II./ 4. fejezet

Életünkben egyetlen egyszer volt csak közöttünk hosszas mosolyszünet Allenával.

Szinte mindig azonnal meg tudtuk beszélni a problémáinkat, és képesek voltunk túllépni a nézeteltéréseken. Még mindig tisztán emlékeztem arra az időre, amikor egymásellen fordulva háborúztunk a szalagavatói bál királynői koronájáért. Legalább két héten keresztül tettünk keresztbe a másiknak, és akadályoztuk minden erőnkkel a kampányidőszakát. Kidekoráltuk a plakátokon a másik arcát, viszályt robbantottunk ki az ellenfelünk szavazó táborában, és a lehető legfondorlatosabb ötletekkel rukkoltunk elő napról napra, mi több óráról órára, hogy megszégyenítsük azt az embert, aki valójában a legfontosabb számunkra. Egészen addig fajult a káosz, hogy tönkre vágtuk a méregdrága ruháinkat, amelyeket hosszúra nyúlt délutánok alatt sikerült csak kiválasztani, aztán persze mindketten hatalmasat koppantunk, amikor kiderült, hogy Colton kihasználta ismertségeit, és elcsalta a választást, így egyikünk sem szerezhette meg a hőn áhított koronát. Colton iránti gyűlöletünk aztán megint összehozott minket, és régi-új barátságunk ismét virágzott. 

Mostanában elképzelni sem tudtam, mi törhette volna meg a közöttünk beállt mosolyszünetet. Rettenetesen haragudtam Allenára. Nem érdekelt, hogy részeg volt, az sem, hogy egyáltalán nem emlékezett az esetre, de megalázott, és ezt képtelen voltam eltűrni. Azzal a lendülettel tűntem el Brad birtokáról, és a telefonomat kikapcsolva igyekeztem nem felrobbanni egy ültő helyemben a kocsiban. Órákig fortyogtam, amire anya csak rápakolt még legalább hatvan lapáttal a folyamatos magyarázkodásával. Egyszerűen csak rácsaptam az ajtót, és gondosan elfordítottam a zárat ezzel teljesen elszigetelve magam a külvilágtól. 

Ennek legalább már hat napja, és Allena egyáltalán nem erőltette meg magát annak érdekében, hogy megbékítsen. Igaz, hogy beugrott párszor, küldött néhány üzenetet, volt tőle pár nem fogadott hívásom, de egyszerűen látni sem bírtam a bánkódó arcát. Nem volt könnyű így hát elfogadnom azt sem, hogy anya ragaszkodott ahhoz, hogy még egyszer utoljára mi tartsuk meg a szokásos, évi holkbrooki jótékonysági gálát. Egyetlen porcikám sem kívánta, hogy együtt kelljen végigkínlódnom vele ezt az egész hercehurcát, így többnyire telefonon keresztül egyeztettem a szervezőkkel, és mielőtt elmentem a helyszínre alaposan utánajártam, hogy Allena biztosan ne legyen jelen. 

Az autó már megérkezett értem, és mivel anya heves tiltakozásának lehetetlen volt ellent mondani, természetesen nem mehettem egyedül a partira. Kerített egy kísérőt, aki minden szempontból megfelelt az elvárásainak, csak arról feledkezett meg, hogy a számára tökéletes külső mögött, egy rémunalmas alak rejtőzködött. Két értelmes szót képtelen voltam váltani vele egész úton, és az ablakon kibámulva hallgattam, ahogyan megállás nélkül a cégéről áradozott, melynek ő a kisfőnöke. Zárójelben megjegyezném, hogy úgy nem nehéz elérni ezt a pozíciót elérni, hogy az apád a vállalat fejese…

Türelmesen vártam, hogy végre odaérjünk végre a helyszínre, ahol már több tucat fontos ember gyülekezett az épület előtt is. Amint kiszálltunk a kocsiból, alapos pletykákra adtunk nekik okot, mivel a férfi kikövetelte, hogy karoljak belé, így minden okuk megvolt arra, hogy azt gondolják, több mint a kísérőm. 

Arcomra erőltettem egy bájvigyort, és néhányuk felé udvariasan biccentve köszöntöttem őket ezen a nemes eseményen. Mindannyiukat ismertem már, bár legtöbbjüket csak látásból, de mind apa támogatói voltak. Részt vettek egytől egyig a temetésen, és a halotti toron hosszú-hosszú órákon át hallgathattam, ahogyan régi történeteket osztanak meg velem. Ez egyrészt jó volt, mivel szívesen fogadtam mindent, ami apuval kapcsolatos, másrészt viszont kellemetlen, mert az időzítés nem volt az igazi. Küszködtem a gyásszal, és még anyát is a valóságban kellett tartanom, nem engedhettem meg neki, hogy a szobájában zokogjon, noha szívem szerint én is pontosan ugyanúgy tettem volna.

Odabent már andalgó zene szólt, melyre csak alig néhányan táncoltak. A többiek ácsorogtak a poharukkal a kezükben, felszínesen igyekeztek a legjobb arcukat mutatni a külvilágnak, és megcsillogtatni vaskos bankszámlájukat az erre kijelölt pultnál. Ez egyfajta licitként működött. Megérkeztek az elmúlt héten a felajánlások, mint például egy luxus motorcsónak, egy hétvégi párizsi út, vagy éppen egy mesés autó, amire bevallom egy kicsit még nekem is fájt a fogam, és aki a legnagyobb összeget ajánlotta a kiválasztott ajándékért, megkapta, puszta jótékonykodásból, na meg persze némi felvágásból. 

Ahogy haladtunk egyre beljebb a tömegben nem esett nehezemre észrevenni Allenát, amint újdonsült barátnőjével viháncoltak, mint két kisiskolás. Rettenetesen felbosszantott, hogy nem képes tartani magát még egy ilyen rendezvényen sem. Amint meglátott közeledni, kaptam egy rövid, de annál jelentéktelenebb sajnálkozó pillantást, aztán figyelme ismételten Laurelre terelődött. 

- Volna kedved táncolni? – zökkentett ki töprengésemből a mellettem tujaként tornyosuló férfi, akinek kérésére csak egy apró bólintással jeleztem, hogy felőlem, mehet.

Amolyan lagymatag módon megfogta a kezemet, és szinte végig ütem mellé lépkedve próbált vezetni. Sehogy sem ment neki, és már többször megfordult a fejemben, hogy mi a fenének kért fel, ha botlábú, amikor egy forró, de annál sokkal határozottabb kéz simult a derekamra.

- Elnézést, egy nőt csak igazi férfi vihet táncba – nézett olyan keményen eddigi partneremre, hogy mire döbbenetét legyőzve sikerült volna megszólalnia, addigra én már Coltonnal lépkedtem a dal ritmusára.

- Ez mégis mi volt? – vettem erőt magamon, hogy a szemébe tudjak nézni, és ki bírjam állni erélyes pillantásait.

- Kiábrándító volt nézni, ahogy ez a szerencsétlen próbált rájönni melyik a jobb és a bal lába – fürkészte egy darabig a tömeget a vállam felett, aztán egyszer csak beleakadt tekintetembe.

- Az utóbbi időben nagyon belejöttél a hős szerepébe – igyekeztem oldani a feszültséget, ami szó szerint kézzel tapintható volt, amint éreztem néha-néha megfeszülő érintéseit.

- Soha sem volt az én asztalom – hördült fel kissé, majd ismételten másfelé kezdett nézelődni. – Néha elég csak ébernek lenni, és tudni mi zajlik körülötted. Kezdjük a húgommal – bökött fejével a lány felé, - szánalmasan viselkedik az utóbbi időben, de nem adok neki két hetet, hogy pofára essen, és könyörögve fog visszarohanni hozzád, hogy húzd ki a szarból. Aztán ott van Laurel, ne gondold, hogy hátsó szándék nélkül hagyja, hogy Allena nyalja a seggét. Túl okos lány ő, meglepődnél, mennyire okos tud lenni, ha arról van szó, hogy másokat megvezessen. Azt hiszem, tőlem kapja az első gratulációt, mert tökéletesen csinálja az én ostoba kishúgommal. 

- Mit tudsz róla?

- Néha azt gondolom, hogy túl sokat – állt meg egy pillanatra, mintha csak időt akarna nyerni magának. – Élvezd a tudatlanságot. 

- De én… - kezdtem volna bele heves tiltakozásom kezdő szólamaiba, de hirtelen a dal véget ért, és Brad mellettünk termett.

- Csak hogy megtaláltalak titeket – üdvözölt minket a férfi feltűnően nagy jókedvvel, míg én csak arra tudtam figyelni, hogy táncpartnerem még mindig fogta a kezemet. – Egész idáig hallgathattam, már bocs Colton, az idegesítően nyomulós szüleidet –forgatta meg a szemét, mire a Lewington csak könnyelműen legyintve egyet jelezte, hogy megérti, miről beszél barátja. 

- Remélem, nem hagytad ki a felajánlást – böktem fejemmel a pult felé ezzel is megjátszva a lazát és nem megfeszülve szorongatni Colton ujjait, - bár úgy látom, lesznek olyanok, akiket képtelenség lesz túlszárnyalni – utaltam a kapzsi idősödő elitekre, akik arrafelé legyeskedve ellenőrzik, nehogy valaki többet ajánljon fel náluk.

Az eleinte kellemes kis beszélgetésünk hamarosan átorientálódott a bár mellé, ahova Colton még mindig szorosan maga mellett tartva vezetett. A szívem néha csak hevesen kalapált, amit igyekeztem gondosan leplezni, mivel féltem, ha összerándult volna a testem, egyszerűen elengedett volna. Próbáltam koncentrálni a társaságra, amely időközben kibővült néhány fővel, akik közül többjüket is csak látásból ismertem. Az egyik férfi Colton üzlettársa volt. Hasonlóan körmönfont alaknak tűnt, ám sokkal inkább látszott olyan embernek, aki bármit megtenne céljai eléréséért. Kissé hasonlított arra a Coltonra, akit néhány évvel ezelőttről ismertem. A szemeiben láttad, hogy mindenre képes, és izzott benne a harag. Tudtad, hogy soha sem bízhatnál meg benne, mert egyszerűen képtelen lett volna hűségre. Ha kicsit jobban végigkémlelt, már veszélyben érezhetted magad, a tested megfeszült és az ereidben egy pillanatra megállt a vér. Ilyen ember volt Colton… most pedig, ahogy oldalra fordítottam a fejemet, és végignéztem rajta, egy másik férfit láttam. Ugyanaz a merevség, és határozottság, a lehengerlő lazaság, és mégis, eltűnt a ridegség, és úgy tűnt, már nem vágyott a magányra. 

- Régen láttalak az irodában, barátom – kezdett bele az egyik öltönyös, ami Coltonnak látszólag csak a terhére volt. – Jó pár tárgyalásról maradtál le, noha az utóbbi időkben történtek fényében ezen meg sem lepődök – kortyolt bele az italába, miközben jobb kezét a nadrágja zsebébe csúsztatta. – Remélem, a barátnőd gondoskodik rólad, és hamarosan láthatunk újra köreinkben – fejezte be monológját, mire a szemeim alaposan kikerekedtek, és még nyelni is elfelejtettem zavaromban. 

- A magánéletemhez azt hiszem, semmi közöd – orvosolta a kínos szituációt Colton, míg az én pulzusom is visszaállt a normális kerékvágásba. 

- Lea, egy kicsit, ha nem bánod – nézett Brad először Coltonra, mintha csak engedélyt kérne tőle, aztán rám is.

Végig előttem törve az utat vágtunk át a tömegen egészen addig, amíg ki nem jutottunk a teremből, ki a hallba, ahol csak lézengtek az emberek. Egy hatalmas márványlépcső vezetett a következő emeletre, melynek az egyik legfelső fokára leültetett egy sötétebb pontra, ahol magunkra maradtunk. Egy darabig csak kérdő pillantásokat küldtem a férfi felé, nem értettem, miért kellett ennyire elszeparálódnunk másoktól.

- Tudod, eszméletlen nehéz belekezdeni ebbe – kerülte a szemkontaktust, és térdére támaszkodva könyökével bámulta ujjait, melyeket folyamatosan ropogtatott. – Van valami, amit már nagyon régen el akartam mondani neked, egyszerűen csak nem találtam a tökéletes alkalmat, vagy a megfelelő szavakat. Most sem vagyok teljesen biztos benne, hogy itt az ideje, de úgy érzem, hogy lassan már késő lenne, és nem tétovázhatok tovább. Ez egy fajta, most vagy soha alkalom – hördült fel kissé zavarosan, aztán tarkóját megvakarva folytatta. – Nézd, Lea – fordult végre felém.

- Brad, most következel – kiáltott fel valaki a lépcső aljáról, mire a férfi csak kifújta a bent tartott feszült levegőt.

- Mennünk kell – fogta meg a kezemet, és elkezdett húzni maga után, én pedig értetlenkedve kérdezgettem, miközben igyekeztem tartani vele a lépést. – Én szerettem volna, hogy tőlem tudd meg. Kérlek, ne utálj meg – pillantott rám, majd miután meglátta Coltont, magamra hagyott, és elindult a színpad felé.

- Brad – kiáltottam utána, de ő csak egy másodpercre rám nézett, és ajkaival megformált egy „sajnálom”-ot. 

- Mi volt ez az egész? – lépett a hátam mögé Colton, miközben én még mindig a távolodó, és a pódiumra fellépő férfit figyeltem, akit időközben felkonferáltak és az egész tömeg lelkesen tapsolva köszöntött.

- Fogalmam sincs – makogtam magam elé meredve, és idegesen várva, mit akart közölni velem először négyszemközt.

- Köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttek erre a csodálatos estre, és még hálásabb vagyok azért, hogy ennyien vannak adakozó kedvükben – mosolyogtatta meg a közönség nagy részét, miközben tőlünk néhány méterre kiszúrtam Allenát és Laurelt, amint éppen vihogva felénk közelítettek. – Nagy nap ez a mai számomra, ugyanis hosszas tervezgetések után úgy döntöttem, most jött el a tökéletes alkalom, hogy bejelentsem, én is indulok a kormányzói posztért folytatott küzdelmekben. Noha alig pár hónapja élek Holkbrookban, mégis úgy gondolom, hogy édesapám örökségeként kötelességem szívemen viselni a város sorsát, és bízom benne, hogy húgommal, Leával az oldalamon ismételten a Campbellek kerülhetnek a város élére – fejezte be monológját, mire a tömegen végigszáguldó döbbenet után hangos éljenzés tört ki, melyben csak én éreztem  magam úgy, mint akit nyakon öntöttek egy vödör forró vízzel…