2014. február 2., vasárnap

4. fejezet

A telefonom csörgése vert fel álmomból. Átfordultam a másik oldalamra, hogy elérjem az éjjeli szekrényemre helyezett készüléket.
- Hallo?
- Most keltél? – hallottam meg Allena élénk hangját.
- Westtel még jó darabig beszéltünk a házunk előtt ücsörögve – idéztem fel a tegnap estét – És te? Mitől vagy ilyen friss?
- Te is az lennél, ha most jöttél volna ki egy nagyszerű férfi lakásából – vihogott a vonal túlsó oldalán.
- Kérlek, kímélj meg a részletektől – nyöszörögtem visszadőlve a párnáimra.
- Nem is ezért hívtalak – váltott gyorsan témát – Beugrom nem sokára, már úton vagyok.
- És ha dolgom van?
- Mondd le – zárta rövidre a beszélgetést, és már meg is szakította a hívást.
Fejemet ingatva dobtam le a telefont az ágyamra, majd gyorsan meg is akadt a tekintetem egy fényképkereten. Még tegnap vettem elő az emlékdobozomból, miután feljöttem a szobámba. A Westtel töltött néhány óra felidézte bennem a régi időket. Ezt a képet szorongatva ért az álom. 
New Yorkban sokat gondolkodtam ezen, hogy milyen lesz majd őt újra látni. Valahogy mindig is így képzeltem el, hogy ugyanott fog folytatódni minden, ahol abbahagytuk. A beszélgetésünk olyan volt, mintha 4 napja találkoztunk volna utoljára és nem 4 éve. Ugyanolyan őszinte volt velem, és viszonylag én is meg tudtam nyílni előtte. Leszámítva persze néhány dolgot. 
A fürdőszobába érve gyorsan lezuhanyoztam, még mielőtt Allena betoppanna. A hajamat fésülve bámultam magamat a tükörben. Gondosan végigtanulmányoztam minden egyes vonásomat. Régen láttam ilyen kisimultnak magam. West tényleg a legjobbat hozza ki belőlem. Mindig is egy biztos pont volt az életemben, és kár tagadni, nagyon hiányzott. Voltak előtte titkaim, és lesznek is, de ő ezekkel együtt is képes volt elfogadni, akkor most miért lenne ez másképp. 
- Hé, Miss Cambell. Itthon van? – üvöltött Allena a szobám irányából.
Gyorsan belebújtam a kikészített ruhámba, és már indultam is hozzá.
- Szóval Holkbrook kedvenc párja ismét egymásra talált – vonogatta sejtelmesen szemöldökét, miközben levágódott az ágyamra.
- Nem mondanám, hogy összejöttünk – hajtogattam össze a szanaszét dobált ruháimat – De jó úton vagyunk afelé. Érdeklődő volt egész este, és sokat beszéltünk az elmúlt évekről. Viszont a kettőnk kapcsolatáról nem sokat. Talán még túl korai lenne.
- Ne viccelj már, hiszen 14 éves korotok óta együtt voltatok. Mit számít egy kis külön töltött idő?
- Kis külön töltött idő? – néztem rá gúnyosan egy pillanatra – Négy évről beszélünk. 
- Mindig is annyira körülményesek voltatok – forgatta meg a szemét hátradőlve – Mindent pontosan megterveztetek. Tudod, mi hiányzott a kapcsolatotokból? – állt meg egy pillanatra, mintha csak egy találós kérdést tett volna fel – A spontaneitás. Talán most ezzel megmenthetnétek, amit akkor elrontottatok.
- Nehezemre esik kimondani, de talán igazad van – gondolkodtam el a lány eszmefuttatásán. 
- Holnap anyámék villásreggelit adnak – túrta ki a táskájából a joghurtját, amit szorgosan kibontott, majd eszegetni kezdte – Ott debütálhatnátok.
- Jelenjek meg nálatok egy Bowmannel?
- Miben voltam én mindig is jó? – mutatott felém kanalával – Anyám idegesítésében. Hatalmasat fog szólni – terült el egy győzelemittas mosoly az arcán – Egyébként meg nem nálunk lesz, csak mi szervezzük.
- Te tényleg elvetemült vagy – ingattam meg fejem megbúvó kuncogással fűszerezve – A bátyáddal össze kéne kötni titeket. Nagyszerű csapat lenne belőletek.
- Már most azok vagyunk – vágta rá határozottan – Szerinted ki segített nekem az egyetemen, míg a kedvenc cinkostársam New Yorkban volt?
- Colton veled volt a Brownon? – torpantam meg egy pillanatra, hisz egész eddig azt hittem Holkbrookban rontotta a levegőt.
- Csak néha eljött – vonta meg a vállát – Anyáék szerint ellenőrzésre volt szükségem, ezért elküldték. Arról viszont fogalmuk sincs, miket műveltünk mi ott.
- Van egy olyan érzésem, hogy nem akarok tudni ezekről az akciókról – forgattam meg a szemeimet rá sem nézve.
- Helyesen érzed – állt fel, hogy kidobhassa az üres dobozt – Viszont ezt a ruhát nem neked találták ki – méregetett végig – és főleg nem strandra való. Szedd össze a fürdőruhádat, napozni megyünk.
- Nem, dehogy – vágtam rá határozottan – Fáradt vagyok, ráadásul anyába is egy kis életet kellene lehelnem. Holnapra bejelentkeztek a városházáról. Muszáj emberi formát öltenie.
- Azt majd este elintézed. Ha akarod segítek, de most muszáj kimennünk a partra – kezdett lassan már könyörögni – Ezt te sem akarnád kihagyni.
- Mégis mi lesz ott?
- Majd meglátod – kacsintott vigyorogva, majd berohant a gardróbomba strandfelszerelés után kutakodva.
Semmi esélyem nem volt vele szemben, így inkább csak beadtam a derekamat. Úgy sem hagyta volna abba a nyaggatást, ráadásul mindketten egyet értünk abban, hogy sok mindent kell bepótolnunk. Annak ellenére, hogy Allena milyen szélsőségesen tud viselkedni én tényleg nagyon szerettem őt. Nála jobb barátnőt el sem tudtam volna képzelni magam mellé. Persze hozzá kell szokni a furcsa dolgaihoz, és az eszméletlenül nagy szájához, amit néha képes a lehető legborzasztóbb percekben kinyitni. Sokszor megjártuk már ez miatt, hogy nem tudja mikor kell befogni, de ha nagyot hibázott, mindig belátta, és helyre hozta. Nem aggódom miatta. Tudom, hogy minden rossz tulajdonsága ellenére hatalmas szíve van, és az életemet is rá merném bízni bármikor.
- Imádom a nyarakat Holkbrookban – tárta ki jobb kezét a lehúzott ablakon – Forróság van, az emberek szabadok, és ilyenkor vannak a legnagyobb balhék. 
- Istenem, hogy neked csak ez jár a fejedben – küldtem felé egy sejtelmes mosolyt – Lemerem fogadni most is ezért vagyunk itt – szálltam ki az autóból strandtáskámat magamhoz ragadva.
- Délután 2 óra. Mindenki, aki számít a parton van. Hol máshol lehetne botrány, ha nem itt? – magyarázta letolva orrára napszemüvegét.
A bártól nem messze táboroztunk le két napozó ágy mellé. Kényelmesen elhelyezkedtünk, majd fürdőruhára vetkőztünk és pihenő pozícióba váltottunk. 
- Nem hiszem el, hogy ez ennyire unalmas – fakadt ki, mikor mindössze még csak öt perce feküdtünk szótlanul.
- Mit vártál? – fordultam felé leengedve magazinomat – Kijövünk és a tiszteletünkre az emberek balhézni kezdenek? 
- Csak egy kis életre számítottam – nézelődött szinte már kétségbeesetten, ami engem azonnal nevetésre késztetett – Mindenki el van foglalva magával.
- Jól érzik magukat. Inkább örülj a nyugalomnak – dőltem ismét hátra a székben – Hosszú még a nyár. Úgy sem fogjuk megúszni hadakozások nélkül – magyaráztam, de közben a figyelmem már másfelé terelődött – Mit csinál itt a bátyád?
- Fogalmam sincs – sóhajtott – Hál’ istennek nem szokása beszámolni minden egyes lépéséről. 
- Szerinted tudja, hogy itt vagyunk? – követtem tekintetemmel folyamatosan.
- Én nem szóltam neki.
A bár felé igyekezett világos barna szalmakalapjában. Mikor odaért megtorpant, és óvatosan körbenézett. Automatikusan visszahúztam a fejem, nehogy észrevegyen. Amint megbizonyosodott róla, nincs senki a közelben a bár épülete mögé sétált.
- Mindjárt jövök – pattantam fel azonnal – Elszaladok a mosdóba – füllentettem a lánynak, és gyanúsan viselkedő bátyja után iramodtam.
A bárhoz érkezve én is gondosan szétnéztem figyel-e valaki, aztán az épület falához közel lépkedtem hátra. A sarokhoz érkezve megálltam, és minél csendesebben váltam fültanújává, hogy Colton egy nővel beszél. Nem kellett nagy zseninek lennem ahhoz, kitaláljam kihez van szerencsém.
- Itt van, amiben megegyeztünk – hallatszódott meg először a férfi hangja – Felesleges számolgatni, pontosan annyi.
- Miért kéne megbíznom benned? – kontrázott rá Naomi, majd neki látott valószínűleg a pénzösszeg ellenőrzésének – Egyébként nem sok értelme volt ennek az egésznek. West vele lépett le a buliból. Engem azóta sem keresett.
- Az nem számít – magyarázta sietősen Colton, aki feltehetően gyorsan túl akart esni ezen a találkozón – Elértem a célom. Nekem ennyi bőven elég.
- Mondd, mégis mi hasznod válna neked abból, ha Lea újra a régi lenne?
- Ahhoz neked semmi közöd – emelte meg kissé hangját, majd rögtön lecsitította magát – Ennyi volt a dolgod. Mi ezzel végeztünk – indult meg Colton, mire bennem egy pillanatra megállt az ütő a lebukás veszélyétől.
- Várj – állította meg Naomi, és akármennyire is kíváncsi voltam arra, mit akar még mondani neki, mennem kellett.
Szinte futva rohantam a bár elejéhez, ahol rávetettem magam a pult előtt elhelyezett egyik székre. A kiszolgáló fura pillantásokkal illetett kapkodó mozgásomat figyelve, amit én csak próbáltam elengedni magam mellett.
- Két Mojito lesz – adtam le a rendelésemet – és írja Mr Lewington számlájához – sóztam a költségeket Coltonra.
Félszemmel folyamatosan azt lestem mikor jönnek ki az épület mögül. Noha épp eleget hallottam, mégsem állt össze teljesen a kép. Ezek szerint Colton intézte az egészet. Miért is nem lepődök meg ezen? Azt hiszi úgy mozgathat minket, mint a gimiben. Aláírom szépen bedőltem ennek az egész színjátéknak, az utolsó pillanatig elhittem, hogy Naomi tényleg rányomult Westre. Úgy látszik, tényleg régen voltam már Holkbrookban. Elsőre elhittem azt, amit látok. Nem volt elég 17 év ebben a városban… megtanulhattam volna már, hogy semmi sem az, aminek látszik. Lassan ideje lenni visszarázódnom a régi kerékvágásba, és nem hagyni, hogy az emberek hülyének nézzenek. 
Ahogy közelítettem a két koktéllal Allena felé, hirtelen beugrott, mi van akkor, ha ő is részese volt a játéknak. Ő maga mondta, elég sok időt töltöttek együtt Coltonnal az elmúlt években is. Nem csodálkoznék azon sem, ha ez is a közös agyszüleményük lenne. 
- Mit csináltál ennyi ideig a mosdóban? – érdeklődött az óceánt bámulva.
- Hoztam hűsítőt – nyújtottam át az italt, és hallgattam el az igazságot az elől, akire egykor az életemet is rábíztam volna…



4 megjegyzés:

  1. Nagyon nagyon tetszik :) Várom a folytatást

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm:)) szerdán érkezik a folytatás:) Puszi, Mia

      Törlés
  2. Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm:))) Puszi, Mia

      Törlés