II./ 5. fejezet

Órák óta csak hallgattam a hullámok nyugtató moraját, amely a legkevésbé sem ragadt át a hangulatomra.

Képtelen voltam lassabban szedni a levegőt, és legalább már kilenc órája itt ültem a semmi közepén, azon a helyen, ahol mindig békére leltem. Ez esetben egy kicsit más volt a helyzet. Mióta utat törve magamnak idegesen kirohantam Brad nagy bejelentése után a jótékonysági gáláról csak is egyetlen dolog járt a fejemben. 

Miért?

Miért nem mondta el nekem senki, hogy van egy testvérem? Miért titkolózott előttem Brad három hosszú hónapon keresztül, miért nem volt képes kiállni elém korábban és elmondani, hogy hello, a te apád az enyém is? Olyan kérdésekre kerestem a válaszokat, amelyeknek a végét sem láttam. Csak folyamatosan sorakoztak fel bennem az újabb és újabb gondolatok, tele kérdőjellel. Haragudtam Bradre, haragudtam apára és haragudtam magamra is. Nehezemre esett feldolgozni, hogy megint ennyire megvezettek, és nekem még csak fel sem tűnt az egészből semmi. Egyszerűen vak voltam, és nem láttam a jeleket… mégis milyen jelekről képzelődöm. Nincs senkinek sem a homlokára írva, hogy egy elhagyott gyerek, akit az én apám hagyott el még mielőtt megszülettem volna. Mégis honnan a csudából kellett volna sejtenem, és mégis ki tudott még erről az egészről? Elmondhatatlanul bosszantó volt ez a tudatlanság, és hogy ennyire a sötétben tapogatóztam. Hiába hívogatott mindenki eleinte percenként, az összes hívást elutasítottam. Úgy éreztem, egyedül kellett maradnom a gondolataimmal, és le kellett tisztáznom magamban, hogy mi is zajlott körülöttem. 

Számtalanszor néztem már végig a napfelkeltét a világítótorony tetejéről, természetesen most is idemenekültem, amikor nyugalomra volt szükségem. A síron kívül, mely a temetőben tornyosult, itt éreztem a legközelebb magam apához. A halála óta talán most először ordítoztam volna vele torkom szakadtából. Addig kiabáltam volna neki, amíg a könnyeimtől már nem láttam volna, hiszen abban a pillanatban bántam volna, hogy felemeltem volna a hangom vele szemben, és erőtlenül csuklottam volna a karjaiba, ahol ő, mint egy kisbabát úgy dajkált volna és részletesen elmagyarázta volna mi is ez az egész. De apa nem volt itt. Nem volt lehetőségem arra, hogy üvöltözzek, vagy hogy zokogjak, és arra sem vágyakozhattam, hogy megvigasztaljon. Gyűlöltem ezt az egész helyzetet. Az egyetlen ember, akitől elfogadtam volna a magyarázkodást, csak és kizárólag ő. Senki másnak a félrebeszéléséből nem kértem. Nem akartam, hogy Brad sajnálkozva álljon előttem, és azt várja el tőlem, hogy tegyek úgy, mintha egész életemben a testvéremként mellettem állt volna. 

Kicsit előrébbhajoltam, hogy kezeimet megtámaszthassam a korláton. Ahogy lepillantottam az alattam tátongó mélységbe, először a lábaimat tanulmányoztam végig, melyekkel himbálódzva szórakoztattam magam, aztán kiszúrtam a homokba süppedt magas sarkú cipőimet, amiket érkezésem után nem sokkal rúgtam le magamról. Először kicsit megszédített a magasság. Kedvem lett volna szárnyalni a szélben, átadva magam a végtelenségnek, és szívem szerint bármit megtettem volna csak azért, hogy valamilyen módon kikapcsolhassam gondolataimat. Néha utáltam egyedül lenni magammal, és a világ legszörnyűbb társaságának gondoltam ilyenkor a fejemben száguldozó felvetéseket. Mennyivel könnyebb lenne az egész világ, ha olykor elszabadulhatnánk az emlékeinktől. Hogyha csak pár percre megmenekítenének minket mindattól, amikkel kénytelenek vagyunk együtt élni. Számtalanszor játszadoztam már el azzal, milyen lenne, ha megfeledkezhetnék az életemről. Ha nem tudnék semmit arról, hogy ki vagyok, vagy hogy honnan származom, ha a terhektől és a sok fájó emléktől elszakítanának. Nem sokáig, csupán egy rövid időre. Aztán akármeddig pörgetem tovább ezt az őrületet, szánalmasan felhördülve önmagamon ráébredek, hogy akkor kevesebb lennék. Gyenge lennék, és senkim sem lenne. Egy olyan világ pedig, ahol emlékek nélkül élünk, veszélyes. Nem tudhatnánk, hogy az ollóval nem hadonászunk, mert balesetveszélyes, nem figyelmeztettek volna, hogy a zebra előtt meg kell állni és azzal sem lennénk tisztában, hogy az emberekben megbízni végzetes lehet. 

A telefonom már jócskán 5% alatt villódzott a piros csíkban. Tudtam, hogy egy ilyen éjszaka után lassan haza kellett mennem, és akármennyire is jól esett egyedül lenni, vissza kellett térnem a valóság zord fényeibe. Egy hatalmas levegőt vettem, amit rövid ideig bent tartottam, majd lassan kifújtam, ezzel is némi időt lopva. Ahogy felhúztam magam, megtámaszkodtam a korláton, és vetettem egy utolsó pillantást innen fentről a végtelen horizontra. Igyekeztem beszívni és gondosan elraktározni a nyugodtság minden fellelhető momentumát, aztán lassan andalogva ballagtam lefelé a világítótorony belsejében futó csigalépcsőn. Odalent a homok már kezdett melegedni a felkelő nap sugaraitól, én mégis minden egyes lépésnél élveztem, ahogy besüppedt a lábam a finom szemek közé. Miközben kutattam a fentről lerúgott cipőim után szokatlan hang ütötte meg a fülemet. Ajtócsapódás rondított bele a békés hangulatba, a gyomrom pedig borsóméretűre szűkült a gondolattól is, hogy valaki itt van, az én helyemen, legyen az ismerős vagy ismeretlen.

A távolban egy fehér inges alak jelent meg, aki nadrágját megóvva a homoktól gondosan felhajtotta szárát a bokája fölé. Bal kezét zsebébe csúsztatta, míg a másikban egy papírszatyrot hurcolt magával. A szemeit nem csak az egyre csökkenő távolság miatt nem láthattam, hanem valószínűleg a fáradtságot eltakaró napszemüveg is akadályozott benne. 

Megmerevedve tanulmányoztam őt, és kócos haját is, ami magam sem tudtam eldönteni, hogy ébredés utáni állapotának köszönhetően ilyen, vagy egyszerűen csak régen látott már fésűt. Tekintetem azonban akarva akaratlanul is átvándorolt megvillanó felsőtestére, mely a félig meddig kigombolt ing takarásából bújt elő. Nem számítottam arra, hogy találkozom ma vele, arra meg végképp nem, hogy itt, a kedvenc helyemen, ahova mindig azért jövök, hogy egyedül legyek. Egyetlen férfi jött el ide eddig apán kívül, ő pedig West volt, egészen mostanáig…

- Gondoltam, egy ilyen éjszaka után jól fog esni egy reggeli – emelte meg a zacskót köszönés helyett is, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam jelezve ezzel, mennyire értékelem a gesztusát.

- Én már tudomást sem veszek az órák óta hangosan korgó hasamról – tettem meg pár tétova lépést felé. – Jobban belegondolva talán ezzel ijesztettem el magam körül mindenkit. 

- Ha már választani kell, én inkább az elkenődött sminkedre és a kócos hajadra tippelnék – hozott egy másodperc alatt zavarba, és rögtön bal kezemet a fejem tetején tornyosuló szénaboglyához emeltem. – Csak vicceltem, csodásan festesz – tetőzte feszélyezettségemet még jobban, amit csak a torony mellett elhelyezett pad felé való megindulásával sikerült oldania. 

- Mit hoztál? – tereltem inkább el a témát, és kíváncsian a zacskó felé pillantgattam.

- A kedvenced, krémsajtos bagel és karamellás latte – nyomta a kezembe azonnal a kávét, amit én csak hatalmasakat pislogva vettem tudomásul.

- Ezt mégis honnan tudtad?

- Mit? – nézett rám egy pillanatra, aztán folytatta a kipakolást. – Hogy hogyan iszod a kávét? Kérlek, már pelenkás korod óta ismerlek. Nem csak arra szoktam figyelni, hogy mivel kevered magad bajba.

- És én még azt hittem, nem tudsz meglepetést okozni – jegyeztem meg halkan, majd belekortyoltam a reggeli koffeinadagomba. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Voltam nálatok – vonta meg a vállát. – Éjszaka nem akartalak zaklatni a Brad-dolog után, gondoltam jobb, ha magadban letisztázod ezeket először. 

Mindössze egy halk hümmögésre futotta, és igyekeztem inkább a reggelimre összpontosítani azzal a tudattal, addig sem kell nyilatkoznom az ügyről. Persze tudtam, hogy kíváncsi, és még ha minden porcikám is azért sóvárgott, hogy ne így legyen, de tudtam, hogy ezért jött ide, egyszerűen tudni akarta, mi járt a fejemben, noha még én magam sem voltam biztos ebben.

- Akarsz róla beszélni? – törte meg a hosszúra nyúlt csendet, és még ha egy pillanatra el is hitettem magammal, tudtam, hogy nem fogom megúszni.

- Nem – fűztem hozzá nyugodtan, - de előbb-utóbb úgy is muszáj lesz, szóval – vontam meg a vállam, és két falat között eszembe jutott első kérdéssel indítottam. – Te tudtad?

- Nem – vágta rá azonnal. – Sejtettem, hogy nem csak a borászata miatt került Holkbrookba, de erre a fordulatra még én sem számítottam. Le a kalappal, barátom – hajolt meg kissé a szórakozás fent tartása érdekében, amivel engem egyáltalán nem sikerült jobb kedvre derítenie. – Azt hittem, hogy benne van a keze valami drogbotrányba, sőt még az is megfordult a fejemben a sitten, hogy neki is köszönhettem részben, hogy odakerültem.

- Azt hitted Brad küldte rád a zsarukat? – csodálkoztam, miközben végigfutott az agyamon az említett drogincidens, és azonnal bevillant a jelenet a vasútállomáson, amikor olyan hangnemben beszélt olyan dolgokról azzal az alakkal, amilyenről csakis régi ismerőssel tudsz. – Hallottál valamit arról, honnan ismeri a drogosokat?

- Na látod, itt jön a képbe Laurel – ivott bele a magának szánt kávéjába, amivel engem csak még inkább lázba hozott, hátha végre megosztja velem mit tud erről a nőről. – A szentek nem ebben a városban tanyáznak, és ő sem tévedt el. Körülbelül két éve láttam először errefelé, Naomiék valami hatalmas családi eseményére jött, talán az apja születésnapja volt. Rövid látogatásnak indult, aztán végül hónapokig itt volt, és idővel néhány barátja is megjelent a színen. Emlékszel arra a fickóra a drogosoknál? A hosszú hajú millió tetoválással? – várt egy pillanatot, míg én felidéztem magamban azt az estét és mikor felvillant az arca aprót bólintottam. – Laurel pasija volt, ide még együtt jöttek, de ő itt maradt, persze nem önszántából. Elkezdték terjeszteni a drogot a fiatalok körében, egyre több emberhez jutott el, egyre többen kezdtek függővé válni, és persze ez a zsaruknak is feltűnt. Keresni kezdték a kereskedőt, ami persze már akkor halott téma volt, mikor belevágtak. Aztán Laurel megismerkedett kicsi Bowmannel. Sok időt töltöttek együtt, és persze őt is ráállította a cuccra, ami a nagy szerelem hevében – emelte égnek tekintetét egy pillanatra, - csak mellékes volt, mivel a szülei odáig voltak, hogy talált végre egy barátnőt, aztán hazajött West és a sztori többi részét gondolom már tudod. Laurelt megfenyegette az exed, hogy beköpi a rendőröknek, ha nem takarodik el a városból, és ő eleget tett a kérésnek. Ne hidd, hogy szimpla véletlen, amiért csak akkor merészkedett vissza Holkbrookba, hogy West elment – nyert végre értelmet a fejemben a rengeteg darabka, és kezdtem megérteni, miért félt minket annyira Laureltől.

- Miért mondtad el nekem ezeket?

- Mert megérdemled, hogy valaki őszinte legyen veled – nézett végre a szemeimbe, amitől bennem egy pillanatra a vér is megfagyott…