30. fejezet

Holkbrook kulturális központjában hatalmas volt a nyüzsgés ezen a forró, nyári estén. 

Amerre a szem ellátott öltönyben feszítő elegáns férfiakat, és koktél, illetve báli ruhákba öltözött nőket látott. Az egész helyszínen virágkoszorúk, hatalmas transzparansek, és ezernyi léggömb varázsolta még látványosabbá az egyébként sem szerény rendezvényt. A szervezők minden eddiginél jobban kitettek magukért, hiszen nem akármilyen nap ez a mai. Egy új fejezet kezdődik meg a város életében, melyet az új kormányzónak, Mr Wilsonnak köszönhetnek. 

A nagyteremben halk zene szólt, ez volt a legforgalmasabb helyiség a nyüzsgő épületben. A földszinten táncoló tömeg színesítette a beavatási bált, míg a galériákon jobbára a társalgásé volt a főszerep. Mindenki tiszteletét tette ezen a jeles eseményen, aki a város elit részéhez tartozott. Senki nem szeretne lemaradni, hiszen hagyományosan ez a legfontosabb rendezvény minden negyedik évben. Idén ez kissé másként alakult, ugyanis 2014-ben már a második beavatást tartották. Az első még édesapám tiszteletére szólt, amin sajnos a hagyományokkal ellentétben most nem tudtam részt venni. A sors furcsa fintoraként pont azon a hétvégén államvizsgáztam, így kénytelen voltam New Yorkban maradni. Azóta ez az eset jócskán felértékelődött bennem, ha tudtam volna, hogy az az utolsó…

Bevallom, szokatlan érzés ragadott magával, ahogy jártam-keltem a termekben. Mióta csak az eszemet tudtam, mindig apáért volt ez a nagy felhajtás. Soha nem volt még hasonlóban részem, hogy egy másik ember kormányzóvá válását kellett volna ünnepelnem. Egyáltalán nem szívesen jöttem ma el, de az én esetemben ez nem volt kívánságműsor. Anya valóságos házisárkányként parancsolta meg, hogy hozzam a legjobb formámat, és vágjak jó képet az egészhez. Meggyőződése, hogy ez az utolsó holkbrooki hivatalos eseményeink egyike, mielőtt végleg elmegyünk innen. Őszintén bízni tudtam benne, hogy téved.

A galérián szürcsöltem italomat, miközben a korlátnak támaszkodva bámultam a lent táncoló embereket. A legnagyobb jó indulattal sem tudtam volna azt állítani, hogy mindenki felhőtlenül boldog volt. Sokukat alaposan meglepett ez a végeredmény. A legtöbben Mr Bowman-re számítottak, és őt is tartották a legmegfelelőbbnek erre a pozícióra, talán csak a Lewingtonok-kal szembeni ellenszenve miatt szenvedett vereséget. Egy bizonyos szinten még örülök is annak, hogy egy úgymond pártatlan személy nyerte a választásokat, csak ne pont Naomi apja lenne.

- Miss Cambell, mint mindig ma is lenyűgözően fest – zökkentett ki gondolatmenetemből a mellém érkező Mr Lewington. – Merre vannak a gyermekeim? Remélem, nem megint a bajt keresik – fürkészte a tömeget, miközben csakúgy, mint fia szokott, ő is whiskey-t kortyolgatott.

- Talán csak jól érzik magukat – tettem hozzá röviden, mivel egyáltalán nem volt hangulatom vele beszélgetni.

- Meghiszem azt – hördült fel gúnyosan, majd két kezével megtámaszkodott a korláton, és rám sem nézve folytatta. – Az apád forogna a sírjában, ha látná ezt a cirkuszt. Arthur úgy mászkál itt fel-alá, mint egy bohóc. Nem tudom, kik azok az idióták, akik rászavaztak, de a lehető legalkalmatlanabb kezekbe adták a város sorsát.

- Minden tisztelettel Mr Lewington – próbáltam felülkerekedni, és nem hagyni, hogy könnyen elnyomhasson. – Ha jól tudom, mindkét ellenfele alaposan állva hagyta magát a választásokon. Valamit biztosan jól csinálhattak.

Ismét csak felnevetett, aztán ellökte magát kissé, és szétnézett a galérián közlekedő emberek között. 

- Látom, maga semmit nem változott Leanora. Ugyanaz a vehemencia, ami az Édesapjában is megvolt – állította meg jobb kezével az éppen mellettünk elhaladó Coltont. – Jobbnak látom, ha átadom Önt a fiamnak. Egy táncot talán megígérhetek a nevében – verte finoman hátba, majd biccentve fejével elköszönt tőlünk, és továbbállt.

- El sem merem képzelni mivel riogatott – forgatta meg szemeit, amikor közelebb lépett hozzám nem feltartva így a mögötte lézengőket. – Apám nyers stílusát ismerve idejét láttam a közbelépésnek.

- Ugyan, nem olyan könnyű rám hozni a frászt – legyintettem könnyedén. – Méltatlankodott, amiért veszített, és igyekezett elhitetni velem, mennyire pocsék döntés született.

- Mond valamit az öreg – húzódott halvány, de annál ördögibb mosoly arcára, aztán hasonlóan édesapjához scotch-ot szürcsölt, mialatt kissé meglazította nyakkendőjét.

- Mi ez a kulcscsontodon? – szúrt szemet azonnal a lilás folt, ami egy pillanatra kivillant ingje takarásából.

- Hogy ez? – igazította meg azonnal ruháját, miközben rögtön feltűnt mennyire zavarba jött. – Semmiség az egész. Csak a rossz fiúk védjegye – vonta fel sejtelmesen kétszer egymásután szemöldökét, aztán azonnal igyekezett témát váltani. – Egy Lewington soha nem szegi meg az ígéretét – nyújtotta felém bal kezét – Azt hiszem, tartozok valamivel az apámnak köszönhetően.

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – néztem rá kétkedve, mire ő csak jelezte szemeivel, hogy essünk túl rajta.

Elfogadtam felkérését, majd hagytam, hogy átvezessen a tömegen, egészen a földszinti táncparkettig. Nagyjából középen helyezkedtünk el, amikor Colton maga elé húzott, és derekamra helyezve tenyerét kezdett el vezetni a zene ritmusára. Ez alkalommal is magával ragadott az a megmagyarázhatatlanul furcsa érzés. Nem is tudtam volna, hogyan körülírni. Egyszerre volt gyomorgörcsöm, és éreztem biztonságban magam. Csakúgy, mint a legutóbbi hasonló helyzetben, szorosan tartott, ám most valamivel más volt. Hogy miért? Nem kerülte úgy a közvetlen kontaktust, mintha muszáj lenne. Nem állandóan ugyan, de néha a szemembe nézett, és akkor a lelkemig hatolt. Olyasfajta tüzet véltem felfedezni benne, ami mindig is ott lakozott, csak ezúttal teljesen másféle volt ez a lobogás. Nem volt benne gonoszság, vagy félelmet keltő szikra, hanem őszinteség sugárzott belőle. Nem akartam elhinni, hogy ebből bármi is igaz lehetett. Nem lehet valami rémisztő, és egyben ennyire beszédes is. Kizárt…

Mire kettőt pislanthattam volna, már véget is ért a dal, és a zenekar felkonferálta a kormányzóhelyettest, aki fellépve a színpadra vette magához a szót. 

Mi nem mozdultunk, a tömeg közepén hallgattuk végig a beszédet, ami egy idő után számomra rettenetesen monotonná vált. Látszólag Colton sem élvezte annyira, ő azonban mégis feszes figyelemmel követte végig az egész monológot. Én nem voltam ennyire kitartó, és unalmamban alig észrevehetően fürkészni kezdtem az embereket. Nem kellett sokáig keresgélnem, hogy kiszúrjam barátnőmet fent a galérián, ugyanott, ahol nem sokkal ezelőtt én is álldogáltam. Ő is engem kémlelt és szemeivel kért számon, hogy mégis mit művelek a táncparketten a bátyjával. Finoman megrántottam a vállamat jelezve, hogy majd később mindent elmagyarázok, amikor is arra lettem figyelmes, hogy Mr Wilsont szólították a mikrofonhoz.

- Hölgyeim, és Uraim, Barátaim, Holkbrook tisztelt polgárai – vágott bele a valószínűleg hosszú percekre elnyúló beszédébe. – Örömteli nap ez számomra, mivel nem csak új kormányzó lép a város élére, hanem számtalan új lehetőség kapujában állunk, melybe az elkövetkezendő években, közösen tesszük meg a szükséges lépéseket.

A hangja gyorsan beleolvadt a környezetbe, egyáltalán nem érdekelt, hogyan próbálta átvenni apa helyét. Tudom, hogy az elfogultság beszél belőlem, és roppant önző is vagyok, de egy valamiben egyetértek Mr Lewingtonnal, soha nem lesz olyan jó kormányzó, mint amilyen apa volt.

Gondolatmenetemből egy hatalmas dörrenés zökkentett ki. Az egész terem beleremegett, szinte éreztem, ahogyan a fejem felett süvít végig valami, ami egyenesen a színpad felé tart. A következő pillanatban célba talált. A színpadon álló Mr Wilson mellkasába fúródott egy golyó, mely egy mély sebet ejtve árasztotta el vérrel hófehér ingjét. A férfi összerogyott az emelvényen, és egy zajos puffanással ért földet.

A levegő egy pillanatra, de éppen csak egy másodpercre tapinthatóan megfagyott a teremben.

- Apa – töltötte be Naomi sikító üvöltése a csendet, majd a lány apja felé rohant volna, de néhány biztonsági megállította a zokogva kapálódzó lányt.

Talán ez volt az a momentum, ami meghatározta a következő történéseket. Elszabadult a pokol, és rettenetes pánik tört ki az egész helyiségben. Hangos sikoltozásba torkollott a jelenet ridegségbe. Az emberek szó szerint megőrültek. Mindenki menekülő utat keresett magának, minél előbb ki akart jutni innen, ahol nem sokkal ezelőtt egy merénylet ment végbe. Senki nem tudta, mi várhatott még ránk, csak abban mertünk bízni, hogy nem fog több lövés eldörrenni. 

Ez azonban senkit nem vigasztalt. Dulakodásba, lökdösődésbe csapott át a rémület. A tömeg, mintha állatokká változott volna néhány másodperc leforgása alatt. Nem törődtek azzal, kit löknek fel, esetleg taposnak meg, csak a saját bőröket akarták menteni. A hatalmas embersereg, melynek mi is részesei voltunk a táncparketten összenyomódva akart volna a kijárat felé tódulni. Én teljesen elveszítettem a realitásérzékemet, az egyetlen szerencsém az volt, hogy Coltonnak megmaradt a lélekjelenléte. Jobb kezével átkarolta a derekamat, és magához szorítva tartott, hogy ne tudjanak maguk alá tiporni a vendégek.

Féltem, mi több, sokkal inkább rettegtem. Elképzelni is nehezemre esett, mi fog következni, és a legszörnyűbb, hogy nem csak magamért, de Anyáért, Westért, és Allenáért is borzasztóan aggódtam. Szemeimben megjelent egy könnycsepp, és közel álltam hozzá, hogy egy hirtelen roham is rám törjön. Amennyire csak erőm engedte, belekapaszkodtam az engem tartó férfi karjába, ő volt az egyetlen esélyem.

- Colton… nem… kapok… levegőt… - tagoltam nyögdécselve a szavakat, miközben már nem csak a homlokom, hanem az egész testem verejtékezett. 

A férfi először ijedten fürkészte végig kétségbeesett arcomat, aztán amennyire a körülmények engedték szétnézett, mi minden zajlik még körülöttünk. 

- Gyere – rántott, ha lehetséges ez még közelebb magához, és szinte nem is a lábamon mentem utána, hanem önerejéből kissé megemelve a földtől kezdte el törni a rést a tömegben nem foglalkozva azzal ki kerül az útjába.

Szinte centiről centire volt csak képes haladni. Egy fél lépést nem tudott úgy megtenni, hogy ne kellett volna megállnia, és minden udvariasságot félretéve ráerőltetni akaratát másokra. Fogalmam sem volt róla, mi a terve, de valójában nem is tudtam foglalkozni ezzel. Egyetlen dologban voltam teljesen biztos, hogy ki fog juttatni innen, és nem hagy cserben. 

A tömeggel ellentétben, ő a színpad felé cipelt, talán ismert egy rejtett kijáratot. Nem is tévedtem túlságosan nagyot. Pontosan az emelvény jobb oldalán volt egy kis folyosó, ahol már csak néhány biztonsági próbálta kézben tartani a kitört pánikot, úgy tűnt nem túlzottan erőltették meg magukat.

- Uram, erre tilos továbbmenniük – állított meg minket az egyik egyenruhás, amit látszólag a férfi nem nézett jó szemmel.

- Colton Lewington vagyok, nekem nem tilthat meg semmit – csapta el a kezét maga elől, majd a folyosó végén lévő csapóajtón kijutottunk végre a felszabadító friss levegőre…

Eközben Holkbrook Fő utcáján egy fekete terepjáróban

A hátsó ülésen helyezte le súlyos táskáját a gumiszőnyegre, miközben zsebéből kicsúsztatta telefonját, és a gyorstárcsázón a kettes gombot lenyomva indított hívást. A felbolydult várost figyelte, ahogyan mellettük mentő-, és rendőrautók száguldoztak el az ellenkező irányba.

Térdén türelmetlenül dobolt ujjaival, míg érzelemmentesen könyvelte el a látottakat, aztán halk sóhajjal fogadta, mikor végre felvették a túlsó vonalon.

- Igen? 

- Főnök, a küldetés teljesítve – tagolta jól érthetően a szavakat, majd lehúzta arcáról fekete símaszkját.

- Tökéletes – válaszolta semmitmondóan, és úgy tűnt, ennyivel le is akarta rázni megbízottját – Később még hívom – bontotta meg a beszélgetést partnere, ő pedig csak hátradőlve fújta ki a bent tartott levegőt, hogy ezen is túlvan végre…