II./ 6. fejezet

Egész életemben úgy gondoltam, hogy magunk alakítjuk a sorsunkat.

Egyszerűen elég csak a kezünkben szorítani a gyeplőt, feszesen tartani, és nem engedni, hogy mások megkaparinthassák tőlünk. Könnyű volt ezzel a tudattal áltatni magamat, és reménykedni benne, hogy sohasem kell ráébredni arra, hogy a valóság egészen másképp működik. Bármikor megjelenhet mellettünk egy másik zsoké, aki határozottabb, és céltudatosabb, mint mi, aztán elég egyetlen pillanatra másfelé nézni, és már le is taszított a helyünkről.

Soha sem számítottam arra, hogy a családomban egyszer ekkora változás fog történni. A legvadabb álmaimban sem fordult elő, hogy egy tragikus napon elveszítem a legfontosabb embert a világomban, aztán erről az emberről kiderül, hogy egész életemben átvert. 

Volt egy bátyám. Miért lett volna ennyire nehéz ezt közölni velem? Mit hitt, mégis mit fogok tenni? Üvöltözök vele, amiért már nem én vagyok az egyetlen gyerek a családban? Vagy gyűlölni fogom a testvéremet? 

Minél többet gondolkodtam ezen az egész kalamajkán, egyre csak feszültebbé váltam. Nem tudtam kit büntessek a haragommal. Próbáltam racionális lenni, és nem Bradre irányítani minden dühömet, de csak is őt tudtam okolni. Abban a percben, abban az élethelyzetben ő volt az egyetlen személy, akivel joggal üvöltözhettem volna, hogy miért hazudott nekem, és az élet furcsa fintoraként, ő volt az egyetlen, aki válaszokat adhatott. 

Talán ezért kóvályogtam már másfél órája a háza környékén. Körbejártam legalább négyszer az egész háztömböt, szemeztem a csengővel, kerülgettem a kapubejárót, mégsem bírtam rávenni magam arra, hogy átlépjek a főbejáraton, és közelebb férkőzzek a magyarázathoz. Az egész testem égett a kíváncsiságtól, tudni akartam, miért kellett titkolózni előttem, találkozott-e valaha apával, vagy hogy mit tudott rólunk. 

Amikor már századjára is megindultam volna azzal a meggyőződéssel, hogy most már tényleg bemegyek, majd mégis meghátráltam, a sors közbeszólt. A kapu egyszer csak kinyílt nem messze tőlem, és egy fekete kocsi gurult ki az udvarról. Amint észlelhető távolságba kerültem hozzá, lelassult, majd teljesen megállt. Várt néhány pillanatot, mintha csak a reakcióm érdekelte volna, aztán lendületesen kinyílt az autó ajtaja, és Brad szállt ki onnan. Fura volt találkozni vele. Ugyanaz az ember állt előttem, mint tegnap, és mégis egy totálisan másik személyt láttam benne. Nem az az öltönyös fickó, aki Allenával kavart, vagy akivel órákat tudtam a semmiről beszélni, akit a barátomnak tartottam… ezek mind elvesztek. Nem tudtam az emlékekre hagyatkozni többé, már csak azt az embert láttam, aki átvert, és hónapokon keresztül hazudott nekem.

- Lea – szólalt meg végül hangjában némi döbbenettel, amit be tudtam annak, hogy nem számított a látogatásomra. – Nézd, én annyira szerettem volna neked személyesen elmondani…

- Ennek ellenére sikerült mégis több száz más emberrel együtt megtudnom, hogy a bátyám vagy – fontam össze magam előtt a kezeimet.

- Sajnálom – fújta ki a bent tartott levegőt. – Hidd el nekem, egyáltalán nem így terveztem. Olyan sokszor megpróbáltam, de egyszerűen minden alkalommal, amikor rád néztem, nem volt szívem összetörni a benned felépített képet az apádról.

- Most meg kellene köszönnöm? – vontam fel a szemöldökömet, miközben a hangom is megemelkedett jó pár oktávval. – Hálásnak kellene lennem azért, hogy hazudtál nekem, és egy óvodásként kezeltél, akit meg kell óvni az igazságtól? Brad, akármilyen hihetetlen, de felnőtt vagyok, és meg tudok birkózni az elém tornyosuló akadályokkal. Nem volt jogod ahhoz, hogy eltitkolj előlem egy ilyen hatalmas dolgot – kezdtem elragadtatni magam, és akármennyire is nem akartam, de az érzelmeimre hagyatkoztam. – El tudom dönteni, hogy mi a jó nekem, és amúgy is… előbb-utóbb úgy is meg tudtam volna, különben mi a fenének jöttél ide, ha nem ez volt a célod? Tudtad nagyon jól, hogy el kell mondanod, csak azt nem értem mire vártál ennyi ideig. Így könnyebb volt, hogy összebarátkoztunk, hogy megkedveltelek, hogy elmondtam a titkaimat? Sokkal nagyobb kárt okoztál, mintha rögtön az elején ezzel állítottál volna be ezzel a hírrel.

- Nem tudok mit mondani – sóhajtott, és úgy tűnt, csak a megfelelő szavak után kutatott. – Csak kérlek egy kicsit gondolj bele abba, milyen rohadt nehéz volt minden alkalommal kiállni eléd, miközben tudtam, hogy a húgom vagy. Próbáltam mindig ott lenni melletted, segíteni, amikor szükséged volt rá, éreztetni, hogy számíthatsz rám, kialakítani egyfajta köteléket, és azt gondoltam talán könnyebb lesz, ha már ismerjük egymást. Mint kiderült, nem ez volt a legjobb döntés.

- Ez őrület – tártam szét a kezeimet, miközben igyekeztem higgadt maradni. – Fogalmam sincs, mit tegyek most, hogy álljak hozzád, egyáltalán mit mondjak. Neked volt időd hozzászokni ehhez, azt hiszem, nekem is erre van szükségem.

- Nézd, annyi időt kapsz tőlem, amennyit csak akarsz – lépett közelebb, mire én automatikusan hátráltam kissé, amit látva azonnal megtorpant. – Én csak annyit szeretnék kérni, hogy egyszer üljünk le beszélni, és minden kérdésedre választ adok. 

Kabátzsebembe csúsztattam a kezeimet, és kissé megfeszülve csak egy aprót bólintottam. A fejemben tombolt a kérdések vihara, és mégis, képtelen voltam egyetlen egyet is feltenni neki. Magam sem tudtam az indokát, talán csak féltem a válaszoktól, amiket kapni fogok. 

A kissé kínossá váló percek után úgy éreztem, ideje lenne továbbállni, így szimplán csak megfordultam és köszönés nélkül terveztem távozni.

- Tudod, mi a legfurább az egészben? – állított meg kérdésével, mire én félszegen felé fordultam. – Nem a nyáron találkoztunk először. Emlékszel arra, amikor Floridában töltöttétek a Karácsonyt a szüleiddel egy hatalmas nagy társasággal? Körülbelül hét éves lehettél. Édesapád minket is meghívott, persze senki sem tudhatta rajta és anyán kívül, hogy kik vagyunk, még én sem voltam tisztában azzal, hogy ő az apám, csak anya egyik barátját láttam benne, aki kedves velem. Egész este figyeltelek, ahogy játszottál a többi gyerekkel, és félénken néztem, ki az a gyönyörű kislány. Akkor egyszer csak azt mondtam anyának, hogy ő lesz a feleségem – hördült fel kissé némi szünetet tartva, - mire csak annyit felelt, hogy különleges személy leszel az életemben, de nem a feleségem. Akkor még nem értettem az egészből semmit, majd rá pár hónapra megtudtam az igazságot. Onnantól kezdve mindent elolvastam rólad az újságokban, majd később az interneten is, egyszerűen meg akartalak ismerni, még ha csak ilyen formában is. Aztán amikor édesapád meghalt a nyár elején, úgy döntöttem, hogy ideutazok, a közeledben leszek, és olyan ember leszek az életedben, akire mindig számíthatsz – fejezte be a rövid történetet, amire hirtelen képtelen lettem volna bármit is reagálni.

Egy darabig csak a szemeit fürkésztem, próbáltam meglátni benne azt, amit tegnap még erőlködés nélkül felleltem, de nem jártam sikerrel. Hazudnék, ha azt állítottam volna, hogy nem hatott meg. Nagyon is a szívemig hatolt, hogy ennyire fontos voltam neki, de nehezemre esett legyőzni a büszkeségemet. Egyszerűen lesütöttem a szemeimet, majd egy óvatos biccentés után fogtam magam és elsétáltam. 

Magam sem tudtam, hova tartottam, és igazság szerint el akartam felejteni ezt az egész napot. Menet közben kihalásztam a telefonomat a zsebemből és bepötyögtem egy rövid üzenetet.

„Beszállok a ma esti mókába! L”

Nem kellett sokat várnom, mire barátnőm hasonló egyszerűséggel válaszolt nekem a pontos címmel, merre találom őket. Belegondolva egyáltalán nem szívesem múlattam az időmet vele és újdonsült társával, de még mindig jobb velük lenni, mint egymagamban ücsörögni egy klub bárjánál és a saját gondolataim társaságával összezárva begolyózni. 

A nyár már leszálló ágban volt Holkbrookban. Ilyenkor az emberek ráébrednek, hogy vége a szabadságnak, és egyre veszélyesebbé válhat nyílt kártyákkal játszani. Ami a forró hónapok hevében megengedett volt, az könnyen öngyilkos fegyverré várhat, mert amit a nyaralások, az egyszeri kalandok, és a tüzes partik csillogásában elvakított minket, az a zord idő szelében hamar a szemünk elé tárulhat. Ilyenkor látja be az ember, hogy szüksége van barátokra, hiszen egyszerűbb harcolni hű társakkal az oldaladon, mint minden irányból teljesen védtelenül. Ekkor döntöttem el, hogy visszaszerzem Allenát.

A megadott cím nem volt messze tőlem, így a rövid távot gyalog teljesítettem. Első gondolatom az volt, hogy egy szórakozóhelyen fogom találni őket, de én naiv megint csak elhamarkodottan ítéltem. Egy hotelhez vezetett a GPS-em, ahol a portástól érdeklődtem melyik szobában találom Lewingtonékat. Egészen hetedik emeletig emelkedett fel velem a lift, ahol az egyetlen lakosztály ajtajából szűrődtek ki parti hangulatra utaló zajok. Kopogás nélkül nyitottam be a helyiségbe, ahol már csak a felém tóduló füsttől is azonnal el tudtam volna ájulni.  Amerre csak néztem, már amennyire ez az adott körülmények között lehetséges volt, kábult fiatalokat láttam, melyek közül néhány volt gimnazista osztálytársunkra ismertem rá. Ott volt az a lány, akit Allena négy éven keresztül szekírozott a ferde fogsora miatt, és az a srác is, akivel elvesztette a szüzességét. Jól tudtam, hogy ők mind-mind olyan alakok, akik barátnőm ”soha nem akarom látni” listáján szerepeltek, ráadásul elég előkelő helyén. Igyekeztem átvágni az itt-ott már kidőlt embereken és a félhomályban fellelni Allenát. Kiabálni teljesen értelmetlen lett volna, hiszen az üvöltő zene a dobhártyámat is bármelyik pillanatban szétszakíthatta volna, akkor hát úgy voltam vele, legalább a hangszálaimat megkímélem.

Őszintén szólva ennél jobban nem is tudtam volna undorodni ettől a helytől. Soha sem voltam finnyás alkat, de miután megláttam egy óvszert az egyik asztalon pihenni, inkább alaposan összehúztam magam, hogy még véletlenül se érjek semmihez. Eltökélt szándékom volt elrángatni innen barátnőmet, mivel csak reménykedni tudtam benne, hogy nem önszántából került ma este ide. Egyáltalán nem az ő világa, pláne nem az ő társasága ez a tébolyda, ami összegyűlt itt, egyetlen értelmes magyarázat sem jutott eszembe, milyen indokból jött volna ide.

Ahogy haladtam egyre beljebb, és lassan elértem a konyhához a pulton táncolva leltem rá Laurelre. Azonnal megragadtam a karját és némi túlzással ugyan, rántottam le, hogy kifaggassam, merre találom barátnőmet.

- Az előbb még itt volt – vonta meg a vállát lezseren, aztán úgy tett mintha mi sem történt volna, és az első szembejövő srác nyakába borult. 

Egyre inkább kezdtem begőzölni, mi több aggódni Allena épségéért. Minden egyes ajtón benyitottam, amik mögött többnyire olyan jeleneteket láttam, amikre nem igazán voltam felkészülve, így félve nyomtam le az utolsó ajtó kilincsét. Egy mellékhelyiségben találtam magam, ami teljesen üres volt, így kissé reményt vesztve léptem ki onnan, amikor halk viháncolás ütötte meg a fülemet. Automatikusan visszafordultam, beljebb léptem, mire megláttam barátnőmet, amint a fürdőkádban fekve érzi… nem is tudtam hogyan magát.

- Veled meg mi a fene történt?

- Leanora – nyújtotta el a nevem végét és hatalmas mosollyal az arcán tárta szét kezeit, mintha csak megölelni készült volna. – Mondtam én, hogy fantasztikus buli lesz.

- Ja, persze, csak azt felejtetted el közölni, hogy bordélyházban tartják – forgattam meg a szemeimet, miközben igyekeztem felmérni a lányt.

- Most miért vagy ilyen ellenséges velem?

- Gyere, hazamegyünk – léptem mellé, és hóna alá benyúlva húztam ki a kádból, ami egyáltalán nem volt egyszerű feladat. – A fenébe is Allena, tartsd már magad egy kicsit. Rohadt nehéz vagy.

- Te meg irtó szemét – vágott vissza a kijelentésemre, amit nyilvánvalóan félreértett, és azt hitte, az alakját bírálom.

- Holnap megköszönöd még ezt nekem – motyogtam az orrom alatt, és minden erőmet összeszedve rángattam ki Allenát erről a már-már fertőzőnek számító helyről…