan, mire az én szívem elkezdett hevesen zakatolni, elmondani is nehéz lett volna mennyire hiányzott ez a mosoly…