43. fejezet

Reflexből kezdtünk el mindketten hátrálni, ám gyorsan rá kellett jönnünk, hogy körbevettek minket. Esélyünk sem volt a menekülésre, erőt kellett vennünk magunkon, és bátornak mutatkozni, különben soha nem jutottunk volna ki innen.

Megfordultam a tengelyem körül, és szememmel megpróbáltam megtalálni azt az embert, aki valahogy kiemelkedett a többiek közül. Egy vezéregyéniséget kerestem, akinek intézhettem szavaimat, aki teljesen biztosan tudott erről az egész Coltont csapdába ejtő akcióról. 

Nem tellett sok időbe, mire kiszúrtam egy, a banda más tagjaitól izmosabb férfit. Karjai mindkét oldalon végig ki voltak tetoválva, haja válláig ért, és félig a szemébe omlott, így csak az egyik villant meg a tűz fényében. Az amúgy is hideg levegő csak még inkább rásegített, hogy kirázzon a hideg, amint igyekeztem kiállni vele a kontaktpárbajt. Összeszűkítettem szemhéjaimat, és olyan keményen viselkedtem, amennyire csak lehetséges volt egy ehhez hasonló helyzetben.

- Nem okos dolog ilyen későn egy ennyire veszélyes helyen kirándulni – kezdett bele, amikor észrevette, hogy őt figyelem. – Tudjátok szörnyű legendák keltek szárnyra erről a környékről. Drogok, verekedések, gyilkolások…

- … zaklatások – egészítette ki szarkasztikusan az egyik nő lenézően engem bámulva, amiből természetesen egy másodperc alatt átjött, mire is akart utalni.

- Nem véletlenül féltik az arany vérűeket tőlünk – folytatta mégis az általam bandavezérnek titulált férfi. – A királyotokat is a sárba tiportuk, és még csak össze sem kellett piszkolni a kezünket.

- Ha Colton börtönbe megy, akkor a társatok is – vágtam rá azonnal, miközben feltűnt, hogy a mögöttünk álló alak, aki elsőként fedezett fel minket közelíteni kezdett felénk és alsó ajkát nyalogatva, gátlástalanul nézett végig minden egyes porcikánkon.

- Ugyan már – hördült fel gúnyosan nevetve. – Azt hiszitek, nekünk nem éri meg ez az áldozat? Ti sokkal nagyobb zsákmányok vagytok, mint az a szerencsétlen Harry, aki már amúgy is a rácsok mögött végezte volna. Túl sok van a számlátokon, elitek – tett meg néhány lépést felénk most már sokkal határozottabban, mint eddig. – A szüleitek száműztek minket ide az erdőbe ahelyett, hogy lejátszották volna bátran a menetet. Mégis hogyan lehetne legjobban bosszút állni egy olyan emberen, akinek mindene megvan? – kérdezte, mintha csak tőlünk várna rá választ, majd lendületesen folytatta inkább. – Elveszed a családja jövőjét. Colton Lewington hosszú évekig fog a börtönben rohadni, és ez még csak a kezdet. Ne feledjétek, ti következtek – bökött ránk mutató ujjával, mire a körülöttünk mászkáló férfi hátulról barátnőm mögé lépett és magához szorítva végighúzta tenyerét combján.

- Takarodj innen, te szakadt csőlakó – lökte el magától a férfit, aki ennek hatására megtántorodva botlott el egy kiálló fagyökérben, és zuhant a földre.

Allena hirtelen felém irányította tekintetét, és elég gyorsan rájött, hogy nem ez volt élete legjobb döntése. Az egész társaság váratlanul dühödött fel, és hangos kiabálások közepette hergelték egymást könnyen kitalálva, ellenünk. Ötletem sem volt mihez kellett volna kezdenünk. Elmenekülni nem tudtunk merre, mindenhol álltak körülöttünk, és ha ez nem lett volna éppen elég rettenetesen a szívükre vették barátnőm tettét. 

- Oké, könyörgöm mondd, hogy van valami terved – suttogtam neki olyan hangerőben, hogy éppen csak meghallotta a hatalmas üvöltözések közepette.

- Hazudnék, ha azt állítanám, biztos vagyok benne, hogy túléljük a ma estét – nyelt egy nagyot a mindig magabiztos lány, ami már magában rémisztő volt, hiszen neki mindig volt valami használható javaslata.

- Talán ez volt az utolsó rossz döntésetek – hallottam ki a tömeg hangjából egy valódi fenyegetést, melyre kiszállt belőlem a jó kilátások legapróbb szikrája is. 

Szűkült a kör, és mi voltunk a közepén. Nyolc szinte teljesen önmagán kívüli állapotban lévő ember próbált megfélemlíteni minket, és csak bízni mertem abban, hogy szimplán ez a céljuk. Néhány férfi keze kinyúlt a gyűrűből és meg-megérintett engem vagy barátnőmet egyes testrészeinken. Hiába próbáltuk elkerülni ezeket, lassan már olyan közel voltak, és olyan túlerőben, hogy képtelenség volt mindegyik elől kiállni. Ebben a pillanatban láttam be, hogy hallgatnom kellett volna Coltonra, és a közelébe se jönni ennek a helynek. Aztán a következő másodpercben már a beszélgetésünk néhány részlete ugrott be, és eszembe jutott, hogy ha mindent tisztán lehet majd hallani a hangfelvételen, akkor jó eséllyel reménykedhetünk Colton felmentésében. Na persze ehhez előbb ki kell jutnunk innen, és erre egyre kevesebb lehetőségünk maradt.

- Brandon, ha csak még egy lépést megteszel te vagy a barátaid, esküszöm, életed végéig egy nyomorult csavargó maradsz – érkezett egy hang távolabbról, mint az eddigiek.

Ismertem a hangot, és úgy tűnt, nem csak én voltam így ezzel. A banda tagjai is tudhatták, kivel volt dolguk, ugyanis mindannyian elhallgattak, és egy emberként fordultak irányába. Mi sem tettünk másként Allenával, és döbbenten vettük észre ki is érkezett a megmentésünkre. 

- Már így is egy csavargó vagyok – tárta szét kezeit gúnyosan az említett férfi. – Ennél valami sokkal hatásosabbal kell előállnod, ha fenyegetni akarsz.

- Hidd el nekem, meg vannak az eszközeim – állt ugyanolyan mereven és szigorúan, ahogy tette azt egészen megérkezése óta. – Ismerlek, mint a rossz pénzt, ezt ne felejtsd el. 

- A rossz pénzről azt hiszem naphosszat tudnál mesélni nekünk, nem igaz Brad?

- Te csak foglalkozz a magad dolgával – maradt továbbra is határozott, nem úgy tűnt, mint akit könnyen ki lehetne zökkenteni a szerepéből. – Ahogy elnézem a kis bagázsodat, van mit takarítani itt is.

- Neked ehhez semmi közöd – lépett ki a tömegből egyenesen Brad felé rohanva, mi pedig Allenával megszeppenten figyeltük a szópárbajt, amelyből jobbára fél szót sem értettünk. – Tűnj el innen a kis ribancaiddal.

Ez a mondat olyan hatást váltott ki Bradből, amit eddig még egyszer sem láttam tőle. Megfeszült az ökle, és egy tökéletes jobb egyenessel terítette földre az önbizalmától, na meg persze a drogoktól is a fellegekben úszkáló férfit. Az egész társasággal együtt mi is csak döbbenten pislogtunk kettejükre, bár míg a többiek inkább a megsemmisített bandavezért kémlelték, én a magabiztosságtól duzzadó Braden csodálkoztam.

- Gyerünk, lányok, menjünk innen – nyújtotta felénk a kezét, és most az egyszer Allenának sem jutott eszébe ellenkezni vele. 

Szinte futólépésben haladtunk a férfi előtt, miközben igyekeztem rendezni szapora légzésemet és hevesen verő szívemet. Kissé megnyugodtam, el sem hittem, hogy ez valóban megtörtént, és túléltük egyetlen karcolás nélkül ezt a kis kalandot. 

Amikor már elég távol értünk a helyszíntől, ki a parkolóhoz, idejét éreztem, hogy megszólaljak végre, és köszönetet mondjak megmentőnknek, azonban még mielőtt bármit is szólhattam volna, megelőzött.

- Megőrültetek? – torpant meg és önmagából kikelve kezdett el kiabálni velünk, mint két óvodás kislánnyal. – Ti nem vagytok normálisak. Belegondoltatok abba, hogy meg is halhattatok volna? Ezek itt leszarják, hogy kik vagytok. Ha az útjukba kerültök, semmi sem fogja érdekelni őket. Annyi rendőrségi ügyük van, hogy egyel több vagy kevesebb már édes mindegy. Hogy viselkedhettetek ennyire felelőtlenül?

- Ó most már te leszel a hős és bölcs ember? – elégelte meg beszédét barátnőm, és nem meghazudtolva eddigi múltjukat szállt szembe vele. – Ha tudni akarod a bátyám börtönben van, és az utolsó esélye az volt, ha ezek a szerencsétlenek vallomást tesznek arról, hogy csapdába csalták.

- Mégis mit gondoltatok? – vágott vissza gondolkodás nélkül, míg én szinte szóhoz sem jutottam mellettük. – Szépen rájuk néztek és ők szíves-örömes elszaladnak a kapitányságra bevallani, hogy mit tettek?

- Ennyire amatőrnek nézel minket? – vonta fel gúnyosan a szemöldökét, aztán kabátja zsebében kezdett turkálni telefonját kutatva. – Az egész beszélgetést felvettük – lebegtette meg előtte a készüléket, amibe kicsit beletekert és pont hallottunk néhány kósza mondatrészletet.

- Akkor is hülyék vagytok – vett vissza hangerejéből, mivel ez a tényen egyáltalán nem változtatott, tényleg nem a legjobb ötlet volt idejönni.

- Egyébként meg hogy találtál meg minket? – nyögtem ki végre a leginkább foglalkoztató kérdést.

- Colton üzent a nagynénéddel, hogy nézzek rátok, mert erről beszéltél neki a rendőrségen – sóhajtott egyet beletúrva kócos hajába. – Jól tudja, mennyire makacsok vagytok mindketten. Miután írtad üzenetben, hogy fontos dolgod van, kétségeim sem voltak afelől, hogy itt lesztek.

- Szóval te lettél a bébicsőszünk, nagyszerű – szűrte le a lényeget barátnőm, miközben karba fonta kezeit, és konokul a messzeségbe bámult. 

- Csak aggódott értetek…

- Lépjünk túl ezen – vetettem fel az ötletet, még mielőtt belekezdtek volna a szokásos marakodásba, és tereltem át a témát fontosabb dolgokra. – Megvan a felvetél, menjünk a rendőrségre.

- Nem kéne előbb Lanával beszélni? 

- Mégis minek? – méregettem barátnőmet, nem rossz szándékból, egyszerűen csak túl akartam már lenni ezen az egész hercehurcán. – Elég terhelő a bizonyíték, hogy Colton ártatlan.

- Egyikünk sem ügyvéd – vette át a szót Brad, talán életében először egyetértve Allenával. 

- Ahogy akarjátok – hagytam rájuk a dolgot, és csak bemásztam a hátsó ülésre, mivel Brad ragaszkodott hozzá, hogy egy kocsival menjünk, az én autómat pedig majd a sofőrje hazaszállítja.

Az otthonomig vezető úton szinte folyamatosan néma csend volt. Nekem egyáltalán nem volt kedvem beszélgetni, sokkal inkább el voltam a gondolataimmal, míg a többiek egyébként sem szólnak egymáshoz túl sűrűn, ha pedig én is kimaradok a társalgásból, jobb ötletnek tűnik, ha ők sem erőltetik azt, ami nem megy. Így hát remegő gyomorral számoltam a házakat, és vártam, hogy végre felverhessem nagynénémet legszebb álmaiból, és a kezébe nyomhassam a felvételt, amivel remélhetőleg már holnap kiszabadítja Coltont a börtönből. Egyfajta megnyugvás uralkodott el bennem rögtön azután, hogy eljöttünk a vasútállomástól. Akkor még az adrenalin tombolt bennem, most pedig úgy éreztem, túl voltunk a nehezén, már nem kellett sokat várni, és minden visszakerült a normális kerékvágásba. Ha nagyon őszinte akartam lenni, untam már ezt a nagy felfordulást. Csak egy zavartalan nyarat szeretnék eltölteni a városban, és már az sem érdekelt volna, ha ez abból állna, hogy naphosszat fetrengek a tengerparton egy könyvet olvasva. Csendre vágytam mindennél jobban, elegem volt már a stresszből, és abból, hogy egyetlen egyszer sem tudtam lefeküdni éjszaka anélkül, hogy a holnap váratlan fordulataitól kellett volna rettegnem. Azt hiszem, talán ez nem olyan nagy kérés…

A bejárati ajtó felé szinte már vonszolnom kellett magam, annyira fáradt voltam. A lábaim teljesen elgémberedtek, a talpam pedig minden egyes lépésnél élesen szurkált a sok rohangálástól. Amint benyitottam az előszobába meglepetten vettem tudomásul, hogy nagynéném még ébren van. Mi több, idegesen mászkált fel-alá, miközben egyik kezével feszülten turkált a hajába, a másikba pedig tartotta telefonját, melybe szinte már üvöltözött valakivel.

- Tudja mit, uram, egy árva centet sem fog látni abból a pénzből – ordította a készülékbe, aztán hatalmas fújtatások közepette rávágta a telefont az illetőre, majd mereven minket kezdett kémlelni, aztán döbbent arckifejezésünket látva folytatta. – Srácok, óriási baj van. Coltont megverték a cellatársai…