42. fejezet

Amint kiértem a börtönből megcsapott a hűvös levegő.

A szél feltámadt, és félelmetesen tornyosuló viharfelhők gyülekeztek az égen. Hirtelen jött a sötétség a városra a viszonylag korai időpont ellenére. Mereven összeszorítottam magamon a kardigánomat, és kicsit meghajolva, lehajtott fejjel igyekeztem az autóm felé. Hunyorogva próbáltam elkerülni, hogy a rengeteg homokszem, melyek most a levegőben jártak vadtáncot, a szemembe kerüljenek, így nem láttam túl sokat az útból. 

Ahogy bepattantam a kocsiba hatalmas mennydörgés kíséretében csapott le Holkbrookra egy tomboló nyári zivatar. Ha ez még nem lett volna elég, pontosan ugyanabban a pillanatban csörrent meg a telefonom is, amely hatására ijedtemben sikeresen eldobtam a készüléket, ami nekivágódott a szélvédőnek. Idegesen beletúrtam a hajamba, és homlokomon pihentettem le tenyeremet. Úgy éreztem, szükségem volt néhány másodpercre, hogy összeszedhessem gondolataimat, és megnyugodhassak. Már éppen elég volt ez az egész őrület, ami zajlott napok óta a városban, aztán most még ez az egész Coltonnal. Mégis mit gondoltam? Hogyan juthatott eszembe, hogy megfogom a kezét, ráadásul még meg is simogattam… teljesen őrült vagyok. Mit vártam? Legszívesebben képen töröltem volna magamat, hogy észhez térjek, és a valós dolgokra koncentrálhassak. Arra, hogy kijöhessen a börtönből, és ne miattam menjen tönkre az egész élete… ezek a fontos dolgok, amelyek jelenleg prioritást kellett, hogy élvezzenek minden más felett.

Amint sikerült rendszereznem a légzésemet, és túljutni a hatalmas vihar létén is, amelyben benne ültem, összekapartam a telefonomat a kesztyűtartó alól, ahova becsúszott előző attrakcióm hevében. 

Legjobb barátnőm hívott legalább már háromszor. Azonnal visszahívtam, és keserves magyarázkodásba kezdtem arról, mégis hova tűntem nem régen hirtelenjében. Nem hülye, ő is tudta nagyon jól, nem anyához rohantam haza. Annak fényében meg pláne nem, hogy az utóbbi időben olyan nagy ívben kerültem őt, ahogyan csak lehetséges volt. Nem akartam találkozni vele, mivel minden egyes alkalommal felhozta a költözést. Néha csak lelkesen beszámolt arról, hogy milyen gyönyörű házakat találtak az ingatlanosai kis túlzással a világ, valójában pedig a kontinens másik végében. Abban bíztam, ha nem beszélünk róla, akkor elmenekülhetek a tény elől, amely egyre inkább az életünk részévé kezdett válni, hogy hamarosan kénytelen leszek elhagyni Holkbrookot.

Félrebeszélés helyett úgy döntöttem, ideje megosztanom legalább barátnőmmel, hol jártam az elmúlt időben. Elmeséltem neki, hogy bementem Coltonhoz, a valóságon persze némileg ferdítettem. Kihagytam a kézfogást, és a testvére mondatait, aztán annyival lerendeztem az egészet, hogy a bűntudatom hajtott a rendőrségre. Megbeszéltük, hogy visszamegyek hozzájuk és személyesen beszéljük meg, mihez is kellene most kezdenünk. Az úton többnyire a látogatáson gondolkodtam. Folyamatosan bevillant az a pillanat, amikor hozzáértem bőréhez. Átéreztem keze finom melegségét, és beleborzongtam érdes felületébe, mely valószínűleg a szárazság miatt alakulhatott ki. Megelevenült előttem arca is. Szemei alatt méretes karikák éktelenkedtek halványlilás árnyalattal kiegészülve. Nem mondtam volna, hogy csúnya volt, inkább csak megviselt, és ez teljességgel kiült ábrázatára. Hiába tartotta ő ilyen keményen magát mások előtt, a teste elárulta. Soha nem láttam még ilyen állapotban, és ezzel gyorsan lebukott. Ki kellett hoznom a börtönből, nem hagyhattam őt ott. Ezt soha nem bocsájtottam volna meg magamnak…

- Mi tartott ilyen sokáig? – csapott le rám azonnal Allena, amint beléptem a szobájába.

- A vihar kicsit meglőtte a forgalmat, néhányan szinte csigatempóban voltak csak hajlandóak közlekedni – vontam meg a vállam, aztán rávetettem magam a bőrkanapéra és fáradtan elterültem azon.

Barátnőm legalább még fél órán keresztül faggatott arról, mit is beszéltem pontosan a bátyjával, én pedig kénytelen voltam néhány kegyes hazugsággal előállni csakhogy fedezzem magamat, és talán még Coltont is. 

Nem jutottunk szinte semmivel sem előrébb, szinte egy helyben toporogtunk, valamelyest éreztem a sakk-mattot, amelyből akármennyire is szerettünk volna, lehetetlennek tűnt kimenekülni. Igazság szerint már erőtlen voltam, szükségét éreztem egy hosszas alvásnak, azonban akármikor lehunytam volna a szemeimet felkészülve az elszenderedésre, bevillant, hogy ezt most nem tehetem meg. Nem aludhattam nyugodtan egy kanapén, miközben Colton a jéghideg cellában rostokolt teljesen bizonytalan jövőjén morfondírozva. 

- Akkor mihez kezdünk? – ismételte el azt a kérdést, ami az én fejemben is milliószor megfordult.

Ötlettelenül félre húztam a számat jelezve ezzel, hogy elképzelésem sem volt, és egyetlen értelmes terv sincsen a tarsolyomban. Ahogy hallgattam barátnőm kétségbeesett sóhajtozásait, bevillant egy hirtelen jött gondolat. Noha Colton a lelkemre kötötte, hogy még egyszer eszembe sem jut ehhez hasonló, mégsem volt ezen kívül egyetlen más esélyünk sem, így megköszörültem a torkomat és felvezettem Allenának javaslatomat.

- Mi lenne, ha elmennénk, és kihúznánk belőlük egy vallomást?

- Kikhez megyünk, és mit akarunk? – húzta fel értetlenül a szemöldökét, mire én lendületesen felpattantam a kanapéról és fel-alá járkálva kezdtem neki a tervnek.

- A drogosokhoz, akik csapdába csalták Coltont – magyarázkodtam heves gesztikulációkkal. – Gondolj csak bele, rajtuk kívül senki más nem tudja az igazat. Ha beszélünk velük, és felvesszük telefonnal az egészet, akkor odaadhatjuk Lanának, aki fel tudja használni a védelemben.

- A bátyám kinyírna minket, ha odamennénk – fűzte hozzá nagyokat nyelve, feltételeztem, előrevetítette a fejében azt a perpatvart, amit testvére rendezne, ha megtudná, mire készülünk. – Épp ezért hangzik annyira tökéletesnek – egészítette ki magát végül egy elégedett mosollyal.

- Lássuk be, a börtönből úgy sem tudna sok mindent csinálni – gondolkodtam hangosan, és úgy vettem észre, ezzel gyorsan meg is győztem. – De m is a pontos terv? – bizonytalanodtam el hirtelenjében, segélykérően barátnőmet vizslatva.

- Azt nem tudom – csillapodott le kissé az ő lelkesedése is, miközben gondolataiba burkolózva próbált kieszelni valami értelmeset. – Majd improvizálunk – vonta meg a vállát végül könnyedén, és úgy éreztem mostanra ő lett a hadművelet vezére.

- Miért érzem azt, hogy ennek nem lesz jó vége…

- Gyere már – ragadta meg a kezemet még mielőtt esélyem lett volna visszakozni, és maga után húzva rohantunk lefelé az autómhoz.

Az időjárás még mindig nem pártolt át a mi oldalunkra, de jelenleg ez volt a legkisebb problémám. Akármennyire is próbáltam bátornak mutatni magam, eszméletlenül féltem. A legutóbbi eset óta egyszer sem jártam a vasútállomás környékén, és legszívesebben most sem néznék szembe ezzel a szörnyű emlékkel. Azonban a múlt sérelmei sokkal halványabbak voltak a jelen borzalmaival. Nem tudtam, és nem is akartam azzal a tudattal élni, hogy Colton börtönben van, én pedig idekint, a rideg valóságban. Ha fel kell tépnem a sebeket ahhoz, hogy újra szabad ember lehessen, akkor minden áldozatot megér ez a látogatás. 

A parkolóhoz közeledve leoltottam a fényeket az autó lámpáiról. Nem akartam semmi féle feltűnést kelteni, ezért halkan, szinte csak becsorogtam a placcra, minél távolabb az omladozó falú épülettől. 

- És most? – pillantott rám Allena rekedtes hangjával a frászt hozva rám.

- Kiszállunk – motyogtam határozatlanul, és úgy is tettem, ahogy említettem.

Remegő lábakkal tettem meg az első lépéseket. Egyetlen porcikám sem kívánkozott közelebb ahhoz a helyhez, azonban akárhányszor vissza akartam volna fordulni, mindig eszembe jutott Colton megviselt, és rejtett aggodalmakkal teli arca. Ez vitt tovább, minden egyes bizonytalan pillanatomban.

- Az istenit, Lea – hurrogott rám barátnőm, amikor a semmiből megszólalt a telefonom. – Megtennéd, hogy legalább lehalkítod azt a szart?

Kinyomtam a hívást, aztán írtam egy gyors üzenetet Bradnek, hogy most nem tudok beszélni, mert halaszthatatlan dolgom van, és majd később visszahívom.

Szinte lábujjhegyen haladtunk az épület felé. Allena összekulcsolta a kezeinket, így minden másodpercben éreztem milyen hevesen lüktet ereiben a vér. Ahogy körbetekintettem a helyen egy apró jó benyomást sem tudtam volna előkaparni magamból. Minden szeglete sötét és félelmetes volt, melyen a baglyok hangosan huhogó társalgása sem segített sokat. Az eső valamelyest már elállóban volt, azonban még mindig szitált, ellenben a szél és a dörgés nem akart megkímélni minket. A fák lombjai és az épület rései között süvített végig folyamatosan a szellő, melytől az egész testem libabőrödzött. Folyamatosan mondogattam magamnak, hogy mi a cél, miért jöttünk ide, viszont már ez sem tudott nyugtatni zakatoló szívemen, amely féltem, hogy a közel jövőben egyszer csak kiugrik a helyéről engem végleg cserbenhagyva.

- Tudjuk pontosan, hogy hol találjuk meg őket? – súgta oda nekem annyira halkan, hogy még én is elgondolkodtam rajta, hogy csak a képzeletem játszadozott velem, vagy tényleg beszélt hozzám.

- Feltételezem, erre felé – böktem fejemmel a sínek irányába, melyek egy sűrű erdőszerű hely irányába vezettek, ahol egy halványan pislákoló fény jelezte, hogy ott tartózkodik valaki. - Kezdem azt érezni, hogy ez a világ legrosszabb ötlete.

- Egyikünknek sem volt jobb, úgyhogy légy oly kedves, ne kritizáld az egyetlen ép-kézláb tervet – pirított rám suttogva, ami egyáltalán nem volt egyszerű művelet. – Egyébként meg mindketten beleegyeztünk. 

- Mivel a karomnál fogva rángattál magad után, nem volt sok választásom.

- Elég legyen – torpant meg ezzel engem is megállítva. – Vagy együtt csináljuk vagy sehogy. Így csak magunk ellen dolgozunk, és a bátyám ellen is – motyogta nekem határozottan szavait sugallva a helyzet fontosságát, mivel ez az egyetlen lehetőségünk, ha ezt most elrontjuk vége, nem csak ennek, de Colton jövőjének is.

- Jó, tudom, igazad van – fújtam ki rázkódva a bent tartott levegőt, miközben lopva a fény felé pillantottam. – Megcsináljuk – bólintottam határozottan egyet.

- Így van – szorította meg a kezemet emlékeztetve ezzel arra, hogy mi ketten bármire képesek vagyunk. 

- Bekapcsoltad a hangrögzítőt?

- Máris – nyúlt a telefonjáért, amin nyomkodott párat, aztán becsúsztatta kabátja zsebébe. – Kész van, mehetünk – nézett rám, aztán valamelyest határozottabban tettük meg a táboruk felé vezető utat.

Ahogy közeledtünk egyre inkább lelassultunk. Megbújtunk egy vaskos fa törzse mögött, hogy felmérhessük a helyszínt. Nagyjából nyolcan lehettek, és látszólag egyikük sem volt már beszámítható állapotban. Erre többnyire az instabil mozgásból, és az üveges, szinte lélektelen tekintetekből tudtam következtetni. Mindezek ellenére ők még így is nagyon veszélyesek, sőt ilyen helyzetben talán még inkább tanácsos elkerülni őket. Ha az ember nem ura önmagának, sokkal könnyebben csinálhat olyanokat, amiket másnap esetleg megbánhat. Noha ők nem szégyenkeznének semmi miatt, de a világért sem szerettem volna, hogy hirtelen döntésből csináljanak velünk, nos… akármit.

- Nocsak, nocsak – rémisztett meg minket egy éles férfi hang a hátunk mögül. – Minek köszönhetjük Holkbrook trónörököseinek a látogatását? – ismert fel minket azonnal, mi pedig Allenával kétségbeesetten pillantottunk egymásra várva, hogy belénk hasítson végre az improvizációnk első fázisa…