II./ 3. fejezet

Napok óta voltam kénytelen elviselni amint Allena szinte képtelen elszakadni új barátnőjétől. Ha éppen iszogatást terveztünk estére, akkor természetesen kötelező volt meghívnunk Laurelt is, és ha strandra mentünk, akkor sem hiányozhatott mellőlünk harmadik kerékként. Mindent tudni akart róla, a legfontosabb részlettől kezdve egészen addig milyen gyakran lakkozza a körmét. Nyilvánvalóan nem csak ő érdekelte. Kíváncsi volt arra, miért gyűlölte igazából ennyire Naomit, ki akart deríteni mindent a lány múltjáról, már ami eddig titok maradt még előttünk.

Valójában roppant idegesítő volt abban a tudatban élni, hogy két értelmes szót nem lehetett váltani vele újabban. Minden alkalommal, amikor végre elfelejtettük ezt a szerencsétlen lányt, valahogy mégis visszaterelődött rá a szó, és kezdett már az agyamra menni ez a sok nyáladzás, amitől már a füleim is folytak. Én tényleg megértettem, hogy a tartsd közel a barátaidat, még közelebb az ellenségeidet taktika fontos szereplője, de utáltam, hogy nem tudtam elmondani semmit Allenának. Nyilván ezek személyes dolgok, amik nem tartoztak Laurelre, és így is kellemetlen volt felhozni barátnőmnek, ha pedig ezt úgy kellett megtennem, hogy bármikor felbukkanhatott egy másik személy, inkább meg sem próbáltam.

Ez alkalommal sem gondoltam, hogy nekem együtt kellene készülnöm velük, vagy közösen utazni a helyszínre. Jobbnak láttam, ha egyedül kapom össze magam, ami még úgy is jobb ötletnek tűnt, hogy anya lépten-nyomon követett a fürdőből a konyhába, majd onnan a szobámba, és legalább hatszor tettük meg ezt a kört. Minden erejével meg akart győzni arról, mennyivel ”csodálatosabb” életünk lenne az ország másik felében. Természetesen azt a magas labdát sem tudta kihagyni, hogy eddig West miatt ragaszkodtam a városhoz, és most hogy már ő sincsen itt, ez is csak egy jel. Egész egyszerűen ennyire nem volt már semmi közünk egymáshoz anyával. Nem vette észre, hogy már egyáltalán nem érdekelt mi van Westtel. Persze váltottunk néha egy-egy üzenetet, hogy éppen mi történt a másikkal. Elmesélte, milyen nagy örömmel fogadták a Harvardon. Találkozhatott régen látott barátaival, csapattársaival, és már meg is kezdték az edzéseket. Éreztem rajta, hogy boldog, és így már egyáltalán nem volt bűntudatom a szakítás miatt. Mindkettőnknek így volt a legjobb, külön utakon, egyszerűen ez a mi sorsunk. Mindezek ellenére fontos személy maradt az életemben. Valószínűleg megőrültem volna, ha nem hallok róla pár napig semmit, de azt hiszem, ez így is van rendben. Azért mert vége van a kapcsolatunknak, a barátságunk virágozhatott, ehhez csak az kellett, hogy beszéljünk. E nélkül talán hiányzott is volna valami…

Az ismerős szőlős közötti poros úton haladtunk Brad birtoka felé. A pincészet kiterjeszkedett egy újabb államra, ez pedig egy nagyszerű alkalom volt arra, hogy egy újabb partira gyűljünk össze ezen a mesés helyen. Még most is elállt a lélegzetem, amint szétnéztem a környéken. Mindenfelé szőlők hosszan rendezett sorokban, melyeknek a végét szinte nem is lehetett látni szabad szemmel a dombos tájon. A kúriához közelítve a kocsi már lassított, mivel két oldalt végig parkoltak, így kissé nehézkesek voltak az utolsó méterek. Az ablakon kibámulva láttam, milyen szép számban gyűltek össze az emberek. Mindenki alaposan puccba vágta magát, és bevallom a hófehér koktélruhámban kissé alulöltözöttnek éreztem magam egyeseket látva. Természetesen ezeket a gondolatokat gyorsan el is hessegettem a fejemből, és amint megláttam Coltont már nem is kellett erőlködnöm e miatt. A zakóját ma otthon hagyta és csak egy sima hófehér inget viselt, amely kissé ki volt gombolva felül, az öltöny nadrág pedig már kötelező elem volt nála. Az egész megjelenését egy napszemüveggel tette még titokzatosabbá, mely mögül rejtőzködve figyelhette az eseményeket. Amikor azonban megállt az autóm, és a sofőr kisegített a hátsó ülésről, kétségeim sem voltak afelől, merre nézett éppen. Csak tartotta kezében az elmaradhatatlan pohár whiskey-t, melybe könnyedén belekortyolt egyet, majd minden fajta merevség nélkül indult el irányomba. Először kicsit megrezzentem, ahogy követtem mozdulatait, de borítéktáskámba belekapaszkodva vártam, hogy odaérjen és megszólítson. Ez egyelőre elmaradt, szimplán csak felém nyújtotta jobb kezét, aztán finoman belekaroltam, és úgy vezetett a tömeg irányába. Nehezemre esett megszólalni, bár igazság szerint sokkalta inkább zavarodottságomra fogtam az egészet. Egyszerűen csak hagytam, hogy érezzem a melegséget, amit magából áraszt, miközben félszemmel ismerősök után kutatva fürkésztem a néhol a modern pop-jazz zenére lötyögő embereket, akiknek a talp alá valót Caro Emerald szolgáltatta akusztikus jellegű előadásával. Noha a dal minden taktusára megmozdultak volna a lábaim, mégis visszafogtam magam, hiszen ő volt mellettem, így csak nyugodtan sétáltam a mostanra felbukkanó Brad felé. 

- Lea, gyönyörűen festesz – üdvözölt azonnal, ahogy meglátott és kilépve eddigi társasága mellől csatlakozott hozzánk. – Ha tudom, hogy most érkezel, biztosan jobb fogadóbizottságot küldtem volna eléd – biccentett fejével barátja felé, aki csak kissé felhördülve jelezte figyelmét. 

- Ugyan, Colton mindig tudja, hogyan kell stílusosan csinálni a dolgokat – legyintettem kezemmel finoman, majd elfogadtam a pohár pezsgőt, amit a pincér kínált nekem.

- Ha zavarok szívesen magatokra hagylak titeket – csúsztatta szabad kezét a zsebébe, miközben érezhetően nagyot sóhajtott, de mind tudtuk, hogy ő sem komolyan gondolta.

- Allena barátnődet merre hagytad? – ugrottunk legalább egy fejezettel odébb, miközben rátapintott arra a tényre, ami engem is igazán érdekelt.

- Laurellel jönnek – vontam meg a vállam tettetve érdektelenségemet, - gondolom, még készülnek. 

- A húgomnak is legalább tucatszor elmondtam, hogy kerüljétek azt a nőt. Mit nem lehet ezen felfogni? – emelte meg kissé a hangját, ám mégis sikerült visszafognia magát.

- Talán, ha elmondanád, ki ez a nő valójában, akkor jobban hallgatna rád – jegyeztem meg a poharamra meredve, melynek pár másodperccel később már az alját figyeltem kortyolás közben. – Mind ismerjük Allenát, nem szereti, ha megmondod neki, mit csináljon. Minél jobban ellenzed, annál jobban ki akarja deríteni az okait. 

- Néha úgy viselkedik, mint egy óvodás – hördült fel, aztán miután könyökömmel finoman jeleztem, hogy ezt ne most fejtse ki bővebben inkább csak meghátrált. – Elnézést, lecsekkolom a mosdót. 

- Mi baja van? – néztem utána, ahogy távolodik el tőlünk, és többnyire csak költői kérdésnek szántam, mintsem ténylegesnek Brad felé.

- Meg van zavarodva, mióta túl van ezen az egész mizérián – igyekezett válaszolni is a kérdésemre. – Valószínűleg rájött arra, hogy ő sem érinthetetlen, és a játékai egyszer csak visszaüthetnek…

- és ő is elveszíthet mindent – fejeztem be a férfi mondatát, majd a hangja háttérbe szorult, míg gondolataim erőteljesen kisajátították maguknak a teret.

Egy bizonyos szinten nekem is feltűnt a változás. Még ha nem is teljesen, de Colton megváltozott. Elég csak arra gondolni, hogy nem használta fel az ütőkártyáit Naomi ellen az első adandó alkalommal, hanem inkább csak meghagyta későbbre, amikor váratlanul támadhat. Nem kötötte az orrára azt sem, hogy egyáltalán tud a dologról, nem nyomult rá azonnal Laurelre, és húgával sem ordítozott egyszer sem újdonsült barátsága miatt. Talán átértékelte az életét, és ténylegesen rádöbbent, hogy ő sincs aranyból, neki is tartogat az élet a rosszabbik feléből is. Nem mertem túlgondolni a dolgokat, mivel alig telt el másfél hét azóta, de azt tudtam, hogy valami megváltozott, és az is egészen biztos volt, hogy ezt nem csak én, de mások is észrevették. Colton meggyengült, az igazi ellenségei pedig már évek óta erre a pillanatra várhattak. 

- Mi a büdös… - zökkentett vissza kezdetleges szitkozódásával Brad a valóságba, és tekintettemmel én is azt kezdtem keresni, amit ő bámult hosszú másodpercek óta.

- Uramisten, kérlek mondd, hogy ez nem történik meg – motyogtam magam elé a szavaimat, miközben csak lefagyva figyeltem azt a két lányt, akik most szálltak ki egy fekete terepjáró hátsó üléséről.

- Épp időben – állt meg közvetlenül a hátam mögött az éppen akkor visszaérkező Colton. – Úgy látom a húgom még mindig emlékszik arra, milyen egy hatásos belépő – utalt a régmúltra, amikor Allenával hasonló állapotban jelentünk meg egy-egy eseményen.

Most ahogyan végignéztem a két lányt, akik alig tudtak a lábukon megállni, és ezen még szüntelenül hangosan viháncoltak is, teljesen visszataszító látványt nyújtottak, egy kissé pedig még el is szégyelltem magam, hogy néhány évvel ezelőtt én is így néztem ki alkalmanként. Barátnőm Laurel vállán támaszkodva próbálta levenni bal lábáról a magas sarkú cipőjét, ami nem tűnt egyszerű műveletnek jelen helyzetben, mivel nem csak a táskája, de a whiskey-s üveg is alaposan hátráltatta. Nem egyszer inogott meg, amin látszólag nagyon jól szórakozott, én pedig már nézni is alig bírtam a jelenetet, amit minden egyes vendég amolyan produkcióként követett szigorú figyelemmel. 

- Ebből elég – vágtam határozottan Colton kezébe borítéktáskámat, majd sebes léptekkel közelítettem tántorgó barátnőm felé. – Allena, mi az istent művelsz? – ragadtam meg a jobb kezét, hogy egyenes pozícióba ránthassam. 

- Lea, úgy örülök, hogy itt vagy – virult ki az arca, de láthatóan illuminált állapotában alaposan eltúlozta a dolgokat, és az is nehezére esett, hogy hirtelenjében meg tudjon ölelni.

- Nyugalom – billentem meg egy pillanatra a súlyától, és kellett a hátam mögé érkező Colton tartása, hogy ne vágódjunk mindannyian a földre. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most eltűnnénk az emberek szeme elől – pillantottam a férfira, aki egyetértően bólintva karolta át másik oldaláról is a lányt, míg Laurelt Brad próbálta a kúria bejárata felé vonszolni.

- Milyen nagyszerű csapatot alkottok ti ketten – viháncolt a kezeink között, miközben fejét egy másodpercre olyan lendületesen hátracsapta, hogy kellett egy kis idő, mire megnyugodtam, nem rántotta meg komolyabban. – A csupa szív Leanora, akit az ösztönei vezérelnek, és az állam legnagyobb szemete, akit minden nő ki akar nyírni, akinek az ágyában megfordult. Micsoda páros – örömködött tovább, én pedig már könyörögtem magamban, hogy ne másszon bele ebbe a témába a kelleténél jobban.

Természetesen továbbfolytatta, amit nekem már borzasztóan kényelmetlen volt hallgatnom, így próbáltam minden egyes szavát kizárni és arra törekedni, hogy minél előbb lefektessük valahova barátnőmet, ahol végre elaludhat és befoghatja végre azt a lepcses száját. Azonban akárhogy próbáltam elkerülni Colton tekintetét, egy pillanatra mégis belefutottam, és egész egyszerűen ott ragadtam. Engem nézett, és úgy tűnt, ő továbbra is figyelemmel kísérte húga monológját, amibe akármennyire is nem akartam belehallgatni, egy utolsó mondat mégis megütötte a fülemet.

- Mikor mondod már el neki, hogy miatta szakítottál Westtel? – torpantam meg hirtelenjében, és csak reflexszerűen elengedtem Allenát, majd rohamtempóban hagytam magam mögött mindannyiukat…