36. fejezet

A gondolatok ezresével, dehogyis… százezresével kavarogtak a fejemben.

Képtelen voltam felfogni a történteket. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy Colton képes lett volna megöletni Mr Wilsont. Rendben, nem éppen egy angyal, vagy nem arról híres, hogy a jó szándék vezérli, de egy ilyen szörnyűséget nem tudtam elképzelni róla. 

A helikopteren egész úton hazafelé ezen kattogtam. Talán ezt akarta elmondani nekem az erdőben? Be akarta vallani, hogy ő volt az egésznek a szervezője? Mégis miért? Nem értem mi oka lett volna erre. Mi haszna származott volna abból, ha az új kormányzó meghal? Annyi kérdésem volt, amikből egyikre sem tudtam értelmes magyarázatot adni, és ez csak egyre jobban felbosszantott. 

Ahogy leszálltunk a városháza előtt a parkban a szüleink már vártak ránk, legalább is engem és a Bowman testvéreket. Allenaért csak egy kocsit küldtek, ami egyenesen a rendőrségre vitte, Naomi pedig a nagymamájával ment ki tudja hova.

Anya természetesen egyből a nyakamba borult, és úgy ölelgetett, mintha egy bűnözővel zártak volna össze. Annyira nevetséges volt ez az egész szituáció, a gyomrom is felfordult ettől a képmutatástól. Ha valaki hát ő igazán tudhatná, hogy Colton nem gyilkos. Együtt nőttünk fel, igaz, soha sem voltunk puszipajtásuk, de ismertük, mint a rosszpénzt. Sok mindenre képes volt. Átvert, kihasznált, megvezetett és már én sem tudom mit csinált rengeteg emberrel, de nem… nem egy bűnöző.

- El sem hiszem, hogy pont ezzel az emberrel küldtelek el – ismételte el legalább századjára, amiből nekem igencsak elegem volt már – Még szerencse, hogy Weston ott volt és megvédett. Én nem akarom elhinni, hogy ennyire felelőtlen voltam. Akár meg is ölhetett volna titeket.

- Befejezted? – ripakodtam rá, mivel képtelen voltam tovább hallgatni ezt a sok őrültséget, amit összehordott – Nem Colton volt az elkövető, úgyhogy értékelném, ha abbahagynád ezt a sajnálkozást. Az egyetlen ember itt, akit sajnálni kell az, akit elvittek a rendőrök egy olyan bűnért, amit el sem követett.

- Bizonyítékok vannak ellene, a saját szememmel láttam – maradt meglepően nyugodt annak ellenére, milyen hangnemben beszéltem vele.

- Mégis micsoda? Tudjuk mennyi rosszakarója van, bármilyen összeesküvésnek lehet az áldozata – magyaráztam mindent, ami eszembe jutott hirtelen a védelmében.

- Ennél sokkal többről van szó – indult meg a bejárati ajtó felé, és úgy tűnt ennyivel lezártnak is tekintette az ügyet.

- Tudod, ha már belekezdtél igazán megoszthatnád velem – loholtam utána a nappaliba is, és megállás nélkül hadartam neki mindenfélét csakhogy folytassa és elmondjon mindent, amit tud.

- Van egy felvétel, egy köztéri kamera vette fel – vett fel egy aktát az asztalról, majd lapozgatni kezdte azt – Azzal az emberrel van rajta, aki valószínűleg az elkövető volt. Ha azt a férfit elkapják, és bevallja, hogy Colton volt a megbízója, nagyon hosszú börtönbüntetésre számíthat – fejezte be érdektelenül, mintha egy vadidegenről beszélt volna.

Nem jutottam szóhoz sem. Legalább tízszer szólásra nyitottam a számat, de többnyire csak tátogtam hang nélkül, magam sem tudtam, mit is akartam mondani. Annyira összezavarodtam, de még most sem akartam elhinni, hogy ez tényleg igaz. Tudtam, egyszerűen éreztem, hogy ártatlan, azonban be kellett látni, nem éppen ő a város kedvence. Bármelyik ellensége, most beledöfheti a kést, ezzel végrehajtva kegyetlen bosszúját a férfi ellen. 

- De mégis miért érdekel téged ennyire, hogy mi van azzal a fiúval? – emelte rám tekintetét egy pillanatra, majd újra az iratokat kezdte fürkészni – Úgy tudtam, nem vagytok jóban. 

- Így is van – motyogtam halkan azt, amit anya hallani akart, majd hátat fordítva neki csoszogtam ki az előtérbe.

Táskámat leengedett kezemben tartottam, és most az sem érdekelt, hogy a földön húztam magam után. Lesújtva éreztem magam, sőt nem is, inkább átvertnek, vagy csalódottnak. Egyik pillanatban még makacsul ragaszkodtam a tényhez, hogy ártatlan, a következő percben pedig már azon járt az agyam, hogy lehetett képes megtenni egy ilyet, majd utána mintha mi sem történt volna, jól érezni magát Caltonsburgban. 

Megragadtam a kocsi kulcsot, és szó nélkül kirontottam a házból. Úgy éreztem, hogy szükségem van egy kis friss levegőre. Muszáj volt rendeznem a gondolataimat, és mérlegelni a dolgokat. Végigszáguldottam az utakon és a központ környékén leparkoltam egy szabad helyre. Szinte semmit mondó tekintettel bámultam ki magamból, és észre se vettem a mellettem elhaladó embereket. Betértem egy pékségbe, ahol vettem magamnak egy jó erős kávét, ami reményeim szerint észhez térít majd kissé. Éppen csak kiléptem a boltból, amikor belebotlottam egy régen látott ismerősbe.

- Hello, Lea – köszöntött hatalmas mosollyal az arcán a szokásosan öltönybe bújt férfi – Hallottam, hogy hazajöttetek. Szörnyű hírek terjednek a városban. Mi történt Coltonnal?

- Ugyan, pont te ne tudnád? – vontam fel finoman gúnyolódva a szemöldökömet, de egyáltalán nem bántóan – Inkább nekem kéne megkérdeznem, hogy mi zajlik a színfalak mögött? Ha valaki, akkor te biztosan értesültél pár bírósági ügyről. 

- A mindig leleményes lány – nevetett harsányan, aztán megforgatta slusszkulcsát a mutatóujján, miközben gondosan körbenézett kik vannak körülöttünk – Egy ismerősömtől hallottam a városházán, hogy terhelőek a bizonyítékok Colton ellen. Sajnos nem hiszem, hogy az esküdt széket meg lehetne győzni bármi másról, ha ezt végignézik – tagolta olyan halkan a szavakat, hogy szinte én is alig hallottam.

- Nem tudnád valahogy megszerezni? – vágtam rá azonnal, és igazából már abban a pillanatban tudtam, mennyire irreális ez a kérés – Muszáj lenne látnom, akkor talán…

- Obamának nézel engem? – ironizált gúnyolódva – Ha jól tudom, te vagy a volt kormányzó lánya. Sokkal több esélyed van megszerezni, mint nekem…

- Ne viccelj Brad – hördültem fel, mivel belegondolni sem tudtam, hogyan juthatnék hozzá – Azt sem tudom, merre kezdjem.

- Biztos vannak ismerőseid.

- Igen, te – kontráztam rá azonnal, szinte már könyörgő pillantásokat küldve felé – Te mindenhol ott vagy. Ezer helyre van rálátásod, engem meg csak egy felelőtlen kiskölyöknek néznek még mindig.

- Nézd – sóhajtott egy hatalmasat – Meglátom mit tehetek, de ne várj túl sokat. Körbekérdezősködöm, de ez minden, ami tőlem telik. 

- Köszönöm – bólintottam egy aprót, miközben halványan rámosolyogtam a férfira.

Amint elköszöntünk egymástól, rögtön az autóm felé robogtam. Menetközben kikerestem barátnőm telefonszámát, és megkérdeztem, merre van most. Elmondása szerint még mindig a rendőrségen vacakoltak. A szülei mindent megpróbáltak megmozgatni, hogy óvadék ellenében elengedjék fiukat, de szinte lehetetlen, hogy a ma estét Colton ne a cellában töltse. A hideg is kirázott, ahogy mesélte a történteket. Eszméletlen volt belegondolni, hogy egy hideg, és koszos helyen, rácsok mögött kellett lennie, miközben lehet, hogy tényleg bűnöző, és megöletette Mr Wilsont. Nem tudtam, kinek higgyek. A józan eszemnek, ami azt hajtogatta, amit mindenki más is, vagy pedig hallgassak a szívemre, ami azt súgta, hogy csapdába csalták. 

Egy közel órán át tartó kóválygás után hajtottam fel a Lewington rezidencia kocsi feljárójára. Megkerültem a hatalmas szökőkutat, ami a ház előtti placcon található, és közvetlenül a bejárat előtt leállítottam a motort. Lendületesen haladtam az ajtó felé, amit a házvezetőnő nyitott ki.

- Sajnálom Miss Campbell, mindenki a rendőrségen van.

- Igen, tudom – ismételtem el másodjára egyre ingerültebben – Allenával megbeszéltem, hogy a szobájában megvárom – erősködtem, csakhogy végre beengedjen – Pont most tettük le a telefont – lóbáltam meg a készüléket.

A spanyol hölgynek mostanra sikerült csak megérteni, amit próbáltam már percek óta elmagyarázni neki. Amint kitárta előttem az ajtót, felsiettem az előtérből az emeltre vezető márványlépcsőn, és kivételesen barátnőm szobája előtt elhaladva rontottam be Colton szobájába.

Amint átléptem a küszöbön, kissé megtántorodtam. Egy tágas helyiségben találtam magam, amiben még én is meglepődtem milyen rend uralkodott. Noha valószínűleg ez nem Colton nem létező rendmániájának a műve, de szokatlanul rendezetten álltak a polcain a különféle tárgyak és díszelemek. Csodálatos harmónia övezte a szobát, az embernek tényleg olyan érzése támadt, hogy igen, valóban egy felnőtt férfi hálójában ácsorgott. Lassú, megfontolt léptekkel mentem csak befelé. Kezemet finoman végighúztam a fekete bőrkanapé támláján, miközben megilletődötten járattam tekintetemet a falakon. Akaratlanul is kiszúrtam az egyik polcon elhelyezett fényképeket. Muszáj volt közelebb mennem, és jobban megvizsgálni őket. Néhány kép a családjáról, gyerekkori képek róla és a húgáról, sőt még egy mostani képet is felfedeztem, amin alaposan megdöbbentem. Halvány mosoly húzódott arcomra, úgy tűnt, a zord külső mögött és a folyamatos ellenségeskedések után is szereti Allenát, különben nem bámulná nap mint nap a közös fotójukat.

Valójában fogalmam sem volt róla, hogy mit kerestem. Talán csak valami bizonyítékot, bár még azt sem tudtam, mire lenne szükség ahhoz, hogy ártatlannak bizonyuljon. Jó lett volna tudni, mi van a videón. Lehet, hogy egy másodperc alatt győznek meg róla, és leszek kénytelen belátni, hogy rossz ember, én meg lelkesen kutatok a szobájában, mint valami őrült. Az íróasztalához léptem, és sorban át kutattam az összes fiókot. Csupa olyan papír nézett vissza rám, amikből egyetlen szót sem értettem, és többnyire felőlem kínaiul is lehetett volna megfogalmazva. Néhány számlát azért sikeresen megismertem, illetve pár utalást is, azokat kezdtem el alaposabban végigtanulmányozni. Sajnos egyiken sem találtam semmi hasznosat. Mindegyik szállítóknak szólt, és jobbára az összesen italt vásárolt, miért is nem lepődtem meg ezen…

Az utolsó fiókot húztam ki, amiben megláttam egy piros dobozt. Azonnal furdalni kezdte a kíváncsiság az oldalamat. Hiába próbáltam meggyőzni magam, hogy nem szabad, nem turkálni jöttem a holmija között, hanem nyomozni, mégis elgyengültem, hisz úgy sem derülhet ki, ha belekukucskálok. 

Felhajtottam a doboz tetejét, és egy csodaszép nyaklánc nézett farkasszemet velem, melynek gyémántjának ragyogása majdnem kiégette a szememet. Gyönyörű volt, szinte a lélegzetem is elállt, ahogy elmerengtem szépségében. A doboz tetejének belsejébe egy díszes papírlap állt. Igen, megint megpróbáltam lebeszélni magam, de ismételten sikertelenül jártam, így kicsúsztattam, hogy megnézzem, kinek szánta az ajándékot.

Drága Lea, nagyon boldog születésnapot kívánok! Colton

Pár pillanatig csak mereven pislogtam a szövegre, és újra meg újra elolvastam azt az egy sort. Nem akartam elhinni, hogy ezt tényleg nekem szánta, és ha mégis, akkor miért nem adta oda. Talán a buli végén akarta, de én bevertem egyet Naominak, aztán leléceltem barátnőmmel, és így meghiúsítottam a tervét.

Csodálkozásomból csak a telefonom csörgése riasztott fel. Hirtelenjében annyira megijedtem, hogy még az ékszer és a papírka is kicsúszott a kezemből, amiket szitkozódó szavak kíséretében szedtem csak össze. 

- Hallo?

- Megszereztem a felvételt. Tudnánk most találkozni…?