45. fejezet (évadzáró)

Furcsa dolog a továbblépés Holkbrookban. Amikor már azt hinnéd, hogy vége van, bátran leteheted a fegyvert és kifújhatod a levegőt, olyankor még jobban teszed, ha a hátad mögé tekintesz, mert a legveszélyesebb játékosok csak akkor támadnak, amikor seregük már lefárasztotta az ellenséget. 

Szívem szerint egy másodpercre sem hagytam volna Coltont ezen a helyen egyedül, legfőképpen így nem, hogy ennek a támadásnak nem csupán annyi volt a célja, hogy letörjék a város egyik elitjének önbizalomtól duzzadó szarvát. Ez nem szimpla ellenszenvből fakadt, ez bosszú volt… megint. 

Elképesztő, hogy mennyien rejtőzködnek az árnyékunkban. Hosszú időn keresztül türelmesen várakoznak, képesek kivárni azt a pillanatot, amikor a leggyengébb vagy, amikor nem tudod megvédeni magadat, aztán előlépnek a félhomályból. Lecsapnak rád a legváratlanabb helyzetben, te pedig már azt sem tudhatod, miért érdemelted ki.

Sajnos Colton soha sem volt szent. Mindig akadtak ellenségei, akiket tudatosan tartott a háta mögött, gondosan odafigyelt, hogy ott maradjanak, és ne legyen elég erejük visszavágni. Ám erre valószínűleg még ő sem számított, pedig most került élete talán legkeményebb időszakába, amikor a múlt kísértetei visszavágnak mindazokért a sebekért, amiket máig fájón őrizgetnek miatta. 

Zilálva rohantam ki a parkolóba, ahol Allena és Brad a kocsinak támaszkodva, természetesen két ellentétes irányba figyelve várakoztak rám egyre inkább feszültebben. Amint észrevettek, barátnőmön már láttam, hogy készült volna alaposan leszúrni a hosszúra elnyúlt „rögtön jövök”-ért, azonban gyorsan rájött arckifejezéseimből, hogy baj van… hatalmas baj.

- Lea, kérlek – rontott oda hozzám, majd megragadta mindkét kezemet, és tekintetemet keresve próbált kiszedni belőlem valamit, ám nekem még ezt is nehezemre esett megtalálni. – Mi a fene történt, ami így felzaklatott? Esküszöm neked, ha a bátyám szólt be valamit, nem lesz sokáig magányos a monoklija.

- Nem, ő aludt – hadartam a szavaimat, miközben bal kezemmel beletúrtam kócos hajamba. – Valaki… bejött… a kórterembe… és ő… 

- Érthetően mondd már – szólt rám reflexből, majd a kezemet is megrántotta hátha ezzel visszatérít a jelenbe.

Vettem néhány mély levegőt, hogy rendszerezzem össze-vissza szedett légzésemet, és sikeresen lenyugodva elmondhassam mit hallottam. Kellett pár perc, mire ez megvalósult, mindeközben az engem vizslatók egymásra tekintgetve igyekeztek rájönni, mit láthattam, amitől ilyen állapotba kerültem. 

Lehunytam a szemeimet egy fél másodpercre, megköszörültem a torkomat, hogy magamra tereljem a figyelmet a kirohanásom után, aztán megpróbáltam végre kinyögni.

- Coltont meg akarták ölni.

- Mi van? – szaladt ki belőlük egyszerre hirtelen felindulásból, aztán barátnőm folytatta. – Most éppen kicsoda?

- Naomi. Még mindig azt hiszi, hogy ő a felelős az apja haláláért. Valószínűleg ő küldte rá azokat az embereket – próbáltam tartani a koncentráltságomat. 

- A puszta kezemmel fojtom meg azt a ribancot – indult meg begőzölve nagy lendülettel a bejárat felé, azonban Brad megragadta a karját, és visszatartotta. – Engedj már el – igyekezett kirántani ujjai közül.

- Miért kell neked állandóan úgy viselkedned, mintha elmegyógyintézetből szabadultál volna?

- Neked mégis mi közöd van ahhoz, hogy mit csinálok? – vágott vissza neki olyan hangnemben, hogy azt hittem helyben felpofozza.

- Megtennétek, hogy befejezitek? – üvöltöttem el magam, amin nem csak én, de ők is alaposan meglepődtek és nagyokat pislogva meredtek rám. – Belehalnátok, ha csak egyszer nem rólatok szólna valami? Inkább valaki magyarázza el Naominak, hogy nem Colton a felelős az apja haláláért, még mielőtt álmában agyonüti vagy megmérgezi.

- Igaza van – értett egyet velem Brad elengedve a korábbi feszültséget.

- Én is tudom, nem kell mindig ennyire bosszantóan…

- Allena – szóltam rá barátnőmre, aki csak védekezően felemelte a kezeit és már követett is az épület irányába.

Allena rögtön Coltonhoz ment, hogy szemmel tartsa, nehogy valaki betévedjen hozzá, amíg alszik. Rövidke sorsolásunk szerencsés nyertese Brad lett, őt érte az a megtiszteltetés, hogy beszélhetett Naomival és közölhette vele a fejleményeket. Valójában a lány is így járt a legjobban, barátnőm valószínűleg egyesével tépte volna ki az összes hajszálát, és akkor még jobban járt volna. Én nagynénémet kezdtem hívogatni, azonban nem kellett sokáig keresgélnem, hogy rájöjjek, már régen itt volt az épületben és éppen a bíróval tárgyalt. A recepción pontosan elmagyarázták melyik teremben voltak, én pedig lendületes tempóval megindultam oda, hogy elsőként csaphassak le rá, amint kiteszi a lábát a helyiségből.

Türelmetlenül járkáltam fel, s alá a harmadik emeleti folyosón, és idegesen a körmömet rágcsálva vártam, hogy kinyíljon végre az ajtó. Mindaddig legalább háromszor beszéltem Braddel, aki elmondta sehol sem találta Naomit, amit egyáltalán nem vettem jó jelnek. Amíg nem tudatjuk a lánnyal, hogy Colton ártatlan, addig sajnos kénytelenek leszünk körülményesen odafigyelni a férfira, mielőtt Naomi újabb bosszú csapása el nem ér hozzá. Allena tájékoztatott arról, hogy a bátyja felébredt, akinek időközben részletesen elmondta milyen információk birtokába jutottunk. A férfi meg sem lepődött, és voltaképpen sejtette, hogy nem csak szimplán belekötöttek támadói az első útjukba kerülőbe. 

- Lana – támadtam le nénémet azonnal, ahogy kinyílt az ajtó és még az sem tűnt fel, hogy a háta mögött ott van a bíró is. – Coltont azonnal ki kell vinnünk innen.

- Kicsim, ezt majd később megbeszéljük – nyugtatott, miközben tartotta a tempót az időközben elé kerülő fekete egyenruhás férfival.

- Ez nem várhat – fogtam meg a kezét, hogy kissé magamra tereljem a figyelmét. – Nem véletlenül támadták meg. Naomi küldte rá a fickókat, azt akarta, hogy öljék meg – hadartam mindent egy szuszra, amit Lana csak meglepettségtől kikerekedett szemekkel hallgatott végig.

- Ezt mégis honnan veszed? Nagyon súlyos vádakkal dobálózol – suttogott, miközben körültekintett óvatosan kik vannak körülöttünk, és kik hallják párbeszédünket.

- Hallottam, amikor bement a gyengélkedőre, és azt mondta: „Ezek szerint túlélted, de én mindig elérem a célomat” – idéztem fel végül szó szerint a hallottakat. 

- Bizonyíték nélkül ezzel nem tudunk semmit kezdeni.

- Ez nem is fontos – vágtam rá automatikusan, amitől kissé meg is ijedt. – A lényeg, hogy minél előbb ki kell vinnünk innen. 

- Azt hiszem, ez megoldható – vakarta meg a halántékát némi rejtett mosollyal fűszerezve, aztán felemelte a kezét egy megpecsételt papírral egyetemben. – A bíró meghallgatta a felvételt, és megkaptuk a végzést. Colton szabadon távozhat a börtönből.

- Komolyan mondod? – terült ez az én arcomon is el egy pillanatra végre az őszinte megnyugvás, majd kirántottam a kezéből, és automatikusan nénikém nyakába ugrottam. – El sem hiszem, hogy ez tényleg megtörténik.

- Csak magatoknak köszönhetitek, Prücsök – fogta két keze közé az arcomat. – Ha nem vagytok ennyire bátrak, talán nem sikerült volna. Nagyon büszke vagyok rád – mosolygott tiszta szívéből, csakúgy mint én. – Azonban mint felelősségteljes nagynéni, később még számolunk ezért – játszotta a szigorút, amin én csak játékosan megforgattam a szemeimet.

- Elvinnéd ezt a papírt Coltonnak? – váltottam témát, és komolyodtam el kissé, mivel csak akkor tudtam teljesen nyugodtan örülni, ha elhagytuk ezt a helyet. – Én addig megkeresem Bradet. A kórteremnél találkozunk, rendben? 

- Megbeszéltük – bólintott határozottan, aztán elváltunk egymástól és két ellentétes irányba indultunk.

A szívem mélyén kiugrottam a bőrömből, amit nehezemre esett palástolni. Alig vártam már azt a pillanatot, hogy átlépjük a kijárat küszöbét, és magunk mögött hagyjuk ezt a szörnyű időszakot. Úgy éreztem, valami sokkal jobb közeledik, valami igazán fantasztikus. Mostanában alaposan kijárt nekünk a rosszból. Hacsak az elmúlt napokra, hetekre gondolok, kezdve Naomi apjának meggyilkolásától, át Colton letartóztatásán, egészen a mai támadásig, felsorolni is nehezemre esett mennyi mindent éltünk át. 

Szerettem volna már egy nyugodt napot eltölteni. Kényelmesen aludni az ágyamban mindenféle stressz nélkül, délután csak zavartalanul henyélni a parton, napozni órákon keresztül a kedvenc koktéljaimat szürcsölgetve, kibeszélni Allenával mindenkit, aki csak megfordul a strandon, aztán este elmenni egy bárba, és kitombolni magunkat úgy, ahogyan már egészen régen nem volt rá lehetőségünk. Lelki szemeim előtt már láttam is ezt a tökéletes napot, és már azt is kiválasztottam miben fogok feszíteni, miközben abban is bíztam, hogy kivételesen nem kell majd végignéznem egyetlen egyszer sem, ahogyan Colton más nőknek udvarol, amikor szinte szó szerinte belefutottam Bradbe.

- Ó, ne haragudj – kevergette meg a kávéját, mely kissé kilötykölődött találkozásunk alkalmával. – Muszáj volt innom egyet, képtelen vagyok magamhoz térni. Esetleg hozzak neked is? – bökött a fejével a büfé felé, mely két lépésre volt tőlünk. 

- Azt hiszem, az nekem sem fog ártani – gondoltam végig előre a mai napomat, és beláttam, hogy még szükségem lehet rá. – Egyébként csak úgy mellékesen megjegyzem – fűztem hozzá sejtelmesen mosolyogva, miközben a férfi kikérte az italomat. – Megvan a bírói végzés. Colton hivatalosan is szabad ember.

- Lea, ez fantasztikus – ölelt automatikusan ő is magához, ami talán elsőre fura volt nekem is, aztán ráébredtem, hogy jelen körülmények között ez abszolút megállta a helyét, így boldogan hagytam és mosolyogtam olyan őszintén, mint ahogyan már régóta nem. – Akkor akár már most is hazajöhet velünk?

- Naná – bólogattam hevesen, miközben már a kávémat ízesítettem tejjel. – Lana ha minden igaz már ott van nála és közölte vele a jó hírt. Ha itt végeztünk, felmegyünk, és átvisszük a kórházba.

Igyekeztem világbajnok tempóban magamba önteni az italt, csakhogy minél előbb láthassam Colton arcát, ahogy felkel az ágyról, és ahogyan magára ölti végre az undorító narancssárga rabruha helyett a sajátját. A világért sem vallotta volna be senkinek, de tudtam, mennyire boldog most ő is ebben a pillanatban, én pedig részese akartam lenni, azt akartam, hogy megossza velem is ezeket a perceket.

Braddel kettesével szedtük a lépcsőfokokat, mivel a lift a negyedik emeleten állomásozott, én viszont képtelen lettem volna egy fél másodpercet is egy helyben állva várakozni. Sietni akartam, és minél előbb csatlakozni hozzájuk. Az emeleten szinte bolondnak néztek minket, dehogyis miről beszéltem, csak engem, mivel úgy viselkedtem, mint egy kisiskolás, aki az első csillagos ötösét készült elmondani a szüleinek. 

Ahogy befordultunk a gyengélkedő folyosójára rohamléptekkel haladtunk el a kórtermek mellett a legutolsó ajtó irányába, a reggelt azonban váratlanul betöltötte egy… kettő… három… szívet szaggató dörrenés. Azon nyomban lecövekeltem, és testem minden része elernyedten hallgatta a dörömbölést, mely pontosan abból a helyiségből érkezett. Néhány másodperccel később egy sötét csuklyás alak rontott ki az ajtón pisztollyal a kezében és rohant egyenesen a vészkijárat felé. 

Most már az egész emelet elhalkult, az én kezemből pedig csak kicsúszott a kávés pohár, miközben az agyam kiürült, a szemeim pedig ahelyett, hogy könnyessé váltak volna, teljesen kiszáradtak. Nem mertem megtenni egy fél lépést sem, képtelen voltam megtudni mi történt odabent, nem akartam azzal élni, ami odabent várt rám. Csak meredtem magam elé, és nem akartam elhinni, hogyan kerülhettem a fellegekből egyenesen a pokol legégetőbb lángjaiba…