41. fejezet

A pánik hangulat órákkal később is teljesen felülkerekedett rajtam.

A szívem zakatolt minden egyes másodpercben, amikor végigfutott az agyamon, mi is zajlik körülöttünk. Rendszeresen mély levegőket voltam kénytelen venni, melyeket lassan, szinte remegve bírtam csak kifújni. Féltem egy esetleges roham létrejöttétől, de a külvilág felé igyekeztem a kemény lányt mutatni, akit merőben hidegen hagy az egész történet. Persze én sem voltam bolond, tisztában voltam azzal, hogy képtelenség átvernem legjobb barátnőmet, vagy akárkit, aki csak rám nézett. Mindenesetre jó érzés volt nyugtatni magam azzal, hogy ez csak bennem játszódott le, más semmit nem észlelt ebből. 

A telefonomat percenként ellenőriztem, hátha küld végre valaki egy nyomorult üzenetet némi jó hírrel, de sajnos ez egyszer sem következett be. Allenával már órák óta ültünk a szobájában, azonban fél mondatot se szóltunk egymáshoz. Mindkettőnkben ugyanaz ismétlődött folyamatosan. Tudta nagyon jól ő is, minek az áldozata lett Colton. Nem is értettem magunkat, sejthettük volna, hogy nem fogjuk ennyivel megúszni az egészet. Nem elégedtek meg azzal a lelki teherrel, ami egy életen át keseríteni fogja a mindennapjaimat, nekik szükségük volt arra is, hogy még egyszer belénk rúgjanak. Valószínűleg tökéletesen elterveztek mindent. Ez már abból meglátszott, hogy egyikünknek sem állt össze a kép elég sokáig. Mindannyiunk fejében megfordult, hogy tényleg bűnös Colton. Meggyanúsítottuk azzal, hogy megölte Mr Wilsont, az meg sem fordult a fejünkben, mekkora csapdába sétált bele, mi pedig naivan elhittünk mindent, ami a szemünk elé tárult. Képtelenek voltunk az események mögé látni, és ennek ez lett az eredménye. Talán, ha kicsit határozottabban állok ki a mellett, hogy ártatlan, akkor lett volna elég időm gondolkodni, és előbb összeraktam volna a részleteket. Annyira rettegek. Várom a telefonhívást, mégis félek attól, mit fognak közölni velem. Nem akartam, hogy Colton börtönbe menjen, a gondolattól is összerándult a gyomrom, és nagyokat kellett nyelnem, hogy elfojtsam feltörni vágyó sírógörcsömet. Képtelen lennék a tudattal élni, hogy azért van börtönben, mert engem mentett meg egy vadbaromtól. Ha valakinek a rácsok mögött lenne a helye, akkor az a szörnyeteg, akinek ez jelenti a boldogságot, hogy fiatal lányokat bántalmaz testileg, és lelkileg is…

- Azt hiszem igazad volt – törte meg a hosszas csendet barátnőm, mire kijelentésére csak kérdő pillantásokkal néztem rá, aztán erre reagálva inkább folytatta a magyarázattal. – Életében először a bátyám tényleg ártatlan, én pedig kételkedtem benne. Olyan idióta vagyok – hajtotta le a fejét tenyerébe, míg szőke tincsei arca köré omlottak.

- Ugyan már – léptem közelebb hozzá, és nem csak őt, de magamat is próbáltam vigasztalni. – Nem te vagy az egyetlen ember, akinek végigfutott az agyán, hogy bűnös – helyeztem kezemet hátára, aztán finoman simogatni kezdtem. 

- Mi lesz most vele? – emelte meg fejét, és legnagyobb döbbenetemre fedeztem fel, hogy szemei könnyekkel teltek meg. – El fogják ítélni évekre olyanért, amit el sem követett?

- Nem tudom – kaptam el tekintetemet, és igyekeztem háttérbe szorítani keservesen üvöltöző bűntudatomat. – Lana jó ügyvéd, ki fogja őt hozni onnan – füllentettem, mivel tudtam jól, csodákra még ő sem képes.

- Szörnyen hazudsz – hördült fel gúnyosan, majd letörölte elfolyt szempillaspirálját. – Bizonyíték nélkül nem fogják kiengedni onnan – motyogta, miközben a tükörben rendezte eredeti állapotába arcát.

Elképzelésem sem volt arról, hogyan tudnám tisztázni Colton nevét. Azzal nem mennénk semmire, ha a rendőrségen előadnánk a történetünket. A vallomás sziklaszilárd, ami mellett a videó tökéletes alap a kitaláció hitelességének. Akárhányszor végiggondoltam az eseményeket, egyetlen dolgot nem értettem. Miért érne meg valakinek egy olyan bosszú, ami mellett nem csak az áldozat, hanem ő is börtönbe kerülne? Hiszen így nem csak Coltont ítéli el a bíróság, hanem azt a férfit is, mivel az elkövető még ugyanúgy ő volt, a lényegen csak annyit változtat, hogy a megbízót is rácsok mögé dugják. Komolyan ekkora csorbát tud ütni valakinek az önbecsülésén egy verekedés, hogy még az életét is tönkre tenné? Bár ezek az emberek veszélyesek. Nem véletlenül féltett minket mindenki tőlük, és Colton sem véletlenül rohant az állomásra, amint megtudta, hogy Allena ott van. Istenem, egy idióta viccnek indult, amin jót nevettünk a markunkban, és ilyen szörnyűségek történnek utána. Bántam minden egyes pillanatát az egésznek, ha csak egyetlen dolgot változtathatnék meg az életemben, biztos, hogy soha nem mennék a vasúthoz, soha…

- Kitalálunk valamit, megígérem – bíztattam egyszerre mindkettőnket egy arcomra erőltetett mosollyal. – Most viszont rohannom kell. Eszembe jutott, hogy anyának segítenem kell még – magyarázkodtam zavarodottan, amit jól láttam, barátnőm sem tudott mire vélni. – Felhívlak, még ma, vagyis… áh, mindegy – legyintettem kezemmel lazán, miközben magamhoz rántottam a táskámat. – Beszélünk – nyögtem ki végül, aztán lendületesen elindultam a kijárat felé.

Ezzel valószínűleg nem csak Allenát zavartam össze alaposan, nekem is hirtelen jött az ötlet. Felvillant valami a fejemben, mint egy kis lámpa, és muszáj volt engedelmeskednem neki különben megőrültem volna. 

Bevágódva az autómba azonnal ráadtam a gyújtást, és már rá is tapostam a gázpedálra. Nem számított semmi sem, bevallom még a sebességkorlátozást is alaposan átléptem néhol, amire noha nem voltam büszke, de nem igazán tudott most érdekelni. Az első parkolóhelyre lecsaptam, és szinte futólépésben igyekeztem a bejárat felé. A lépcsőházban kettesével szedtem a fokokat, csakhogy minél előbb felérhessek a harmadik emeletre. 

- Azonnal beszélnem kell Colton Lewingtonnal – csaptam le rögvest a recepciós pultnál üldögélő nőre.

- Hölgyem, kérem, ez nem így működik. Előzetes egyeztetés nélkül nem engedhetem be egyetlen letartóztatotthoz sem – magyarázta, miközben az utolsó szavaknál összeszűkült a gyomrom, aztán mégis minél feltűnésmentesebben odacsúsztattam neki némi készpénzt. – Ez nem egy szálloda, hanem egy rendőrség.

- Nézze, nem érdekel sem maga, sem ez az egész rendszer. Ha kell 500 dollárt fizetek egyetlen beszélgetésért – hajoltam közelebb hozzá, míg szinte sziszegve közöltem vele szavaimat.

A szemüveges nő látszólag elgondolkodott az ajánlatomon, miközben körbepillantott kik vannak körülöttünk, aztán óvatosan behúzta a bankjegyeket magához.

- Adjon néhány percet – motyogta, majd elkérte az adataimat, és türelemre intve kérte, hogy foglaljak helyet.

Lábaimmal idegesen dobolva a padlón várakoztam, miközben igyekeztem helyre állítani a hatalmas zavart a fejemben. Mostanra realizálódott bennem, hogy valójában elképzelésem sem volt arról, mit is akarok mondani Coltonnak. Újat bizonyára nem tudtam volna közölni vele, mivel ő sem bolond, tisztában volt azzal, minek is esett áldozatául. Noha a tények már világossá váltak mindannyiunk előtt, a megoldás még messze állt tőlünk, és jelen helyzetben még csak ötletem sem volt mit lehetne tenni azért, hogy szabadon távozhasson erről a borzasztó helyről. 

Nem sokkal később egy egyenruhás férfi jött hozzám, és néhány folyosóval arrébb kísért egy látogatóknak kialakított szobába. Nem sok bútor volt itt, csupán egy asztal és két szék egymással szemben. A helyiség önmagában egészen sötét volt, jobbára szürke és rideg, kissé félelmet keltő.

Leültem az egyik helyre, és hátradőlve várakoztam, miközben más tevékenység híján folyamatosan felmértem a hely minden szegletét. Semmi újdonságot nem sikerült felfedezni, és már kezdtem erősen unni magam, amikor felszólalt egy hangosan berregő hang. Az egész testem megfeszült, ugyanis kinyílt az ajtó és egy rendőr kísérte be hozzám Coltont hátrabilincselt kézzel. Folyamatos szemkontaktusunkat egyikünk sem szakította meg, csak nagyokat nyelve figyeltem, ahogy közelít hozzám, majd miután eloldozták a kezét, leült velem szemben. Csuklóját finoman dörzsölgetni kezdte, valószínűleg elszoríthatta az érdes fém. Nehezemre esett nem fanyar képet vágni, elmondhatatlanul sajnáltam őt, és az bántott a legjobban, hogy sehogy sem tudtam segíteni neki.

- Mit csinálsz itt, Lea? – szólalt meg végre, amikor magunkra maradtunk a kis helyiségben. 

- Látnom kellett téged – nyögtem ki, miközben egy másodpercre másfelé fordítottam tekintetemet végigvezetve addig narancssárga kezeslábasán. 

- Miért?

Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, hiszen én magam sem tudtam, mi a fenének jöttem ide. Egy dolgot tudtam csak teljesen biztosan, amit nyíltan fel is vállaltam, egy részem üvöltözött velem odabent, hogy látogassam meg.

- Úgy sajnálom – sóhajtottam végül, mikor már képtelen voltam a szemébe nézni. Lehajtottam a fejemet, és lábaimat bámulva szedtem egyre szaporábban a levegőt, miközben éreztem, hogy vége van, eddig bírtam erős maradni. – Ez az egész az én hibám. Ha nem rángatunk oda, akkor talán…

- Ugyan már – hördült fel a saját stílusában, miközben úgy vettem észre ez nem a szokásos szarkazmus, hanem valami egészen más. – Szerinted hagytam volna, hogy megerőszakoljon az a barom? Ha tudtam volna, hogy ez az ára, akkor sem cselekedtem volna másképp.

Kissé megérintettek szavai. Olyannyira, hogy a fejemet is képes voltam megemelni, és fátyolos szemeimmel újra őt tudtam nézni. Láttam rajta valamit, ami még számomra is szokatlan volt. Nem másoktól, nyilván találkoztam már ilyen pillantásokkal, egyszerűen csak tőle volt furcsa. Ő soha nem szokott aggódva figyelni embereket, legalábbis én biztosan nem láttam még hasonlót. Ez a helyzet pedig egyszerre rémített meg, és töltött el megnyugvással.

- Nem tudom, mit mondhatnék – ráztam meg finoman a fejemet, míg próbáltam összevakarni magam és nem komplett idiótán viselkedni.

- Nem vagyok vallásos, de azt hiszem, néhány ima most megtenné – igyekezett oldani a hangulatot, ami némileg sikerült is neki, de mindketten tudtuk ennek nincs itt a helye. 

- Talán, ha beszélnék velük, és elmondanák, hogy…

- Nem, nem, nem – szakított félbe még mielőtt túlságosan belelendültem volna. – Eszedbe ne jusson odamenni, megértetted? – szigorodott meg hangjával együtt a pillantása is. – Inkább megrohadok életem végéig a börtönben, mintsem kockáztassam azt, hogy megint bántsanak.

Utolsó mondatánál megfagyott a levegő körülöttünk. Úgy tűnt, egy másodperc alatt szívta volna vissza minden egyes szavát, mivel olyat mondott, amit nem feltétlenül akart volna megosztani velem.

Csak zavartan vizslatta a szemeimet reakciómat figyelve, amit őszintén én is vele együtt vártam, mivel nem tudtam, mit fog kiváltani belőlem ez a néhány mondat. A testem innentől kezdve magától cselekedett, én már képtelen voltam uralkodni felette. Végül aztán én magam is meglepődtem, amikor egyszerűen csak átnyúltam az asztalon, és kézfejére helyeztem tenyeremet…