44. fejezet

Mikortól lehetsz biztos abban, hogy igazán törődsz valakivel?

Az idő múlásával egyre fontosabbá válik számodra, és ezt még csak észre sem veszed. Pedig minden egyes tetted és gondolatod akörül forog, hogy jól van-e, aztán amikor világossá válik előtted, többé nincs biztonságban, ráébredsz, bizony jelentős szerepet tölt be az életedben.

Hiába próbáltam türtőztetni magam, és nem kimutatni idegességemet, ez szinte teljességgel lehetetlenné vált. Arcomra kiült a riadalom, és csak minél előbb el akartam jutni a rendőrségre, hogy a saját szememmel láthassam, minden rendben van. Legalábbis ezt akartam látni, csak erre tudtam gondolni, hogy megúszta néhány karcolással, abszolút kizártam a lehetőségét is annak, hogy bármilyen komolyabb baja esett.

Egyszer már azt hittem egy pillanatra, hogy vége van a pánikszerű helyzetnek, aztán ahogy megtudtam, mi történt Coltonnal, beugrott, hogy igen, ez a mi életünk, itt soha semmi sem lehet szimplán csak egyszerű. Miért is lehetett volna csak elvinni a felvételt a rendőrségre, ezzel bebizonyítva ártatlanságát, és vidáman távozni onnan? Talán akkor még csalódtam is volna a sorsban…

Ahogy végigvezettem gondolataimat ezen a mizérián, eszembe jutottak a drogosok szavai. Persze jól tudtam, hogy felesleges olyan emberek agymenésein morfondírozni, akik azt sem tudják, mit csináltak előző nap, majd ezt is elfelejtik másnap, de némi igazság talán volt szavaikban. A gonosz emberek mindig elnyerik méltó büntetésüket. Mi pedig rosszak voltunk, tettünk néhány igazán szörnyű dolgot, amit legszívesebben kitörölnénk az életünkből, és most a sors talán visszaadja mindazt, amit eddig másoknak okoztunk. Egy bizonyos szinten mindig is hittem a karmában. Legalábbis sok cselekedetemet ezzel magyaráztam meg magamnak. Ez volt a leglogikusabb, na és természetesen a legmegnyugtatóbb oka annak, hogy miért érdemelték meg a kiszemelt áldozataink. Most talán elérkezett a mi időnk is. Nem sütkérezhet folyton mindenki a szivárvány napos oldalán. Egyszer rosszabbra fordul az idő, és a felhők elkezdenek gyülekezni a part derűs szakaszán is, hiszen egyszer mindenkit elér a vihar, nem igaz? Mi miért lennénk kivételek ez alól…

Hogy hogyan jutottunk el a börtönig, azt ha belegebednék is képtelen lennék felidézni. Valamelyest akkortájt veszítettem el a fonalat, amikor Lana közölte, mi történt Coltonnal, azután valahogy egy képszakadás következett és a legújabb emlékem már arról szólt, hogy a rendőrségre rontottunk be szinte ajtóstul. Mint egy valóságos megvadult csorda úgy vágtáztunk fel a negyedik emeleti gyengélkedőre, és csak Brad üvöltözését hallottam, na meg Allena helyeslését, hogy azonnal árulják el nekünk, hova a fenébe vitték.

- Kicsim – guggolt le elém nagynénén, miközben én egy padon ücsörögtem teljesen összeroskadva. – Tudom, hogy ezt most nehéz elhinni, de megígérem, hogy hamarosan véget ér ez az egész, jó? – szorította meg kézfejemet, miközben bíztatóan szemeimbe nézett, és valahogy ezekből a pillantásokból én mindent megértettem.

Csak bólintottam párat jelezve ezzel, hogy felfogtam, és igyekszem értelmes felnőttként viselkedni, de igazán nehezemre esett palástolni félelmeimet. Nem volt energiám vitatkozni egy recepciós nővel, aki az ég egy adta világon semmiről nem tehet, nem volt kedvem üvöltözni csak azért egy biztonságival, mert éppen ő volt legközelebb, én csak be akartam jutni hozzá, és az sem érdekelt, ha egy árva szót sem szólhattam volna, egyszerűen magam akartam meggyőződni arról, hogy épségben volt.

- Kövessenek – intett nekünk egy egyenruhás, és vezetni kezdett minket végig egy folyosón.

Amikor megtorpant egy ajtónál, hogy kinyissa azt előttünk, én először csak lopva bepillantottam. Megvártam, amíg Allena szó szerint ráront bátyjára, majd utána nénikém is berobog a terembe, és igazság szerint még nyugodt szívvel hagytam volna azt is, hogy Brad jusson be előttem.

- Menj csak, nem lesz semmi baj – simított végig finoman a hátamon, mire én egy hatalmas gombócot nyeltem le a torkomon őt kémlelve, aztán figyelmemet az innen is jól látszódó ágyra tereltem.

Nem láttam még Colton arcát csupán a lábát, és a jobb kezét, amely hozzá volt bilincselve a vasszerkezethez. Kissé elszörnyedtem a látványtól, és bevallom, kellett Brad apró kezdő lökése, hogy meginduljak befelé. 

A klór szaga rögvest kitisztította a légútjaimat, és laposabbakat pislogó szemhéjaim is kipattantak hatására. Lassan tudtam csak megtenni a lépéseket, melyeknél mindig megtántorodtam valamelyest bizarr látványától. Ahogy meghallotta cipőm halk kopogását gyengén felém fordította fejét, mire én azonnal elképedten lecövekeltem. Bal szeme már most lilára volt elszíneződve a csúnya duzzanat felett, de nem ez volt az egyetlen nyoma a verekedésnek. Alsó ajka véresre repedt fel, és jobb szemöldöke sem nyújtott kellemesebb látványt. Sokkoló volt őt így látni. A mindig határozott, és nagyszájú férfi, akiről azt hitte volna az ember, hogy még csak megkörnyékezni sem merné senki most itt feküdt egy ágyon csaknem félájultan olyan állapotban, ahogyan csupán el sem képzeltem volna.

Rövid egyhelyben totyogásom után erőt vettem magamon, és közvetlenül mellé sétáltam. Tekintetemet végigvezettem a lábfejétől egészen az arcáig, miközben kénytelen voltam kiállni minden jelenlévő fürkésző pillantását. Egy másodpercre felnéztem barátnőmre, aki eleinte csak értetlenül állt a látottak előtt, aztán bíztatóan bólintott egyet ezzel jelezve, hogy véglegesen összeállt benne az, amit oly régóta titkoltam már előtte… na és persze magam előtt is.

- Elcseszettül nézel ki – törte meg a hosszúra nyúlt pillanatot legjobb barátnőm, mire mindannyiunkban sikerült feloldani némileg a feszültséget, és még Colton is felhördült, noha gyorsan meggondolta magát fájó bordáira való tekintettel.

- Csak egyszer éreznéd mikor kell befogni – szúrt vissza neki finoman, amit szerencsére jelen körülmények között testvére is jó néven vett.

- Ó hidd el nekem, most az egyszer örülni fogsz, hogy jártatom a számat – lebegtette meg előtte a mézesmadzagot, amit bátyja csak értetlen szemöldökfelvonással reagált le, így hát folytatta. – Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy kellő bizonyíték van a birtokunkban ahhoz, hogy holnap éjszaka már, az állapotodat elnézve ugyan otthon nem is, de egy kényelmes kórházi ágyon, bilincs nélkül tudsz majd aludni?

Coltonnak néhány másodpercre szó szerint tátva maradt a szája, míg mi mindannyian csak halvány mosollyal bólogatva néztünk rá, biztosítva ezzel, hogy ebben semmi tréfa nem lakozott Láthatólag elsőre nem igazán sikerült összetennie hogyan hoztuk ezt létre, ítéltem meg mindezt még mindig döbbent arcáról, aztán nem kellett hosszú időnek eltelnie, mire természetesen ráébredt arra, honnan máshonnan származhatna nekünk bizonyítékunk.

- Mondjátok azt, hogy nem voltatok annyira hülyék, hogy odamentetek?– próbált meg hirtelen felindulásból feltápászkodni ülő pozícióba, de z egyáltalán nem jött össze neki, így rögtön összeroskadt.

- Látsz rajtunk egyetlen karcolást is? – mutattam végig magamon kezeimmel nyomatékosítva, hogy minden rendben ment.

- Lea, direkt megkértelek arra, hogy ne menjetek oda – fordította felém figyelmét, és egy pillanatra úgy éreztem, minden haragját is. – Teljesen elmentek otthonról? 

- Én is ezt mondtam nekik – szakította félbe kitörését Brad, aki gyorsan el is magyarázta, hogy azonnal keresésünkre indult, amint megkapta az üzenetet, ám ez egyáltalán nem nyugtatta meg a Lewingtont, akiben szinte forrtak az indulatok.

- Azt hiszem a szó, amit keresel a köszönöm – hangsúlyozta ki mondata végét erősen artikulálva közelebb hajolva testvéréhez. – Arról nem is beszélve, hogy nem minket vertek szarrá.

- Ja igen, teljesen igazad van – bólogatott hevesen, alapos gúnnyal megfűszerezve minden szavát. – Mondd csak, ha nem küldöm utánatok Bradet, akkor melyikőtök is rúgta volna szét a seggét azoknak a barmoknak?

Egy pillanatra összenéztünk barátnőmmel, és elgondolkodtunk azon, hogy ha Brad tényleg nem indult volna utánunk, akkor mi is történhetett volna még az állomáson a drogosok gyűrűjében. Szörnyű még csak továbbvezetni is ezt a lehetőséget, ám mégis kénytelenek voltunk belátni, nem rajtunk múlott, hogy épségben megúsztuk. 

- Nézd, ami megtörtént, azon már kár vitatkozni – lépett közbe Lana néni, mivel érezte, hogy kissé megakadt a társalgás. – A lányok jól vannak, amihez ugyan egy kisebb csoda kellett, de megvan minden ahhoz, hogy már kora reggel beszéljek a bíróval, és levegyék rólad a bilincset. Szóval én most megyek, elteszem magam holnapra, te pedig, légy hálás, mert kiszabadítottak.

Egy darabig még kínosan hallgattuk, ahogy a két férfi nagy egyetértésben magyarázta el legalább harmincszor, mennyire felelőtlenek voltunk. Az persze egyiküknek sem jutott eszébe, hogy ha nem mentünk volna oda, akkor most nem lennénk ennyire nyugodtak afelől, hogy holnap Colton már egy ennél sokkal komfortosabb kórházi szobában tölti az éjszakát. 

Ahogy múlt az idő, szinte egyikünk sem vette észre, hogy a székeken ücsörögve, az ágyra ráhajolva a világ legkényelmetlenebb pozíciójában aludtunk el. Mindannyiunkra ráfért a pihenés, így nem is csodálkoztunk rajta másnap reggel, hogy ennyire váratlanul elnyomott minket az álom. Arról meg nem is beszélve, hogy a szívem mélyén igazán örültem, amiért Coltont nem hagytuk magára egy ilyen kemény nap után. Akármennyire is soha nem vallaná be, de neki is szüksége volt már a társaságra. Igaz, kénytelen volt beérni velünk, de legalább itt voltunk neki, és azt hiszem ez a legfontosabb.

Talán 9 óra lehetett, mire mind magunkhoz tértünk, és sikerült emberi ábrázatot varázsolni magunkra. Bevallom, Colton semmivel nem festett jobban, mint néhány órával ezelőtt, sőt mi több a hegei még inkább bedagadtak, a szemén a monokli pedig még lilábbá színeződött. 

Végül Brad szólalt fel először, talán ideje lenne indulni, de egyikünknek sem akadt ellenvetése. Megbeszéltük, pár óra múlva Allenával visszajövünk érte, és segítünk mindenben, többek között átvisszük egy kórházba is, ahol normális ellátásban is részesítik majd. Az egész épületnek teljességgel más hangulata volt, amint sétáltunk kifelé, mintha a múlt egy darabkáját söpörtük volna magunk mögé, melyben ott rejtőzött az egyik legnagyobb kincs is, akit tudtam, hogy hamarosan a valóságunk része lesz. 

Éppen csak kiértünk a frissítő levegőre, amikor észrevettem, hogy nincs meg a telefonom, melyet valószínűleg a gyengélkedőben hagyhattam. Egy pillanat türelmet kérve a többiektől rohantam vissza a negyedikre, miközben gondolatban azért elmorzsoltam egy halk imát, hogy barátnőm és Brad legyenek elég fáradtak ahhoz, ne essenek egymásnak. Visszaosontam a terembe, ahol Coltont hagytuk, mire rögtön feltűnt, hogy a férfi feltehetőleg a sok fájdalomcsillapító hatására mély álomba szenderült. Lábujjhegyen közelítettem csak hozzá, hogy cipőm kopogása ne verhesse fel őt, aztán megálltam közvetlenül az ágya mellett. Olyan védtelennek tűnt, ahogyan figyeltem, mégis még csukott szemmel is erélyes ábrázatát mutatta a világnak. Ezelőtt soha sem tudtam átlátni ezen a pajzson, képtelen voltam a felszín mögé nézni, és most… mindent felfedeztem. Azokat az apróságokat, melyeket oly keményen próbált elrejteni az emberek elől.

Óvatosan végigsimítottam borostás arcán, különös figyelmet fordítva sérüléseire. Egy részem reszketve akart közelebb hajolni hozzá, hogy egy finom puszit nyomhassak homlokára, és én engedelmeskedtem neki. Alig választott el néhány centiméter, amikor a folyosóról beszűrődő kopogások zökkentettek vissza a rideg valóságba.

Reflexszerűen hajoltam el Coltontól, és mint aki egy főbenjáró bűnt követette volna el ugrottam be az ajtó védelmet nyújtó rejteke mögé. A léptek hangja egyre ritkábbá váltak, egyértelmű volt, hogy az illető megállt a másik oldalon. Egy részem ordított volna, hogy lépjen beljebb, mert rettenetesen kíváncsi voltam, ki látogatott be Coltonhoz, míg a másik felem remegve könyörgött, hogy távozzon minél előbb, mivel semmi értelmes magyarázatot nem tudtam volna arra adni, miért bujkálok az ajtó mögött. 

Néhány mély sóhaj hallatszódott át az én oldalamra, mire én befogtam az orromat, és próbáltam visszatartani a légzésemet, le ne buktassam magam. Ösztönszerűen húztam magam a körülményekhez képest minél kisebbre, mintha ezzel bármit is befolyásolni tudtam volna. Aztán érkezett egy nyomasztó levegővétel, amibe megint csak beleremegtem.

- Ezek szerint túlélted – hasított belém a hang tulajdonosának felismerése, és egyre inkább megterhelőbbé vált leplezni magamat. – Ne feledd, én mindig elérem a célomat – beszélt hozzá úgy, mintha hallaná minden egyes szavát, aztán ismét kopogások jelezték távozását, én pedig kétségbeesetten próbáltam megemészteni, hogy Coltont nem csak a gyengélkedőre akarták juttatni…