II./ 7. fejezet

Egy kemény éjszaka után madárcsicsergésre ébredtem a Lewington rezidencián.
Amint kinyitottam a szemeimet az első, amit megláttam a csodálatos napsütés, mely beáramlott a nyitott teraszajtón. Arcomat megcsapta a frissítő levegő, és miközben egy kellemeset nyújtóztam és átfordultam a másik oldalamra egy totálisan szétterült Allena zavarta meg a tökéletes idillt. Valójában nem is festett annyira brutálisan szörnyen, legalábbis nem oly mértékben, mint azt tegnap elképzeltem. Minden fajta túlzás nélkül  két egész órámba telt lerángatni őt a hetedik emeletről, taxiba dugni, felvonszolni a szobájába, és valamelyest emberi ábrázatot varázsolni rá egy hideg zuhany segítségével. A legnagyobb mázlim talán az volt, hogy a szülei pihenőt vettek ki a hétvégére, és közvetlenül a jótékonysági gála után elhagyták a várost. Ha ez nem következett volna be, valószínűleg országos botrányba fulladtak volna azok a pillanatok, amikor Allena néha üvöltözve, és kiabálva viháncolt, néha pedig zokogva esedezett a bocsánatomért. Rettenetes szétcsúszása a régmúlt időkre emlékeztetett, amikor az ilyen esetek heti rendszerességgel fordultak elő, és bevallom, én is jó párszor ebbe a hibába estem.
Megelőzve barátnőm reggeli kiborulását, úgy döntöttem, lemegyek a konyhába és a fejfájás csillapító mellé bekészítek neki egy bögre jó erős kávét is. Igyekeztem minél halkabban kiosonni a szobából, és minden zajcsapás nélkül feltalálni magam a házban. Mezítláb kúsztam le a lépcsőn, és gondosan elsurranva a szobalány mellett haladtam az étkező felé, ahol legnagyobb meglepetésemre nem egyedül voltam.
- Ööm, jó reggelt – makogtam kissé zavartan, és miközben a hajamat próbáltam igazgatni legalább hatszor megátkoztam magam, amiért nem a fürdő volt az első úti célom.
Colton látszólag még nálam is jobban meglepődött, hogy itt lát, és míg alaposan végigmért tetőtől talpig, ami engem csak még kellemetlenebbül érintett, próbáltam tenni azt a dolgomat, amiért egyáltalán idejöttem.
- Csak nem megtörtént az elkerülhetetlen? – nézett fel, miközben az asztalnak támaszkodva itta reggeli kávéját. – Allena kiborult, és téged keresett fel?
- Mondjuk úgy, hogy az állítás egyik fele igaz – próbáltam fedezni barátnőmet, és eltitkolni a valóságnak legalább az egyik részét bátyja elől.
- Nyugi, hallottam, mit művelt, amikor hazajött – vette tőle megszokott módon lazán a dolgot, - szimplán csak azt hittem, Laurel rángatta haza.
- Aha, persze, mert az a lány aztán a barátok mintaképe – forgattam meg a szemeimet egy pillanatra megállva. – Felőle aztán le is vethette volna magát a hetedikről.
- A hetedikről? – akadt fent az utolsó szavamon, mivel láthatólag ő is úgy gondolta, egy bárban öntött fel a garatra kishúga. – Mégis hol voltatok?
- Nem fontos – vontam meg a vállam, miközben már én is a saját kávémat szürcsöltem. – Mi a terved mára? – igyekeztem elterelni a témát.
- A városházán vannak elintézetlen ügyeim, aztán este vacsorázni megyek.
- Üzleti tárgyalás?
- Nem, randi – vágta rá nemes egyszerűséggel, mire én majdnem félrenyeltem az italomat, és leplezhetetlenül sokkolt pillantásokkal bámultam rá. – Egy gyönyörű lánnyal, már ha ez a lány elfogadja a meghívásomat – folytatta, és már fogalmam sem volt arról, mi a fenéről beszél. -  Volna kedved velem vacsorázni?
Néhány másodpercnek el kellett telnie, míg összekapartam magam, és egyik sokkból a másikba esve újra életképes állapotba tudtam visszaállni. Nem akartam komplett idiótának tűnni, és sokáig húzni sem akartam Colton idegeit, így hát egy értelmes választ igyekeztem kinyögni.
- Azt hiszem, nincs semmi programom mára – varázsoltam arcomra egy halvány mosolyt, aztán megragadva barátnőm kávéját is indultam vissza a szobájába.
- 7-re érted megyek – szólt utánam, én pedig csak az egyik bögrét megemeltem jelzésképpen, hogy benne vagyok, és a lelkem mélyén igazán örültem, amiért háttal voltam neki, és nem látta a levakarhatatlan vigyort az arcomon.
 Mire visszacsoszogtam önmagamban ujjongva az emeletre, Allena már úgy tűnt, ébredezni kezdett. Minden szó nélkül a kezébe nyomtam az italát, és lassan irányba vettem a gardróbot. Valami tökéletes után kutattam. A fejemben legalább ezer variációt elképzeltem arról, miben is kellene megjelennem, de valahogy egyik sem tűnt megfelelőnek.
- Csupa jó szándékból remélem, hogy ezeket nem akarod így hagyni – bökött barátnőm fejével a földön szanaszét heverő ruháira. – Egyébként is, mi ez a nagy felhajtás? A tegnap estéért bosszúból tönkreteszed a gardróbomat?
- Ugyan már – legyintettem könnyedén. – Ha bosszút akarnék állni, csak megmutatnám a képet, amit rólad készítettem vagy szimplán csak elmesélném mi történt. Hidd el nekem, bőven elég lenne – kacsintottam rá egyet, aztán inkább visszafordultam a ruhák irányába.
- Most komolyan, mire készülsz? – támaszkodott neki az ajtófélfának, miközben igyekezett szemei elől kitakarni jobb kezével minden fényforrást.
- Azt hiszem, randim lesz este.
- Viccelsz? – kapta fel a fejét mégis lendületesen. – Ezt csak így mondod?! Ki a srác? Ismerem? – ennél a résznél akarva akaratlanul felhördültem és már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ilyen lelkesen kellene mesélnem az esti terveinkről.
- Ami azt illeti – kezdtem bele végül megfontoltan, mégis izgatottan várva reakcióját. – Colton hívott el.
- Te, aki állandóan azt hangoztattad, hogy a világ legundorítóbb embere a bátyám, és már előre sajnáltad azt a nőt, aki az útjába kerül, ma este mégis randira mész vele? – szökött feljebb a megállapítás végére a hangja szinte már papírvékonyra.
- Az emberek változnak – vontam meg a vállam, és próbáltam túllépni ezen a fennakadáson, és egyszerűen csak könnyedén kezelni a dolgot.
- Nem mindegy, hogy a bátyám vagy te változtál ennyit.
- Talán mindketten – zártam le az ügyet, amihez az is alaposan hozzájárult, hogy Allena szinte bezöldülve rohant a mosdóba valószínűleg macskajajos állapotának köszönhetően.
Miután fél órán keresztül igyekeztem életet lehelni barátnőmbe, ismerve őt, úgy gondoltam ráfér a henyélés, ezért fürdőruhába öltöztünk, és levonultunk az udvarra a medence mellé, ahol hosszúra nyúlt órákon keresztül sütettük magunkat a holkbrooki nyár talán utolsó napsugaraiban.
Az unaloműzésnek induló fetrengésből végül komoly beszélgetés alakult ki, amit legnagyobb meglepetésemre sokkal inkább barátnőm kezdeményezett. Leginkább Laurelről mesélt, elmondta mennyi mindent sikerült kihúznia belőle Naomiról, noha ezeknek az információknak a nagy része már régen a birtokában voltak. Laurel egy összetett személyiség, amit ügyesen palástol. Amint megosztottam apró részletességgel mindent, amit Coltontól tudtam meg róla, jócskán leesett az álla. Újdonsült barátnője egyetlen szóval sem említette neki, hogy milyen közeli kapcsolatban állt Jasperrel, és arról is megfeledkezett, hogy a drogos görény, akivel nem olyan régen nekünk is dolgunk akadt, szintén az exe volt. Talán ennek a beszélgetésnek kellett megtörténnie ahhoz, hogy Allena jobb belátásra térjen. Hiába a sok féktelen bulizás, amit Laurel biztosítani tud neki, ő is tisztában volt azzal, hogy soha sem lesz ő az a személy, akire bármikor számíthatna.
- Legalább huszadjára csörög már a telefonod – lépett ki hozzánk az udvarra Colton ugyanolyan kényelmesen, ahogy mindig is tenni szokta. – Gondoltam, fontos lehet – nyomta a kezembe a készüléket, majd leült a napozóágyam végébe.
- Lana néni, mi újság? – próbáltam nyugodt maradni és kizárni, hogy éppen ketten figyelték a beszélgetésemet.
- Azt hittem már, Holkbrookba kell utaznom, hogy elérjelek – hadarta olyan tempóban, hogy erősen koncentrálnom kellett a szavaira. – Beszéltél Braddel?
- Mostanában nem vagyunk olyan viszonyban – nyeltem egyet, és reménykedtem benne, nem kérdez rá az okára. – Kellett volna?
- Figyelj, Kicsim, nem fogok mellébeszélni. Ugye megtudtad, hogy a bátyád? – tette fel sokkal inkább költői kérdését, mintsem egy valódit. – Édesapád megkötette a kezemet, ne haragudj, tartott az ügyvédi titoktartás – szabadkozott azonnal. – Most viszont, hogy ez kiderült, ide kell jönnötök hozzám. Édesapátok hátrahagyott nektek valamit. Azt hiszem, itt az ideje, hogy jogos tulajdonosai megkapják.
- Miről beszélsz? – pattantam fel rögtön ülőpozícióba, miközben értetlenkedve szökött feljebb a hangom. – Először is, te tudtad és míg ott éltem veled négy éven keresztül egyszer sem jutott eszedbe elmondani nekem? Másodszor pedig, mi lehet olyan fontos, amihez mindketten kellünk?
- Nézd, most már hivatalos is a családunk része lett Brad. Apád fel akarta vállalni őt, csak az élet közbeszólt, de… – állt meg egy pillanatra, és néhány másodperces csend állt be közöttünk. – Muszáj ezt telefonon megbeszélnünk? Gyertek ide, és mindent elmondok.
- Úgy érzem, nincs túl sok választásom – sóhajtottam, és állt össze a fejemben, hogy ez alól nincs kibúvás, szembe kellett néznem a valósággal. – Hamarosan találkozunk – köszöntem el tőle, majd bontottam a vonalat, és gondolataimba merülve hátradőltem.
Egyáltalán nem volt kedvem New Yorkba utazni, főleg nem Braddel. Így is kínosak a találkozásaink, hiszen még nem volt alkalmunk nyugodt körülmények között megbeszélni ezt az egész káoszt, legalábbis nem olyan, amikor én is nyitott lettem volna erre. Eddig úgy gondoltam, csak két ember vert át, de most, hogy kiderült Lana is tudott mindenről még szörnyűbben éreztem magam. Azt hittem, bízhatok benne, hogy bármit meg tudok beszélni vele, és aztán egyszer csak kiderült, hogy ő is elfelejtette megosztani velem ezt az apróságot, csak úgy, mint apa.
- Várjunk még egy fél órát, vagy most is elmondod mi történt? – zökkentett vissza Allena, mire két kíváncsian engem vizslató szempárba ütköztem.
- Sajnálom, Colton, le kell mondanom a ma estét – kezdtem bele bizonytalanul, aztán némi időt adva magamnak pár másodperces szünet után folytattam. – New Yorkba kell utaznom Braddel karöltve, hogy Lana néni odaadhasson valamit, amit apa nekünk szánt.
- Apád valamit rátok hagyott? – hangsúlyozta ki gondosan a többes számot barátnőm. – Úgy érted, hogy kettőtökre?
- Igen, Allena, a rátok azt jelenti, hogy rám és Bradre is – forgattam meg a szemeimet gúnyosan, amit látszólag nem vett jó néven, aztán Colton felé irányítottam figyelmemet. – Ne haragudj, hogy így alakult.
- Semmi baj – állt fel lendületesen, aztán elkezdte ingje ujját igazgatni. – New Yorkban is el tudunk menni vacsorázni – pillantott rám, aztán előhúzta telefonját a zsebéből. – A Lewington magángép rendelkezésére áll kisasszony – hajolt meg kissé, mint egy komornyik, aztán lazán rám kacsintott, és meg sem várva reakciómat döntötte el, hogy ő márpedig velünk tart az utazáson…