II./ 15. fejezet

Kora este már mindannyian megindultunk a város központjába.

Miután Naomi visszavonulva elhagyta a birtokot távol tartva magát ezzel a fortyogó Allenától még jó pár óránkba telt, hogy a lányt meggyőzzük afelől, nem is olyan rossz dolog, hogy mellettünk áll a Wilson család. Coltonnak igaza volt, és kénytelenek voltunk mi is ehhez tartani magunkat, nem engedhettük meg jelen helyzetben, hogy bárkinek a segítségét visszautasítsuk. Szükségünk volt a neves támogatókra a hátunk mögött, és ha ehhez jó arcot kellett vágnunk Naomihoz, akkor ezt is megtesszük. Pár hosszas fejmosás után, amit a két politikusunk tartott nekünk délután, lassacskán már én is kezdtem azt gondolni, hogy Allenát meggyőzték igazukról. Jobban végigértékelve az érveket pedig, Naomi nem sokat tudott volna ártani nekünk, legalábbis anélkül nem, hogy utána tönkre ne tegyük a hírnevét, hiszen még mindig a kezünkben volt az aduász, amit csakis magának köszönhetett, bármikor nyilvánosságra hozhattuk, hogy mit akart tenni Coltonnal, ő pedig túlságosan is jól ismert minket ahhoz, hogy tudja, szemrebbenés nélkül megtettük volna. 

Természetesen a Blemont házhoz tartottunk, melynek óriási báltermében tartotta visszatérő partiját Vincent. Gondoskodott róla, hogy a város színe-java, beleértve ebbe régi főtámogatóit is jelen legyenek. A rendezvény előtt azonban egy gyors kitérőt terveztünk a városházára, mivel roppant mód kíváncsiak voltunk, milyen károkat okozott eddig a rendszerben. Tegnap már hallottuk hírét, hogy Apa két egykori miniszterét lefokozták, egyiküket pedig kirúgták annak gyanánt, hogy beférjenek Vincent emberei is a közigazgatásba. Okosan, hátulról megkerülve az ideiglenesen kormányzó polgármestert sikerült ezt véghezvinnie, mi pedig minél gyorsabban meg akartuk állítani a folyamatot, még mielőtt hatalmas leépítések kezdődtek volna meg. Colton szerint az ott dolgozók megrettentek a kialakult helyzettől, többen féltik az állásukat, ezért számos ember hódolt már be neki. Bizonyos szinten megértem őket, hiszen a megélhetésük függött ettől, a családjaikat pedig nem sodorhatták nehéz helyzetbe, illetve Vincent sem egy angyali ábrázatú fazon. Meg van a kellő tekintélye ahhoz, hogy elérje a céljait, csak egy dologgal nem számolt… ő nem élte végig ezekkel az emberekkel az elmúlt éveket, fogalma sincs arról, kik dolgoznának neki, egyáltalán nem ismeri őket. 

- Miért álltunk meg? – zökkentett vissza gondolatmenetemből legjobb barátnőm hangja.

- Forgalmi dugó, az egész sugárút lebénult – magyarázta kérdésére a sofőr kissé hátrafordulva. – Azt hiszem, egy-két órás csúszással számolniuk kell.

- Nagyszerű – vette tudomásul a szőke hajú lány, aki karba font kézzel csaknem megsértődve, hátradőlve bámult ki az ablakon. 

- Valamiért nem sajnálom, hogy kevesebbet kell anyám és annak a szánalmas féregnek a képét néznem – jegyeztem meg a nyilvánvalót, ami egyiküket sem lephette meg túlzottan.

- Nem is értem, miért erőltetjük annyira ezt az egész estét. Maradtunk volna otthon és bontottunk volna meg egy üveg bort – ismételte el mostanra már legalább hatodjára. – Ezt a dugót is megúszhattuk volna.

- Bradet támogatjuk, Allena – mondtam egy halványabban ingerültebben, mint kellett volna. – Ha ehhez egész este jó pofát kell vágnunk, akkor megtesszük, mindannyian – hangsúlyoztam ki az utolsó szót erőteljesen barátnőmre pislantva, aki csak egy aprót bólintva jelezte, hogy megértette.

Ahogy múltak felettünk az óráknak tűnő percek, Colton másodpercenként az óráját ellenőrizte, Brad idegesen dobolt a lábával, míg Allena folyamatosan hangosan sóhajtozva jelezte, mennyire unatkozik, én pedig igyekeztem figyelmen kívül hagyni ezeket a már-már bosszantóvá váló cselekvéseket, és türelmesen várni, hogy végre meginduljon a forgalom, ám az pechemre nem akart eleget tenni elvárásaimnak.

- Menjünk gyalog – szólalt meg körülbelül félóra után Colton. – A városháza nincs annyira messze, és legalább addig is megy az idő, nem egyhelyben ücsörgünk.

- Csak utánad – mutattam a férfinek, aki kisegített az autóból, majd a barátaink előtt haladva szlalomoztunk a véget nem érőnek látszó kocsisorok között.

Bevallom, valamelyest közel álltam ahhoz, hogy megsüketüljek, mivel a sofőrök is kezdték elveszíteni a hidegvérüket, és egyre többüknek tapadt rá a tenyere a dudára, ami betöltötte az egész utat. Egy darabig azt sem nagyon értettem, miért nem mehettünk le a járdára, aztán rádöbbentem, hogy Colton már előbb láthatta, hogy emberek sokasága állt tömött oszlopokban egymás hegyén-hátán, és szüntelen bámultak előre. Amint előre pillantgattam feltűnt, hogy a tömeg nem hogy fogyott volna, hanem csak egyre sűrűbb lett, és a városházához közelítve pedig már a hangjuk is megérkezett. A hatalmas transzparensektől nem sok mindent láthattunk az épületből, viszont Coltont természetesen ez nem fékezte meg, sőt csak jobban felingerelte, és nyilvánvalóvá tette, hogy tudni akarta mi a fene folyik itt. 

- Ott van – üvöltötte egy férfi a tömegből, mire emberek tucatjai kapták egyenesen felénk a fejünket, aztán pár másodperces hatásszünet után indultak meg felénk, mint egy megvadult csorda. 

- Mi a…? – kezdett volna bele Colton szentségelésébe, de nem volt ideje befejezni ugyanis minden irányból éles kiabálások szálltak felénk, amikből alig tudtam kiszűrni néhány értelmes mondatot.

Többnyire olyan vádakkal illették a családjainkat, hogy elvesszük az emberek munkahelyét, kisemmizzük őket és saját számlánkra hajtjuk a pénzüket. Köpni-nyelni alig tudtam, és őszintén teljesen eltávolodott tőlem a világ. Ahogyan lökdösött a tömeg, nehezemre esett a saját lábamon megállni, és sokszor csak Colton segítségével tudtam talpon maradni. Levert a víz, és elképzelni sem tudtam, honnan a csudából szedték ezeket az emberek. Valójában némi sejtésem persze akadt, csak az nem fért a fejembe, hogyan volt képes valaki ennyire gyorsan ellenünk fordítani ilyen sok embert.

Hirtelen éreztem egy erős rántást, amely mint később rájöttem Coltontól származott, aki visszanyerve tiszta látásomat törte maga előtt az utat határozott mozdulatokkal. Nem volt a legegyszerűbb eljátszani, hogy nem ijedtem meg. Valójában totálisan bepánikoltam, és szívem szerint üvöltöztem volna azokkal az emberekkel, akik most bántják a családjainkat. A legfájóbb az egészben az volt, amikor olyanok szemében láttam haragot és a csalódottságot, akik nemrég még a legfőbb támogatóink voltak, akikkel szinte együtt nőttem fel, akiknek az apám munkahelyeket teremtett, és tisztán emlékeztem, hogy közülük többen is jártak korábban a házunkban, és apa egytől egyig mindenkinek megoldotta a problémáit. Mit mondhatott nekik ez a féreg, hogy ezeket mind elfelejtsék, és ilyen csúnyán ellenünk forduljanak? Mégis mit…

Amint végre sikerült bejutnunk a városházára és így némi levegőhöz jutni, riadt tekintettel néztem vissza a feldühödött tömegre és zilálva olvastam a transzparensek szövegeit.

- Kinyírom ezt a mocskot – sziszegte Colton a fogai között, miközben két kezével végigsimított felkaromon, ezzel valamelyest megnyugtatva engem. 

- Ez mostantól háború – bámultam az embereket, majd megfordultam, hogy a barátaimra nézzek. – Innentől kezdve nincs kegyelem – meredtem rájuk, és éreztem, ahogy testem minden porcikáját elönti az erő, melyet az adrenalin lökött belém. – Felvesszük a kesztyűt, és nem fogjuk megválogatni az eszközöket.

- Eddig játszadoztunk, ezt most már a valóság – biztosított támogatásáról legjobb barátnőm, és rajta is ugyanazt az elszántságot láttam, mint mindannyiunkban.

- Hol van Brad? – hívta fel figyelmünket a hiányára Colton, mire őt keresve forgolódni kezdtem, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy kint hagytuk, de tisztán emlékeztem, hogy bejött velünk. 

Alig telt bele fél percbe, mire hangos üvöltözések moraja szűrődött ki az egyik irodából, majd éppen csak megindultunk volna Colton után a folyosón, mikor egy szinte már őrjöngéshez közel álló Brad száguldott ki az irodából. Mindhárman megtorpantunk és vártuk volna, hogy mondjon végre valamit, de csak zihálva állt előttünk és láttam, hogy a szemei szinte izzottak a méregtől. 

Megtettem pár lépést irányába és a mellkasára helyeztem tenyeremet.

- Ne zárj ki minket – sugalltam felé magabiztosan, de éreztem, hogy ezzel nem sikerült túlzottan visszazökkenteni, de erre a mondatomra Colton már magával is hívta, hogy négyszemközt beszélhessen vele. 

- Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ez a szó el fogja hagyni a számat, de őszintén sajnálom most Bradet – lepett meg valójában engem is kijelentésével. – Mindent megpróbál, hogy édesapátok nyomdokaiba léphessen, és erre ez a görény egyetlen szempillantás alatt keresztbetesz neki.

- …és a legszörnyűbb az egészben, hogy az anyám szívélyesen asszisztál mindehhez – mormogtam az orrom alatt, amire Allena sem tudott mit reagálni hirtelen.

Azzal még megbarátkozik az ember, hogy küzdenie kell. Ez együtt jár az élettel, hiszen senkinek sem könnyíti meg a sors a helyzetét. Gyerekkorunk óta kísérnek minket ezek a lépcsőfokok, mindössze az idő múlásával ezek egyre magasabban tárulnak elénk. Azt viszont soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az a személy okozza a legnagyobb fájdalmat, aki ott volt velem életem legelső pillanataiban is. Képes támogatni valakit, aki a barátaimat, a testvéremet gyalázza és járatja le, csupán abba nem gondol bele, hogy ezzel engem bánt

- Gyertek, a hátsó bejáraton ki tudunk menni – szóltak a folyosó túlsó végéről a többiek, mire Allenával egyszerre bandukoltunk a fiúk felé. 

Egyikünk sem szólt egyetlen szót sem, így könnyen hallhatóvá váltak a vízhangként követő lépések. Gyanúsan pillantgattunk a hátunk mögé, de senkit sem láttunk a kacskaringós folyosókon, mire nem meglepő módon Colton volt az első, aki nem volt hajlandó játszadozni és egész egyszerűen csak megindult visszafelé. Engem a lábaim automatikusan vittek a saroknál megtorpanó férfi felé, és már csak annyit láttam, hogy egy símaszkot viselő alak nézett egyenesen farkasszemet velünk, majd megemelte a kezét, és a tárgyat, amit eddig csak görcsösen szorongatott a kezében most feltűnően nyomott össze.

- Bassza meg, ez bomba – üvöltötte el magát Colton, és mire ezt kimondta az alak kiugrott az ablakon. – Tűnés – szorította meg a karomat olyan erősen, mint még soha senki ezelőtt, és egy határozott rántással indított meg a kijárat felé. 

Allena és Brad egy és ugyanazon pillanatban rohantak előttünk abban a bénító tudatlanságban, hogy egyikünknek sem volt csak fogalma sem róla, hány másodpercünk lehetett a kijutásra. Az adrenalin kizárta a világot és képtelen voltam gondolkozni, csupán egyetlen dolog villogott a fejemben szirénaszerűen, nem halhattunk meg, így nem érhetett véget a játék. 

Colton szinte észre sem vettem olyan hirtelenséggel tűnt el mellőlem, mint egy fél pillanatos oldalra tekintésből kiderült, az egyik irodába üvöltött be éppen csak meg sem állva figyelmeztetni a bentieket.

- Lea, menj már az istenért – üvöltött rám olyan szigorúan, hogy eszembe se jutott ellent mondani neki, és a tőlünk pár méterre tudatomban csak egyre szükölő ajtó felé közeledtem, amin éppen most rontott ki Allena és Brad.

- Hol a bátyám?

Erre azonnal én is magam mögé pillantottam, mivel egészen eddig én is úgy hittem, csak pár méterre volt lemaradva tőlem, de most sehol sem volt, és kétségbeesetten tódultam meg vissza az épület irányába.

- Eszedbe ne jusson vissza menni – rántott vissza Brad keményen rám rivallva, mire én próbálva kibújni szorítása alól rángatóztam, mint egy értetlen kisgyerek.

- Bent van, meg kell keresnem – harsogtam rá, de amint kimondtam addigra egy elképesztően éles dörrenés rázta meg a várost és mire észbe kaptunk a keletkező löket mindannyiunkat a földre söpörve tudatosította bennünk, hogy van, amivel még mi sem vagyunk képesek felvenni a versenyt…