2014. február 5., szerda

5. fejezet


Magam sem tudtam eldönteni, bízhatok-e egykori barátnőmben. Mindenesetre jobbnak láttam kihasználni helyzeti előnyömet, és nem szólni frissen szerzett információimról egy szót sem. Ha tud erről az egészről, úgy sem mondaná el nekem, tehát semmi értelme nem lenne kiadnom magam. Így legalább valamelyest kézben tudom tartani a dolgokat. Tisztában vagyok a megvezetésről, most már csak szimplán el kell játszanom előttük, legfőképpen Colton előtt, hogy minden vágyam bosszút állni Naomin, miközben finoman kitudakolni, mégis milyen hasznot akar húzni ebből. 
- Anya – rongyoltam be a szobájába kopogás nélkül, azonban jókora meglepetés ért.
Nem feküdt az ágyában, ahogy azt megszokhattam már tőle. Hatalmas mosollyal az arcán lépkedett ki a gardróbjából. Jól ismerem már. Tudom, hogy ezt mennyire nehéz magára erőltetnie. Azonban be kell vallanom régen láttam már ennyire jó formában. Arca kisimult, sminkkel takarta el a megviselés nyomait. Haját végre megmosta, és szépen kifésülve állította be tökéletesre. Sok idő után először látok rajta más ruhát is pizsamán kívül. Megnyugtató volt őt így látni. 
- Hova készülsz? – érdeklődtem gyanakodva, mivel nem úgy festett, mint aki csak itthonra kupálta ki magát ennyire.
- A városházára – pakolta be legfontosabb homlijait borítéktáskájába – Holnap jönnek a képviselők egy megbeszélésre. Gondoltam be nézek még ma, hogy képben legyek a mostanában zajló ügyekről.
- Biztos vagy benne, hogy felkészültél erre? – mentem közelebb hozzá jókora aggodalmat sugározva felé. 
- Te mondtad tegnap. Ideje felelősségteljes felnőttként viselkednem – magyarázta rám se nézve – Az emberek számítanak rám. Ezt a pár hetet még átvészelem valahogy, aztán összepakolunk és elmegyünk innen.
- Tessék? – verdeste magasra emelkedő hangom az egeket – Te el akarsz költözni?
- Az elmúlt napokban volt időm gondolkodni az életünkről. Én nem lennék képes ebben a házban élni, ahol lépten-nyomon apád emlékeibe botlok. Az emberek soha sem fogják őt elfelejteni, és nem akarom, hogy örökösen sajnálattal nézzenek rám – fejtette ki bővebben, miközben ajkait rúzsozta.
- De hát minden ide köt minket. Itt nőttem fel, ez az otthonom – soroltam a fejemben összegyűlő indokokat – Nem mehetünk el. Apa sem akarná, hogy elmeneküljünk. Ebben semmi logika nincsen. Kérlek anya, ne dönts ilyen elhamarkodottan.
- Semmi nem köt ide minket – nézett végre rám is – Amint lezajlanak a választások más veszi át a kormányzói széket. Rokonaink és barátaink sincsenek. Érdekkapcsolatokra pedig többé nincs szükségünk – küldte felém folyamatosan hűvös pillantásait – Új életet kezdünk egy olyan helyen, ahol senki sem ismer minket.
- Nem dönthetsz helyettem – szóltam utána, mikor már elviharzott mellettem – Felnőtt vagyok. Nekem is van beleszólásom.
- Mégis miért akarnál itt maradni, Leanora? – fordult vissza, és felvont szemöldökkel méregetett.
Nem tudtam mit válaszolni neki, mivel magam sem tudtam miért ellenkezem ennyire. Hiszen tényleg nincs semmi kötődésem. Allena már nem a barátom, valószínűleg soha többé nem is lesz az. Főleg, ha kiderül, hogy szövetkezik ellenem. Ha vége a választásoknak itt elszabadul a pokol, amire szintén nem vagyok kíváncsi. Egyszerűen csak a tudat, hogy itt éltem le életem nagy részét. Ez a ház az otthonom. Ebben a városban temettük el apát. Őt mégis hogy akarná itt hagyni?
- Én is így gondoltam – válaszolt szótlanságomra, és táskáját hóna alá helyezve indult ki a szobából. 
Gyorsan kellett döntenem. Nem akartam elengedni egyedül. Látszólag nincs túl beszámítható állapotban. Nem árt, ha van mellette valaki.
- Várj meg – siettem utána ki a folyosóra – Veled megyek én is. 
Szerencsémre nem tiltakozott. Hagyta, hogy kövessem őt egészen a kocsiig, és beüljek mellé a hátsó ülésre. Egész úton a telefonját nyomkodta, nem igazán akart kommunikálni velem. Valójában annyira nem is bántam. Még mindig le vagyok kissé sokkolva. Nem tudnék mit reagálni erre az egészre. Bármennyire is csábító lenne elmenni máshova, nem lennék képes magam mögött hagyni Holkbrookot. Egyszerűen nem menne. Mikor New Yorkba költöztem a főiskola miatt, akkor is borzasztó nehéz volt az első pár hónap. Folyamatosan honvágyam volt. De akkor legalább tudtam, hogy ha vége a sulinak hazajöhetek. Viszont ha most elköltözünk, akkor vége. Soha többé nem térnék vissza ide, ebbe a csodálatosan őrült városba.
- Maradj itt a kocsiban – mondta szinte suttogva anya, mikor a sofőr lefékezett a városháza előtt.
- Na azt már nem – tiltakoztam hevesen – Szerinted miért jöttem el veled? Hát nem azért, hogy itt ücsörögjek.
Meg sem hallgatta, amit mondtam neki. Mi a fene lelte anyát? Soha nem viselkedett így velem. Mindig kedves volt, és megértő. Most meg, mintha kicserélték volna. Talán csak a feszültség teszi, de nekem épp ezért van ott a helyem mellette.
Nem sokat hezitálva pattantam ki az autóból, és anya után iramodtam pár méterrel lemaradva. Bájosan integetve köszöntött mindenkit. Úgy látszik nem szólt senkinek látogatásáról, mivel jó pár meglepett arckifejezésbe botlottunk. Az emberek azonban mégis örültek, hogy látják őt. Sokan aggódtak érte az elmúlt időkben, gondolom nekik is megnyugtató összeszedettebben látni.
- Sylvia – borult a nyakába West édesanyja – Csodálatosan festesz – dicsérte meg nyájasan a külsejét. 
- Kedves tőled, Jenna – próbált anya is illendően viszonyulni hozzá – Mi járatban itt a városházán? 
- Csak Duncant kísértem el – magyarázkodott férjére hivatkozva.
- Akkor még találkozunk – búcsúzkodott tőle anya, majd rám pillantott – Maradj kint Leanora – aztán bement egyenesen apa tanácsadójának az irodájába.
Mrs. Bowman vagy csak nem akart észrevenni egészen eddig, vagy tényleg annyira el volt foglalva anyával, hogy tényleg nem tűnt fel neki, hogy én is itt vagyok. Miután anya rám terelte a figyelmét bájosan mosolyogva indult meg felém.
- De jó látni téged, drágám – támadott le azonnal egy öleléssel, amit hirtelenjében nem is tudtam hova tenni.
- Üdv, Mrs. Bowman – próbáltam udvarias maradni, hiszen mégis csak egykori párom édesanyjával állok szemben. 
- Hogy vagy? Olyan régen hallottam már felőled – fogta meg a kezemet, és magával húzva engem is ült le a folyosóra kihelyezett padra.
- Köszönöm, a körülményekhez képest minden a legnagyobb rendben – válaszoltam a betanult szöveget, mégsem fogom az orrára kötni az egész életemet. 
- Találkoztatok már Westtel? – vágott bele azonnal az öt érdeklő téma közepébe – Olyan sokszor emlegetett téged – hadarta lelkesen, amiből tudom, hogy egyetlen szó sem igaz, West soha sem mesélt a magánéletéről a szüleinek.
- Tegnap már összefutottunk egy partin – reagáltam mégis türelmesen – Beszéltünk néhány szót – füllentettem azt, amitől tudom nem lesz elégedett.
- Olyan szép pár voltatok – húzta ölébe a kezemet – Remélem sikerül helyre hoznotok a dolgaitokat. Tudod, mindig is úgy gondoltam, hogy egy nap majd egyesülnek a családjaink. 
- Sok idő telt el azóta, hogy szakítottunk – húztam ki finoman kezemet az övéi közül – Talán túl sokat változtunk ahhoz, hogy újra együtt lehessünk. 
Mrs. Bowman arca hirtelen ráncolódott össze. Olyannyira ért ez engem is váratlanul, hogy már azon kezdtem gondolkodni gyorsan kiegészítem mondandóm valami olyasmivel, amivel kissé megnyugodhat. Aztán, amikor láttam, hogy átnéz a vállam felett, gyorsan rá kellett jönnöm nem én húztam ki nála a gyufát. Rögtön felpattant a padról majd tekintélyesen Mrs. Lewington elé sétált.
Az ilyen jelenetektől féltem mindig is. Soha életemben nem találkoztam még két olyan emberrel, akik ennyire gyűlölik egymást. A nyakamat tenném rá, hogy egyikük sem tudná megindokolni folytonos viszályuk pontos okát, talán a vérükben van az egymás elleni zsarnokoskodás. 
Az igazat megvallva pár másodpercre az én lélegzetem is megállt. Az ő esetükben soha sem tudhatja az ember, mire számíthat. Néha csak pár utálkozó pillantás, de az is megesett már jó párszor, hogy hangos vitába torkollott egy-egy találkozásuk.
Szemtől szembe álltak egymással. Igazából eldönteni is nehezemre esett, melyik tekintet hozta rám jobban a frászt, de nem is igazából akartam állást foglalni. Az ilyen helyzetekből jobb kimaradni. Minél távolabb vagy tőlük, annál biztonságosabb pozícióban állsz. Noha ez az én helyzetemben nem egyszerű. A volt kormányzó lánya, az egyik család fiának exbarátnője, és a másik család lányának egykori legjobb barátja. Így próbálj meg nem az útjukba kerülni…
- Jenna, Cassidy – lépett ki anya az irodából jó pár dokumentummal a kezében.
Automatikusan mindketten felé fordultak. Arcuk sokkal barátságosabbá változott, mint néhány másodperccel ezelőtt. Az agyam eldobom ettől a képmutatástól. Az előbb még gyilkolni is képesek lettek volna a tekintetükkel, most meg szánalmasan mosolyognak anyára. Nem meglepő, hogy próbálnak jóban lenni vele. Nyilvánvalóan az a család fogja megnyerni a választásokat, akiket a volt kormányzó felesége támogatni fog. Ezt ők is nagyon jól tudjak, ezért kedveskednek anyával, és valószínűleg velem is.
- Leanora várj meg a kocsiban – tagolta a szavakat, miközben szemeit a két nő között jártatta.
Engedelmesen álltam fel a helyemről, és indultam meg a folyosón. Persze eszem ágában sem volt csak így beülni az autóba. Az első sarkon befordulva rögtön megtorpantam, és füleimet gondosan hegyezve koncentráltam a beszélgetésükre.
- Két hét múlva indul meg a kampányidőszak – hallottam anya magas sarkú cipőjének a kopogását, pontosan kettőször, tehát csak közelebb ment hozzájuk, hogy halkabban beszélhessen az én hátrányomra – Nem csak a két család jelölését fogadom el. Bárki jelentkezhet a pozícióra, akinek megfelelő a programja – tartott némi szünetet, majd ugyanolyan határozottsággal folytatta – Felesleges eljönnötök hozzám, egyikőtöket sem fogom támogatni. Független maradok a választások alatt. Szóval nincs szükségem a kínos látogatásokra, és nevetséges barátságokra. 
Amint anya befejezte a monológját néhány pillanatra csend költözött a városháza falai közé. Feltehetőleg két döbbent szempárral nézz most szembe. Szinte tapintani lehetett a feszültséget, amit még én is éreztem, pedig jó pár méterrel arrébb álltam tőlük. A következő pillanatban anya cipője ismét kopogni kezdett a taposón. Ideje volt ismét szednem a lábam, és megelőzve őt rohanni az autóba.
A telefonom pityegni kezdett abban a másodpercben, hogy beszálltam a hátsó ülésre. Előhúztam kabátzsebemből és megnyitottam West üzenetét.
Holnap látlak a Lewington villásreggelin?
Azonnal válaszolni kezdtem neki, miközben anya is megérkezett napszemüvegét felhelyezve magára.
- Kivel beszélsz? – fordította fejét felém.
- Csak Westtel.
- Nem szeretném, hogy újra felvedd vele a kapcsolatot – közölte hidegen kibámulva az ablakon – Már csak az hiányzik, hogy az emberek azt gondolják a szüleihez pártoltunk…

4 megjegyzés: