35. fejezet

A nap már felkelőben volt a horizonton, és narancssárgás fénye beragyogta az egész tájat, mely a vízen tükröződött vissza. Az apró kishalak boldogan ugráltak a felszínen, ezzel minden lehetőséget megadva a ragadozó madaraknak, hogy könnyen eleséget szerezzenek. 

Én nyűgösen pislogva csodáltam a gyönyörű természetet, miközben kínomban megmozdulni is nehezemre esett. Az egész testem elgémberedett a kemény deszkán való alvástól. Minden porcikám meg volt feszülve, valamint rettenetesen fájt a derekam, és a nyakam is. Így utólag visszagondolva szörnyű ötlet volt idekint aludni. Nem csak a kényelmetlen fekvőhely miatt, hanem a hideg sem tehetett túl jót nekünk, amit a rengeteg alkoholtól alig éreztünk az éjszaka folyamán. 

Ahogy körülnéztem már csak legjobb barátnőm hortyogott halkan közvetlenül mellettem. Mindketten be voltunk takarva egy-egy puha pokróccal, melyet valószínűleg a fiúk teríthettek ránk, amikor bementek a házba. Hatalmasat nyújtóztam, miközben a végtagjaim, és a gerincem is kellemesen ropogva próbálták helyrehozni magukat, hogy nekem kevesebb fájdalmam legyen a nap folyamán. Nagyot nyögve tudtam csak felvonszolni magam álló pozícióba, mialatt finoman barátnőmet szólítgattam annak reményében, hátha ennyivel sikerül magához térítenem. 

Magamra bugyoláltam a takarót, aztán lassan totyogva indultam végig a stégen keresztül a füves területen egészen a verandáig. Ott már Jasper mérgelődött a telefonját rázogatva, és szitkozódó szavaiból leszűrve térerőt keresett. A házba betérve Naomi a kanapén ücsörögve reggelizett, míg Colton legnagyobb meglepetésemre a konyhában sürgölődött. Szemöldökömet felvonva közelítettem felé, miközben akaratlanul is mosoly húzódott arcomra.

- Te mit művelsz? – ültem le az egyik bárszékre a pult mögé, míg szemeimmel folyamatosan mozdulatait követtem figyelemmel.

- Kávét csináltam – töltött nekem is egy bögrébe – és még mielőtt egy rossz szavad is lenne rá, határozottan jobb, mint amit te főztél – vigyorodott el, majd lehelyezte elém a pultra – Hogy aludtál?

- Szörnyen – mozgattam meg vállaimat, aztán a bögréért nyúltam – Nem tudom eldönteni, hogy a fejem fáj jobban, vagy a hátam.

- Jó reggelt – érkezett le a lépcsőn a törölközőbe bújt West, mire én felsőtestét látva majdnem visszaköptem a kávémat.

Óvatosan rám pillantott, aztán a pillantásból zavaros kémlelés lett nem sokkal később. Nem tudtam nem a szemébe nézni. Egy részem borzasztóan bánt minden egyes szót, amit neki vágtam, másrészről pedig megkönnyebbültem, hogy szembesítettem ezekkel az érzésekkel, amik már oly régóta lappangtak bennem. Tudtam jól, hogy igazságtalanul viselkedtem, és nem akartam megbántani, legalábbis nem szándékosan, de ez is egy olyan dolog, amit jó tisztázni. Mindketten nagyon jól tudtuk, hogy a titkok csak megmérgezték mindig is a kapcsolatunkat, most akkor miért lenne másképpen, már így is épp elég rejtegetnivalónk volt. 

- Ha még egyszer ennyit akarnék inni, vágjatok fejbe, és vegyétek ki a kezemből – lépett be a házba Allena, akinek az ábrázata még az enyémnél is elkeserítőbben festett – Hé, mit csinálsz kicsi Bowman? – pattant hirtelen hátra, amint a fiú a háta mögé lépett.

- Ez a hajadban volt – húzott ki egy gallyat a szőke hajzuhatagból, mire mindannyian egy emberként kezdtünk el nevetni, leszámítva persze a bosszús Allenát, és a minket csak bámuló Naomit. 

A kis társaság még ha furcsa is ezt mondani, de kissé összerázódott az elmúlt nap leforgása alatt. Na jó, túlzásokba azért kár lenne esni, ugyanis West és Naomi teljesen elzárkózott tőlünk, illetve barátommal is csak vitatkozni tudtunk egymással, de számomra a legmeglepőbb a Lewington testvérek békés együttélése. Egyetlen egy rossz szó sem hangzott el a szájukból, sőt kifejezetten jól mulattak egymás társaságában. Persze valószínűleg ez annak a számlájára írható, hogy kénytelen voltak megférni a másik mellett, és túl sok más emberrel nem igen tudtak kommunikálni. Örültem, mi több jó érzés volt ezt látni, bárcsak ez azután is folytatódhatna, ha hazamegyünk Holkbrookba.

A reggeli után elmentem venni egy frissítő zuhanyt, csakhogy sikeresen rendbe kaphassam magam, már amennyire ez jelenlegi helyzetemben lehetséges. Mire mezítláb leslattyogtam a falépcsőn a földszintre jobbára már senkit sem láttam idebent, legalábbis nem a nappaliszerű előtérben. Hajamat fésülgetve haladtam kifelé, mikor megláttam barátnőmet a verandán ücsörögni. Kapva az alkalmon mögé lopakodtam, hogy szerezzek egy vidám pillanatot a lánynak, amikor is még mielőtt végrehajthattam volna tervemet, olyat láttam, amit egyáltalán nem akartam. 

- Ezek meg mi a fenét művelnek? – bámultam ki a fejemből Westre és Naomira pislogva, akik a stégen egymás mellett ücsörögve ”romantikáztak”.

- Én is kiszúrtam már – sóhajtotta barátnőm, miközben körmét festegette a lehető legtüzesebb vörös árnyalatra – Esküszöm nem értem, miről tudnak ezek ketten beszélgetni. Mégis milyen közös témája lehet Naomi Wilsonnak és West Bowmannek? – merengett feltett költői kérdésén. 

- Szándékosan csinálja – sziszegtem a fogaim között, majd levágtam magam a lány mellé, és mérgemben a tincseimet kezdtem tördelni.

- Fejezd már be – csapott rá a kezemre reflexszerűen – Ne a hajadat büntesd.

- Hölgyeim – jelent meg hirtelen mögöttünk Colton – Mi a mai program? – támaszkodott neki a faoszlopnak karba tett kézzel közvetlenül mellettünk.

- Ha jól sejtem, te már kitaláltál valamit – vizslatott bátyjára, akinek csak sejtelmes mosoly jelent meg az arcán, majd fejével a fészer felé bökött.

Lendületesen lerobogott azon a néhány lépcsőfokon, mi pedig kíváncsian követtük a férfit. Allena még a körmét sem kímélte attól, hogy esetleg belenyúlhat a friss lakkba, vagy valami bogár beleragadhat, hajtotta Colton újabb csodás ötlete utáni vágy. 

Amint bejutottunk a zárt lakatok mögötti helyiségbe, a férfi lerántotta a ponyvát a meglepetésről, én pedig lelkesen felkuncogva tapsikolni kezdtem. 

- Rázzuk fel ezt a helyet – kacsintott ránk, majd a kezembe dobott egy bukósisakot.

Berohantunk a házba valami kényelmesebbe átöltözni, valamint Jaspert is riasztottuk, hogy tartson velünk, aztán kirohantunk a fészer elé. Addigra már előálltak a négykerekű járgányok, és tartva a jetski-s felállást, felpattantam Colton mögé. 

- Felkészült Miss Cambell? – pillantott hátra egy féloldalas mosoly kíséretében, aztán a fejére húzta a bukó sisakot.

- Lépjen a gázpedálra Mr Lewington – nevettem, majd kezemmel átkaroltam a testét, a férfi pedig beindította a quad-ot. 

Megindultunk a fák közé, ahol egy kijárt ösvényen gázoltunk végig. Rettenetesen élveztem ezt az adrenalinbombát, ami engem ért, miközben hasítottunk a szélben. Egy ideig még együtt haladtunk Allenáékkal, majd valamivel később lemaradtak, vagy talán lehagytak minket, már magam sem tudom. Nagyjából másfél órája járattuk a motort, amikor fokozatosan lassulni kezdtünk. 

- Csak nem átadod a kormányt? – próbáltam túlkiabálni a hatalmas zajt. 

Még csak válaszra sem méltatott, én pedig már beleéltem magam abba, hogy hamarosan én is száguldozhatok kényem-kedvem szerint, amikor is végleg megálltunk, és Colton levette a sisakját.

- Akadt egy kis problémánk – motyogta a tájat fürkészve, míg én csak érdeklődően pislogtam rá arra várva, hogy benyögje végre, csak viccelt – Kifogyott a benzin.

- Mi van? – fakadtam ki egy másodperc alatt, lepattanva a járműről – Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen, hogy nem tankoltál? – tártam szét a kezeimet szemrehányóan gesztikulálva.

- Tankoltam, csak nem eleget – vakarta meg a tarkóját.

- És akkor most mihez kezdünk?

- Várunk, hátha eszükbe jutunk, és a keresésünkre indulnak – játszotta el olyan könnyelműen a lazát, hogy szívem szerint felpofoztam volna.

- Ezt jól megcsináltad – makacskodtam, miközben körbeforgolódva a minket körülvevő sűrű erdőt kémleltem, ami akárhogy is, de félelmet keltett bennem.

Az idő többnyire szótlanul telt el, egyikünk sem tudott, vagy inkább akart mondani bármit is a másiknak. Ültünk egymás mellett a földön, és gondolkodtunk a körülményeken, a helyzeten, igazából fogalmam sem volt, min is jár az agyam. Legfőképpen West miatt bosszankodtam, eszméletlenül idegesített, hogy két értelmes szót sem tudtunk váltani mióta itt vagyunk. Ez akár egy rögtönzött kirándulás is lehetett volna. Fürödhettünk volna a tóban, nagyokat sétálhattunk volna az erdőben, hajnalig beszélgethettünk volna, aztán éjszaka összebújhattunk volna… Ez az idegtépő feltételes mód, mindig csak mi lett volna, ha. Gyűlölöm az ilyeneket, egyszerűen utálom azt, ha valami nem úgy alakul, ahogy annak lennie kéne. Én csak jól akartam érezni magam vele, erre Naominak muszáj volt beleköpnie a levesembe. Talán ez a sors furcsa iróniája.

- Most meg mi van? – förmedtem rá hirtelen Coltonra, amikor már legalább a huszadik apró kaviccsal dobott meg. 

- Unatkozom – állt fel a helyéről, és fel-alá kezdett járkálni előttem.

- Mit szeretnél, mit csináljunk? Piros pacsizzunk? – vontam fel a szemöldökömet gúnyosan, mire ő csak elnevette magát.

Látszólag nem nagyon akarta felhozni ő a témát, én pedig jobbnak láttam, ha nem vele osztom meg bosszankodásom tárgyát. Aztán váratlanul eszembe jutott valami, amit már a beavatási bál óta meg akartam kérdezni tőle.

- Hol szerezted azokat a foltokat?

- Mire gondolsz? – fordult hirtelen felém az értetlent tettetve.

- Tudod te nagyon jól…

- Elég hosszú történet – vizsgálta tenyerével az egyik fa kérgét, és már most úgy tűnt, megbánta, amiért beszélgetést akart kezdeményezni. 

- Miért simogattál meg a múlt éjjel? – vágtam neki a következő engem foglalkoztató témának.

- A hajadba ragadt valami – köszörülte meg a torkát, és míg ő elfordult, addig halkan elkuncogtam magam.

Nagy nehézségek árán feltápászkodtam a földről, és ezredjére is ellenőriztem a telefonomat, hátha sikerült mostanra némi térerőt szerezni valamilyen csoda folytán. Természetesen most sem volt szerencsém, így csak zsebre vágtam a készüléket.

- Tényleg így vissza fogsz utasítani minden egyes próbálkozásomat arra, hogy beszélgessünk? – erőlködtem tovább, miközben neki támaszkodtam a quad-nak. 

- Nézd – sóhajtott, aztán közelebb lépett hozzám – Van valami, amit már régen el akartam mondani neked – kezdett bele, én pedig lélegzetvisszafojtva vártam, hogy szemeim fürkészése után belevágjon végre komolynak látszódó mondandójába.

Amint végre szólásra nyitotta volna a száját, természetesen meghallottuk egy másik motor zúgását. Jasperéknek pont most sikerült ideérniük, mikor végre túllendültünk a kellemetlenségeken. 

- És a harmincezredik Survivor győztesei – kiabálta vihogva barátnőm, majd lepattant a motorról, és vidáman közelített felénk.

- Micsoda humorérzékkel áldottak meg téged – kommentálta Colton, majd a hozott benzint beletöltötte a quad tartályába.

Egész úton visszafelé csak makacsul kapaszkodtam a férfiba. Nem volt kedvem már szárnyalni a szélben, vagy hangosan kiabálva élvezni a száguldást. Minden gondolatom akörül forgott, mit akart közölni velem nem sokkal ezelőtt. Csak nekitámasztottam fejemet a hátának, és szinte már számoltam visszafelé a métereket, hogy minél előbb a házhoz érjünk. 

Ott azonban a füvön újabb meglepetés várt ránk. Egy helikopter rotorja töltötte be a délután harmóniáját, de ez egy teljesen másfajta jármű volt, mint az eddigiek, amik ideérkeztek. A festése kék és fehér volt, és hatalmas betűkkel a rendőrség felirata állt az oldalán. Egy pillanatra biztosan még a szívem is kihagyott néhány dobbanást, és amint láttam a többiek sem voltak sokkal nyugodtabbak. Colton lekapcsolta a gyújtást, mire mindketten lekaptuk a bukósisakunkat, és leszálltunk a járműről.

Két egyenruhás férfi közelített hozzánk, pontosabban a mellettem álló fiú felé. 

- Colton Lewington? – szólították meg végül – Letartóztatom a kormányzó elleni merénylet megszervezéséért. Jogában áll hallgatni. Mindent, amit mond felhasználható Ön ellen a bíróságon – vágták bilincsbe a férfi kezét, én pedig csak döbbenten figyeltem kétségbeesett tekintetét, majd leesett állal követtem figyelemmel, amint elvezették a helikopterhez, és vele együtt elrepültek Caltonsburgból minket a teljes homályban hagyva…