31. fejezet

Egy apró szobában voltunk összezárva öten a városházán.

Legalább három órája ültünk már itt a csodára várva. A csend, ami a helyiséget uralta már-már nyomasztóvá kezdett válni. Senki sem tudott megszólalni, mindannyiunk arcáról ugyanaz volt leolvasható… a teljes döbbenet. 

Eszméletlen eseményeken vagyunk túl, amit nem egyszerű feldolgozni egyikünknek sem. Amint behunyom a szemeimet, csak azokat a rémült tekinteteket látom magam előtt. Mint a vadállatok, úgy próbáltak kijutni az épületből, miközben senkit nem sajnálva taposták össze egymást. Fogalmunk sem volt róla, hány sérült lehetett, csak egyben voltunk teljesen biztosak… egy halott van. Ennyi ember szeme láttára gyilkolták meg Mr Wilsont, belegondolni is szörnyű volt. Egy olyan biztonsági rendszerben, mint ami a beavatási bálon is meg volt szervezve, hogyan történhetett meg egy ekkora tragédia? Hogyan juthatott be valaki egy fegyverrel a zsebében, és hogyan ölhette meg a kormányzót csak így? Mindenki válaszokat akart, de valahol mégsem ez volt a legfontosabb.

Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyenen fogom törni a fejemet, de rettenetesen sajnáltam Naomit. Végig kellett néznie, ahogyan megölik az apját. Egy pillanat alatt vált a legboldogabb emberből, a legelkeseredettebbé abban a teremben. Ha nem is teljesen, de átéreztem mindazokat, amik benne lappanghattak. Én is elveszítettem az édesapámat, tudom, hogy mennyire szörnyű átélni ezt. Egyszerűen nincsenek azok a szavak, amik egy ehhez hasonló helyzetben segíteni, esetleg könnyíteni tudnának a fájdalmon. Gondolkozol, és képtelen vagy egyről a kettőre jutni. Mindvégig csupán egyetlen dolog jár a fejedben, elveszítetted a legfontosabb embert az életedből, és az ő hiányát semmi és senki nem tudja már pótolni. 

West folyamatosan a hátamat simogatta, próbált megnyugtatni, miközben én csak fátyolos szemekkel fürkésztem a minket körbevevő embereket. Allena egy szürke pokrócot terítette maga köré, amin nem is lehet csodálkozni, nagyon lehűlt a levegő éjszakára. Néhány méterre tőle a bátyja ült, előrehajolva támaszkodott meg térdein, és folyamatosan ujjait tördelte. Mellettünk Jasper feküdt el két összetolt széken, de egy szemhunyásnyit sem tudott aludni. Ez sem volt túlzottan meglepő, az én szívem is még mindig hevesen zakatolt. 

Néha intéztem pár lopott pillantást a Lewington fiú felé, aki velem ellentétben szinte végig lesütötte a fejét. Amikor olykor-olykor felnézett néhány másodpercre, valami egészen furcsát láttam rajta. Megviselt volt, ami egyáltalán nem volt rájellemző. Ő mindig képes volt felülkerekedni az érzésein, soha nem hagyta, hogy túlzottan befolyásolják. Ám úgy tűnt, abban a helyzetben még őt is, a mindig határozott és öntudatos férfit is megérintették a látottak. Mégis ki ítélné el ezért? Egy gyilkosság szemtanúi voltunk mindannyian.

A nyomasztó monoton hangulatot a kilincs hangja törte meg végül. Az ajtó nem sokkal később kinyílt, és a szüleink léptek be hozzánk a terembe. Egy emberként kaptuk oda tekintetünket, és figyeltük, ahogyan ők is legalább annyira meggyötört arckifejezésekkel közelítettek hozzánk. Senki sem szólalt meg, tudtuk, hogy hamarosan úgy is megkapjuk a válaszainkat.

- Az elmúlt órában összeültünk, és megbeszéltük mi lenne jelen pillanatban a legjobb számotokra – vágott bele anya teljesen másba, mint amire bármelyikünk is számított volna. – Úgy gondoljuk, és mind egyetértünk abban, az lesz a legjobb, ha egy darabig távol lennétek a várostól.

- Így elmentek Caltonsburgba, az erdei birtokunkra – fejezte be helyette Mr Lewington, akinek az arcán olyan határozottság volt, hogy nem sok merszem volt szembeszállni vele, nem úgy, mint gyerekei.

- Tessék? – szólalt fel sokunk nevében Colton. – Jól értem, hogy el akartok küldeni minket Holkbrookból? – állt fel a helyéről, hogy megtehessen néhány lépést szüleink felé. – Nem tudom, hogy feltűnt-e nektek, de már nem vagyunk tíz évesek, akiket pátyolgatni kellene.

- Arthur sem volt már tíz éves, és nézd meg hol van most – kontrázta le azonnal édesanyja. – Nem vagyunk hajlandóak vitatárgyává tenni a dolgot. 

- De Mr Wilsont azért támadták meg, mert ő volt a kormányzó – folytatta továbbra is a férfi, aki nem akart belenyugodni, hogy ki akarják zárni az események alól. – Nem mi voltunk a célpont, hanem ő.

- Nem tudjuk, ki volt a tettes, és arról meg végképp nincs egyikünknek sem fogalma, hogy mi a következő terve – vette át a szót végül Mr Bowman. – Lehet, hogy ez volt a teljes küldetése, de lehet, hogy ez csak a kezdet volt. Nem kockáztathatjuk meg, hogy ti is veszélybe kerüljetek.

- Amíg nem kapják el a merénylőt, addig mindannyian Caltonsburgban lesztek, és téma lezárva – lépett fel minden eddiginél erélyesebben Mr Lewington.

Colton idegesen beletúrt a hajába, aztán mérgében belerúgott az egyik székbe, amely hangos csattanással ért földet néhány méterrel arrébb. Látszólag őt érintette meg leginkább ez az ”elzárás”, noha mi sem repdestünk az örömtől, szimplán csak megértettük, hogy a szüleink féltenek bennünket. Valójában tényleg kissé morbid lesz ez a kis kiruccanás, összezárva ezzel a négy emberrel. Legfőképpen talán Allena és Colton miatt. Hogy hogyan lesznek képesek egy házban kibírni együtt, anélkül, hogy marnák megállás nélkül egymást, jelen pillanatban még elképzelni sem tudtam. 

- A helikopter tíz percen belül érkezik a parkba – folytatta anya, amikorra már Colton is lehiggadt kissé. – A biztonságiak nélkül egyikőtök se merjen kimenni – emelte fel mutató ujját figyelmeztetésképpen, ami ahelyett hogy félelmet váltott volna ki belőlem, erős koncentrációra késztetett, hogy ne nevessem el magam. 

Ahogy kiléptek a teremből, ismét magunkra maradtunk. Mostanra már egyikünkön sem feltétlenül a riadtságot láttam, hanem sokkal inkább felgyulladt sokunkban az igazságtalanságérzete. Valójában igencsak egyet kellett értenem Coltonnal. Semmi kedvem nem volt elmenni a városból. Nyilvánvaló, hogy nem minket akart a merénylő, akkor nem csak egy lövés dörrent volna el. Az egy dolog, hogy mi a tömeg közepén voltunk, de Allena, vagy éppenséggel West a galérián ácsorgott, tökéletes célpontként. Nem értettem, miért kell elmennünk, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy lázadjak anya vagy a többi családfő ellen. Colton mindannyiunk nevében beszélt, mi csak helyeselni tudtunk volna.

Pár perccel később négy biztonsági jelent meg az ajtóban. Az egyikük intett, hogy induljunk utánuk, mire Jasper volt az első, aki felállt a helyéről. Én barátnőmet figyeltem, mit fog cselekedni, de csak megforgatta a szemét, és követte a fiatalabb Bowman fiút. West megfogta a kezemet, finoman felsegített, és maga előtt kivezetett a többiek után. Lopva a hátam mögé pillantottam, mire Colton tekintetébe ütköztem. Egy teljesen másfajta tüzet láttam a szemeiben. Rettenetes harag forgott abban a mély barnaságban, és az ő esetében ez nem túl sok jóra adott következtetést. 

A négy biztonsági mellé a főbejáratnál még hárman csatlakoztak. Teljesen körbevettek minket, úgy vezettek ki a parkba. Ahogy az éjszaka sötét szele elért, azonnal kirázott a hideg. West rám terítette a zakóját, mire csak köszönetképpen halványan rámosolyogtam. A derekamra helyezte tenyerét, majd felsegítette a hangos zajjal ránk várakozó helikopterre. Bevallom, nagyon féltem a járművön. Rengetegszer utaztam már ilyennel, de nem ehhez hasonló körülmények között. Fejemet óvatosan West vállára billentettem, miközben laposakat pislogva figyeltem a velünk szemben ülő Jaspert és Coltont. Az ifjabbik Bowman az ablaknak döntötte fejét, mialatt szinte már aludt, míg a Lewington fiú a telefonját nyomkodta megállás nélkül. Valószínűleg elszenderedhettem a hosszú úton, mivel a legközelebbi emlékem már az volt, hogy West arcomat simogatva ébresztgetett. 

Mind az öten kiszálltunk a helikopterből, és Coltont leszámítva elindultunk a két emelet magas rönkház felé. A hatalmas Lewington birtok még éjszaka is csodálatosan festett. A hold tükörképe beragyogta az egész tájat, melyet a fák leveleinek zizegése tett még félelmetesebbé. Amint betértünk a házikóba azonnal olyan érzésem támadt, mintha jégverembe léptem volna be. Rettenetes hideg áradt a falakból, amit West próbált komfortosabbá tenni azáltal, hogy begyújtotta a kandallót. Legjobb barátnőm vizet forralt, majd egy gőzölgő bögrét nyújtott át nekem, miközben helyet foglalt mellettem a kanapén.

- Hát ezt megszívtuk – motyogta alig érthetően, majd csakúgy, mint én belekortyolt a teába – Nem is értem, hogy lehetne még ennél is borzasztóbb. 

- Ne kísértsd a sorsot – figyelmeztettem, de azt hiszem már késő volt. 

Ismételten egy helikopter rotorjának idegesítően lármás hangjára lettünk figyelmesek. Ez egészen biztosan egy másik jármű, mivel a miénk bő negyed órája biztosan elment már. Mindannyian felváltva kerestük a másik tekintetét, egyikünk sem értette mi a fene történt már megint. Talán már el is kapták a merénylőt, és mehetünk haza? Őszintén szólva meg sem lepődnék rajta. Biztosan a rendőrség minden embere rászállhatott arra a görényre, és gyorsan lebuktatták. Csak azt nem értem, mi a csudáért nem lehetett várni azzal reggelig, hogy elhozzanak minket idáig. Mindenki fáradt volt már, egy szörnyen hosszú napot zártunk le. Csak arra vágytunk, hogy lefekhessünk, és kialudhassuk magunkat a saját ágyunkban, nem az Isten háta mögött egy fagyos faházban.

- Mi van már megint? – pattant fel Colton elsőként a helyéről, hogy kironthasson az ajtón – Ez nem lehet igaz – hallottuk meg döbbent hangját – Mondjátok, hogy csak álmodom.

Eddig bírtam ki egyhelyben. Levágva a kávézó asztalra a bögrémet trappoltam a férfihez, majd mivel az egész ajtót elfoglalta, közvetlenül a háta mögött álltam meg, hogy kileshessek mi történik odakint. 

- Ó te szentszar – csúszott ki a számon, mire Colton csak finoman hátrapillantott, aztán ismét a helikopter irányába.

- Mondjátok már mi történt – jött oda hozzánk Allena is, majd őt követve a Bowman testvérek is – Ugye csak képzelődöm? – motyogta tátott szájjal – Igazad volt Lea, nem kellett volna a sorssal kötekedni.

Mind azt a lányt figyeltük, aki a jármű mellett tombolt teljesen kifordulva önmagából. Erélyesen püfölte a mellette álló férfi mellkasát, miközben megállás nélkül üvöltött teli torokból, mely az éjszaka csendjét felverte. 

- Azonnal vigyen vissza – zokogott, míg én a nyakamat tettem volna rá, hogy egyáltalán nem volt tudatánál, ami ilyen körülmények között egyáltalán nem meglepő – Most gyilkolták meg az apámat, ott a helyem mellette, nem itt a világvégén. Könyörögve kérem, vigyen vissza hozzá – csendesedett el hangja, majd a férfi megfogta csuklóit, a lány pedig megtörten csuklott össze előtte minden fájdalmát kiordítva magából…