II./ 1. fejezet

Olyan törékeny az élet.

Egyetlen másodperc képes mindent megváltoztatni. Az egész jövőképed egyetlen ártatlan pillanat alatt darabokra tud hullani. Elég egyszer a legrosszabb helyen lenni, és vége szakad annak a csodának, amelynek mind részesei vagyunk. Néha borúsan látjuk a napokat, nem vesszük észre a szépet. Pedig az igazság az, hogy a legsötétebb felhők mögött is ott rejtőzik a napsugár.

Gyűlöltem a temetéseket. 

Kiskoromban anyáék soha nem hoztak el, akármilyen közeli hozzátartozót is veszítettünk el. Mindig azt mesélték, hogy nem feltétlenül csak így lehet elbúcsúzni azoktól, akiket szeretünk. Hozzájuk akármikor fordulhatunk, beszélhetünk nekik, mert ott lesznek, nem csak a boldog időkben, de akkor is, amikor a padlón érezzük magunkat. 

Sajnos a felnőtt lét már nem hordoz e fajta kiváltságokat, és akármennyire is ódzkodtam attól, hogy ma itt legyek, nem tehettem meg, hogy távol leszek a temetőtől. El kellett jönnöm, itt kellett lennem ma, egyszerűen nem tehettem meg, hogy kihagyom ezt a napot. Anya valószínűleg szíjat hasított volna a hátamon, ha csak egyszer is megkíséreltem volna nemet mondani. 

Egyébként is nehéz idők álltak mögöttem. Napok óta felzaklatott, amikor újra és újra végigjátszódtak a fejemben az események. Képtelen voltam kizárni azt a pillanatot, amikor meghallottam az első dörrenést, aztán a másodikat, és végül a harmadikat. Nem voltam bolond, tudtam számolni, tisztában voltam azzal, hogy pontosan három szerettem tartózkodhatott akkor a kórteremben. 

A legjobb barátnőm, akivel pelenkás korunk óta elválaszthatatlanok voltunk. Történhetett bármi, mi mindig visszataláltunk egymáshoz. Segítettük egymást a csatákban, átbuliztunk számtalan estét, végignevettünk több ezer órát, és elrejtőzve a világ előtt átsírtunk néhány éjszakát. 

Colton akkor tájt tudhatta meg, hogy szabadlábra helyezték. Lecsatolták róla a bilincset, és az emberek felé ugyan érdektelenségét mutatta ki, de valójában belül úgy őrjöngött a boldogságtól, mint amikor megkapta tizenkét évesen az első motorját.

Végül Lana nénit én küldtem be a terembe, én kértem meg, hogy közölje Coltonnal a jó híreket, és kezdjék meg az átszállítását a kórházba, csakhogy minél előbb eltűnhessen erről a veszélyes helyről, ahol Naomi bosszújától kellett aggódnunk.

Nos… elkéstünk. Késő volt már abban a kora reggeli órában is, amikor még mindannyian azt hittük, biztonságban lehetünk. Braddel mindketten úgy álltunk ott a folyosón és meredtünk először a távozó csuklyás alak irányába, majd csak a semmibe, mintha kővé dermedtünk volna. Először ő volt képes megmozdulni, felém fordította kikerekedett szemeit, amiben láttam ugyanazt az ürességet, és ugyanazt a kétségbeesést, ami valószínűleg az enyémekben is megbújt. Valahogyan erőt vett magán, és megtett pár kezdő lépést a helyiség irányába. Mozgása határozatlanul instabil volt, de még így is biztatóbb, mint az én bizonytalan merevségem. Minden egyes lépése után tisztán lehetett hallani, ahogy recsegett a lába alatt a padló. Ahogy szépen lassan közelített az ajtó irányába, az egész testem verejtékezni kezdett, míg a szám teljesen kiszáradt, addig a szívem olyan lassan kalapált, mint egy már a végét járó kakukkos óra. 

Egy pillanatra megtántorodott az utolsó méternél, vett egy mély levegőt, amely egészen hozzám is elhallatszódott, aztán legyőzte a végső távot is, és óvatosan benézett a helyiségbe. Akkor érkezett el a pillanat, amikor végleg elveszítettem az önkontrollt. Brad felém nézett, és az arcáról olyan rémület volt leolvasható, amilyet még életemben nem láttam. A merevséget felváltotta a remegés, amit egy keserves üvöltés követett, amiből feltört a zokogás. Össze akartam csuklani, el akartam menekülni ebből a világból, nem akartam többé itt ragadni. 

- Prücsök – hallottam meg magam mögött nagynéném hangját, amely villámként hasított belém. – A lövések, én azt hittem, uramisten – rohant oda hozzám, és összevakart, majd szorosan magához húzott. 

Semmit nem értettem. Azt hittem ő is odabent volt Coltonnal és Allenával. Három lövés dördült el, és ha ő nem volt ott, akkor a testvérek… Nem, az lehetetlen, nem, nem, nem történhetett ez meg velük. Nem veszíthettem el őket, nem lehet ennyire igazságtalan az élet, hogy most, amikor még ilyen fiatalok, és csak most jött helyre az életük. Naomi nem lehetett ennyire kegyetlen. Az én életemnek már úgy is vége, nem érdekelt, hogy börtönbe kerülhetek, meg fogom ölni azt a ribancot. Ezt ennél komolyabban nem is gondolhattam volna.

- Már éppen a parkolóban voltunk, amikor…

- Tessék? – kaptam fel a fejemet, és értetlenül pislogva meredtem Lanára. – Allena és Colton… ők… már… nincsenek odabent? – makogtam a szavakat bizonytalanul.

- Nem, Kicsim – rázta meg a fejét, miközben megsimította arcomat. – Allena nem sokkal ezelőtt tolta le Coltont a parkolóba egy kerekesszékkel. Miattatok jöttem csak vissza, úgy megijedtünk, amikor hallottuk a… - akadt meg egy kissé mondatában. – A lényeg, hogy mindketten jól vagytok – ölelt még egyszer magához, miközben bennem már felmerült a következő kérdés is.

- Akkor kit lőttek le odabent? – fordultam Brad felé, majd a férfi elszörnyedt ábrázatát látva közelebb mentem én is, hogy benézhessek a terembe.

Ahogy Brad mellé léptem, és belestem, olyat láttam, amitől a gyomrom legalább három bukfencet vetett. A földön egy ápoló feküdt egy hatalmas vértócsa közepén, miközben nekünk háttal egy kerekesszék volt, amelyben egy férfi ült, aki hátulról hasonlóan nézhetett ki, mint a Lewington fiú.

- Azt hiszem, a támadó azt hitte, Colton van a székben – dadogta Brad, majd áttette a kezét a vállamon, és elfordított, hogy ne kelljen tovább bámulnom ezt a felkavaró látványt.

Attól a pillanattól kezdve alig emlékeztem valamire. Csak az eszeveszett rohanásra, vagy arra, hogy Allena és Colton nyakába borultam, és hosszasan öleltem mindkettejüket. Ezután vége láthatatlan kihallgatások következtek, miközben én próbáltam feleszmélni a sokk alól, ami ért néhány perc leforgása alatt. 

Még most is élénken éltek bennem ezek a jelenetek, pedig már négy nap is eltelt. Ahogy körbenéztem a temetőben az emberek arcán nem láttam keservet, sőt többnyire csak kifejezéstelenséget. Hosszú idő telt már el mióta megölték Mr Wilsont, a családja pedig csak most került olyan helyzetbe, hogy megrendezhessék a szertartást. Természetesen az egész város tiszteletét tette az utolsó útján, noha már többen túltették magukat a történteken. Egyetlen keserves hang volt csak, ami betöltötte a teret, Naomi hangja. Kisebb csodának is betudható, hogy ma itt lehetett. Jobban belegondolva nem is a csodának köszönhette, hanem nekünk, akik megtartottuk a titkát. Egy olyasfajta lánynak, mint Naomi túl kegyes büntetés lett volna a börtön. Így viszont a markunkban tarthattuk, és biztosak lehettünk abban, hogy egyetlen rossz szava sem lesz a jövőben az irányunkba. Ő persze erről még nem tudott, de ismerve önmagunkat, nem kell hozzá sok idő, hogy a tudtára adjuk, kinek a kezében van a gyeplő.

Amint vége lett a temetés kötelező részének lendületes léptekkel indultam meg az autók felé, ahol egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy a Lewington testvérek vártak már rám.

- Te komolyan végigálltad az egészet? – lökte nekem szavait a fekete terepjárónak támaszkodó barátnőm, aki összefont karokkal bámult ki széles karimájú kalapja alól.

- Anya nem adott túl sok választási lehetőséget – torpantam meg közvetlenül a mankóra támaszkodó Colton mellett.

- Nem bírom egy másodpercig sem bámulni Naomi képét – magyarázta szinte undorodva. – Legszívesebben odamennék hozzá, és a hajánál fogva vágnám bele a sírnak kiásott gödörbe.

- Allena – szóltam rá erős kifejezését hallva, aztán egy pillanat alatt végigfutott az agyamban, hogy egyáltalán nem érdemelte meg a lány a puhakezűséget.

- Mi van? – tárta szét a kezeit, és leginkább azon lepődtem meg, hogy bátyja még mindig csendben volt. – Ha öt perccel előbb jön az a gyilkos, akkor most a mi temetésünkön lennél. Elnézést, hogy nem tudok szemet hunyni efelett. 

- Igazad van, visszaszívtam mindent – szabadkoztam, miközben a tömeget bámuló férfit figyeltem magam mellett, aki úgy tűnt, alaposan tanulmányoz valakit.

- Ki az a nő? – kérdezte meg végül helyettem barátnőm azt, amire én is a leginkább kíváncsi voltam, és bevallom, a féltékenység azonnal átjárta minden porcikámat. 

- Naomi kuzinja – nyögte ki a férfi, majd tekintetét rögtön átterelte rám. – Akkor járt a városban, amikor ti a főiskolán voltatok. Gyűlölik egymást.

- Máris szimpatikus – bólintott határozottan barátnőm, miközben alaposan végignézett rajta.

- És te honnan ismered? – érdeklődtem tovább, pedig valójában nem voltam biztos benne, hogy hallani akartam a választ.

- Ez egy hosszú történet, és nem akarjátok tudni – köszörülte meg a torkát, majd kényelmesebb pozícióba helyezkedett a mankójával. 

- Olyan undorító vagy, Colton – húzta el a száját Allena, míg én csak kétkedő pillantásokkal méregettem végig azt a nőt, akihez valószínűleg köze volt a férfinak.

- Ki beszél itt erről? – nézett nővérére tekintélyesen, aki csak megforgatta a szemét és sóhajtott egy hatalmasat. – Ez a baj veled, mindig a legrosszabbat feltételezed rólam.

- Nem is értem miért – hagyta rá a dolgot, aztán legyezni kezdte magát a kezével. – Még egy percet itt kell töltenem, és esküszöm, felgyulladok.

- Meddig kell még a mankó? – érdeklődtem inkább a férfi hogyléte felől.

- Az orvos szerint már csak néhány napig – nézett végig a járást segítő eszközön. – Igazából már most se lenne rá szükségem, csak hosszabb egyhelyben ácsorgásokat nem viselek olyan jól – vonta meg a vállát lazán, én pedig éppen reagálni próbáltam, amikor Allena közbevágott.

- Este nem ülünk be valahova? – lelkesedett fel azonnal, és úgy tűnt, már nem is érdekelte annyira a hőség. – Ugyan már srácok, mikor volt alkalmunk utoljára gondtalanul iszogatni? Gondoljatok csak bele, az én drága egyetlen bátyám kikerült a börtönből – használt szándékosan olyan szavakat, amik jól tudta, hogy bosszantani fogják testvérét, - Naomi a karmaink között van, te szakítottál Westtel – pillantott rám is, amin látszólag Colton alaposan meglepődött.

- Nem vagytok már együtt? – tátogta el a szavakat döbbenten, ám hozzá mérten mégis igyekezett fenntartani érdektelenségét.

- Aznap szakítottunk, amikor visszavittek a rendőrök – magyaráztam könnyelműen, azonban mégis bizonytalanul, hiszen akármennyire is tudtam ez volt a legjobb döntés, de frissnek éreztem még róla beszélni, legfőképpen Coltonnal. 

- Most, hogy ezt is tisztáztuk, hogy mindketten szinglik vagytok – hangsúlyozta ki feltűnésmentesen, azonban ahhoz kellően, hogy leessen mindkettőnknek az utalás. – Mehetünk ünnepelni? – terült szét egy tipikus Allenás győzelemittas vigyor az arcán, pontosan olyan, mint aki nem fogad el nemleges választ…