Magam sem tudtam eldönteni, bízhatok-e egykori
barátnőmben. Mindenesetre jobbnak láttam kihasználni helyzeti előnyömet, és nem
szólni frissen szerzett információimról egy szót sem. Ha tud erről az egészről,
úgy sem mondaná el nekem, tehát semmi értelme nem lenne kiadnom magam. Így
legalább valamelyest kézben tudom tartani a dolgokat. Tisztában vagyok a
megvezetésről, most már csak szimplán el kell játszanom előttük, legfőképpen
Colton előtt, hogy minden vágyam bosszút állni Naomin, miközben finoman kitudakolni,
mégis milyen hasznot akar húzni ebből.
- Anya – rongyoltam be a szobájába kopogás nélkül, azonban jókora meglepetés
ért.
Nem feküdt az ágyában, ahogy azt megszokhattam már tőle. Hatalmas mosollyal az
arcán lépkedett ki a gardróbjából. Jól ismerem már. Tudom, hogy ezt mennyire
nehéz magára erőltetnie. Azonban be kell vallanom régen láttam már ennyire jó
formában. Arca kisimult, sminkkel takarta el a megviselés nyomait. Haját végre
megmosta, és szépen kifésülve állította be tökéletesre. Sok idő után először
látok rajta más ruhát is pizsamán kívül. Megnyugtató volt őt így látni.
- Hova készülsz? – érdeklődtem gyanakodva, mivel nem úgy festett, mint aki csak
itthonra kupálta ki magát ennyire.
- A városházára – pakolta be legfontosabb homlijait borítéktáskájába – Holnap
jönnek a képviselők egy megbeszélésre. Gondoltam be nézek még ma, hogy képben
legyek a mostanában zajló ügyekről.
- Biztos vagy benne, hogy felkészültél erre? – mentem közelebb hozzá jókora
aggodalmat sugározva felé.
- Te mondtad tegnap. Ideje felelősségteljes felnőttként viselkednem –
magyarázta rám se nézve – Az emberek számítanak rám. Ezt a pár hetet még
átvészelem valahogy, aztán összepakolunk és elmegyünk innen.
- Tessék? – verdeste magasra emelkedő hangom az egeket – Te el akarsz költözni?
- Az elmúlt napokban volt időm gondolkodni az életünkről. Én nem lennék képes
ebben a házban élni, ahol lépten-nyomon apád emlékeibe botlok. Az emberek soha
sem fogják őt elfelejteni, és nem akarom, hogy örökösen sajnálattal nézzenek
rám – fejtette ki bővebben, miközben ajkait rúzsozta.
- De hát minden ide köt minket. Itt nőttem fel, ez az otthonom – soroltam a
fejemben összegyűlő indokokat – Nem mehetünk el. Apa sem akarná, hogy
elmeneküljünk. Ebben semmi logika nincsen. Kérlek anya, ne dönts ilyen elhamarkodottan.
- Semmi nem köt ide minket – nézett végre rám is – Amint lezajlanak a
választások más veszi át a kormányzói széket. Rokonaink és barátaink sincsenek.
Érdekkapcsolatokra pedig többé nincs szükségünk – küldte felém folyamatosan
hűvös pillantásait – Új életet kezdünk egy olyan helyen, ahol senki sem ismer
minket.
- Nem dönthetsz helyettem – szóltam utána, mikor már elviharzott mellettem –
Felnőtt vagyok. Nekem is van beleszólásom.
- Mégis miért akarnál itt maradni, Leanora? – fordult vissza, és felvont
szemöldökkel méregetett.
Nem tudtam mit válaszolni neki, mivel magam sem tudtam miért ellenkezem
ennyire. Hiszen tényleg nincs semmi kötődésem. Allena már nem a barátom,
valószínűleg soha többé nem is lesz az. Főleg, ha kiderül, hogy szövetkezik ellenem.
Ha vége a választásoknak itt elszabadul a pokol, amire szintén nem vagyok
kíváncsi. Egyszerűen csak a tudat, hogy itt éltem le életem nagy részét. Ez a
ház az otthonom. Ebben a városban temettük el apát. Őt mégis hogy akarná itt
hagyni?
- Én is így gondoltam – válaszolt szótlanságomra, és táskáját hóna alá helyezve
indult ki a szobából.
Gyorsan kellett döntenem. Nem akartam elengedni egyedül. Látszólag nincs túl
beszámítható állapotban. Nem árt, ha van mellette valaki.
- Várj meg – siettem utána ki a folyosóra – Veled megyek én is.
Szerencsémre nem tiltakozott. Hagyta, hogy kövessem őt egészen a kocsiig, és
beüljek mellé a hátsó ülésre. Egész úton a telefonját nyomkodta, nem igazán
akart kommunikálni velem. Valójában annyira nem is bántam. Még mindig le vagyok
kissé sokkolva. Nem tudnék mit reagálni erre az egészre. Bármennyire is csábító
lenne elmenni máshova, nem lennék képes magam mögött hagyni Holkbrookot.
Egyszerűen nem menne. Mikor New Yorkba költöztem a főiskola miatt, akkor is
borzasztó nehéz volt az első pár hónap. Folyamatosan honvágyam volt. De akkor
legalább tudtam, hogy ha vége a sulinak hazajöhetek. Viszont ha most
elköltözünk, akkor vége. Soha többé nem térnék vissza ide, ebbe a csodálatosan
őrült városba.
- Maradj itt a kocsiban – mondta szinte suttogva anya, mikor a sofőr lefékezett
a városháza előtt.
- Na azt már nem – tiltakoztam hevesen – Szerinted miért jöttem el veled? Hát
nem azért, hogy itt ücsörögjek.
Meg sem hallgatta, amit mondtam neki. Mi a fene lelte anyát? Soha nem viselkedett
így velem. Mindig kedves volt, és megértő. Most meg, mintha kicserélték volna.
Talán csak a feszültség teszi, de nekem épp ezért van ott a helyem mellette.
Nem sokat hezitálva pattantam ki az autóból, és anya után iramodtam pár
méterrel lemaradva. Bájosan integetve köszöntött mindenkit. Úgy látszik nem
szólt senkinek látogatásáról, mivel jó pár meglepett arckifejezésbe botlottunk.
Az emberek azonban mégis örültek, hogy látják őt. Sokan aggódtak érte az elmúlt
időkben, gondolom nekik is megnyugtató összeszedettebben látni.
- Sylvia – borult a nyakába West édesanyja – Csodálatosan festesz – dicsérte
meg nyájasan a külsejét.
- Kedves tőled, Jenna – próbált anya is illendően viszonyulni hozzá – Mi
járatban itt a városházán?
- Csak Duncant kísértem el – magyarázkodott férjére hivatkozva.
- Akkor még találkozunk – búcsúzkodott tőle anya, majd rám pillantott – Maradj
kint Leanora – aztán bement egyenesen apa tanácsadójának az irodájába.
Mrs. Bowman vagy csak nem akart észrevenni egészen eddig, vagy tényleg annyira
el volt foglalva anyával, hogy tényleg nem tűnt fel neki, hogy én is itt
vagyok. Miután anya rám terelte a figyelmét bájosan mosolyogva indult meg
felém.
- De jó látni téged, drágám – támadott le azonnal egy öleléssel, amit
hirtelenjében nem is tudtam hova tenni.
- Üdv, Mrs. Bowman – próbáltam udvarias maradni, hiszen mégis csak egykori párom
édesanyjával állok szemben.
- Hogy vagy? Olyan régen hallottam már felőled – fogta meg a kezemet, és
magával húzva engem is ült le a folyosóra kihelyezett padra.
- Köszönöm, a körülményekhez képest minden a legnagyobb rendben – válaszoltam a
betanult szöveget, mégsem fogom az orrára kötni az egész életemet.
- Találkoztatok már Westtel? – vágott bele azonnal az öt érdeklő téma közepébe
– Olyan sokszor emlegetett téged – hadarta lelkesen, amiből tudom, hogy
egyetlen szó sem igaz, West soha sem mesélt a magánéletéről a szüleinek.
- Tegnap már összefutottunk egy partin – reagáltam mégis türelmesen –
Beszéltünk néhány szót – füllentettem azt, amitől tudom nem lesz elégedett.
- Olyan szép pár voltatok – húzta ölébe a kezemet – Remélem sikerül helyre
hoznotok a dolgaitokat. Tudod, mindig is úgy gondoltam, hogy egy nap majd
egyesülnek a családjaink.
- Sok idő telt el azóta, hogy szakítottunk – húztam ki finoman kezemet az övéi
közül – Talán túl sokat változtunk ahhoz, hogy újra együtt lehessünk.
Mrs. Bowman arca hirtelen ráncolódott össze. Olyannyira ért ez engem is
váratlanul, hogy már azon kezdtem gondolkodni gyorsan kiegészítem mondandóm
valami olyasmivel, amivel kissé megnyugodhat. Aztán, amikor láttam, hogy átnéz
a vállam felett, gyorsan rá kellett jönnöm nem én húztam ki nála a gyufát.
Rögtön felpattant a padról majd tekintélyesen Mrs. Lewington elé sétált.
Az ilyen jelenetektől féltem mindig is. Soha életemben nem találkoztam még két
olyan emberrel, akik ennyire gyűlölik egymást. A nyakamat tenném rá, hogy
egyikük sem tudná megindokolni folytonos viszályuk pontos okát, talán a
vérükben van az egymás elleni zsarnokoskodás.
Az igazat megvallva pár másodpercre az én lélegzetem is megállt. Az ő esetükben
soha sem tudhatja az ember, mire számíthat. Néha csak pár utálkozó pillantás,
de az is megesett már jó párszor, hogy hangos vitába torkollott egy-egy
találkozásuk.
Szemtől szembe álltak egymással. Igazából eldönteni is nehezemre esett,
melyik tekintet hozta rám jobban a frászt, de nem is igazából akartam állást
foglalni. Az ilyen helyzetekből jobb kimaradni. Minél távolabb vagy tőlük,
annál biztonságosabb pozícióban állsz. Noha ez az én helyzetemben nem egyszerű.
A volt kormányzó lánya, az egyik család fiának exbarátnője, és a másik család
lányának egykori legjobb barátja. Így próbálj meg nem az útjukba kerülni…
- Jenna, Cassidy – lépett ki anya az irodából jó pár dokumentummal a kezében.
Automatikusan mindketten felé fordultak. Arcuk sokkal barátságosabbá változott,
mint néhány másodperccel ezelőtt. Az agyam eldobom ettől a képmutatástól. Az
előbb még gyilkolni is képesek lettek volna a tekintetükkel, most meg
szánalmasan mosolyognak anyára. Nem meglepő, hogy próbálnak jóban
lenni vele. Nyilvánvalóan az a család fogja megnyerni a választásokat, akiket a volt
kormányzó felesége támogatni fog. Ezt ők is nagyon jól tudjak, ezért
kedveskednek anyával, és valószínűleg velem is.
- Leanora várj meg a kocsiban – tagolta a szavakat, miközben szemeit a két nő
között jártatta.
Engedelmesen álltam fel a helyemről, és indultam meg a folyosón. Persze eszem
ágában sem volt csak így beülni az autóba. Az első sarkon befordulva rögtön
megtorpantam, és füleimet gondosan hegyezve koncentráltam a beszélgetésükre.
- Két hét múlva indul meg a kampányidőszak – hallottam anya magas sarkú
cipőjének a kopogását, pontosan kettőször, tehát csak közelebb ment hozzájuk,
hogy halkabban beszélhessen az én hátrányomra – Nem csak a két család jelölését
fogadom el. Bárki jelentkezhet a pozícióra, akinek megfelelő a programja –
tartott némi szünetet, majd ugyanolyan határozottsággal folytatta – Felesleges eljönnötök
hozzám, egyikőtöket sem fogom támogatni. Független maradok a választások alatt.
Szóval nincs szükségem a kínos látogatásokra, és nevetséges barátságokra.
Amint anya befejezte a monológját néhány pillanatra csend költözött a városháza
falai közé. Feltehetőleg két döbbent szempárral nézz most szembe. Szinte
tapintani lehetett a feszültséget, amit még én is éreztem, pedig jó pár
méterrel arrébb álltam tőlük. A következő pillanatban anya cipője ismét kopogni
kezdett a taposón. Ideje volt ismét szednem a lábam, és megelőzve őt rohanni az
autóba.
A telefonom pityegni kezdett abban a másodpercben, hogy beszálltam a hátsó
ülésre. Előhúztam kabátzsebemből és megnyitottam West üzenetét.
Holnap látlak a Lewington villásreggelin?
Azonnal válaszolni kezdtem neki, miközben anya is megérkezett napszemüvegét
felhelyezve magára.
- Kivel beszélsz? – fordította fejét felém.
- Csak Westtel.
- Nem szeretném, hogy újra felvedd vele a kapcsolatot – közölte hidegen
kibámulva az ablakon – Már csak az hiányzik, hogy az emberek azt gondolják a
szüleihez pártoltunk…
Eszméletlenül jó...
VálaszTörlésKöszönöm :)
TörlésNagyon nagyon tetszik :) VÁROM A FOLYTATÁST
VálaszTörlésKöszönöm szépen:) hamarosan felkerül a folytatás:)
Törlés