29. fejezet

Annak ellenére, hogy két teljes napja voltam kénytelen bámulni Naomi önelégülten vigyorgó arcát, a hangulatomra mégsem ez nyomta rá a bélyegét. Anya folyamatosan azzal volt elfoglalva, hogy ingatlanügynökökkel tartotta a kapcsolatot, akik állandóan újabb és újabb házak listájával rukkoltak elő. Roppant idegesítő volt ezt végignézni. Én egyszerűen nem vagyok hajlandó elmenni Holkbrookból. Lehet, hogy nem ez a világ legbiztonságosabb, vagy esetleg a legbarátságosabb városa, de ez az otthonom. Itt élnek a barátaim, itt temettük el apát, ideköt az egész életem. Elképzelni sem tudnám azt, hogy reggel nem ezen az őrült helyen ébrednék fel, vagy nem a kedvenc kávézómba térnék be egy koffeinbombáért. Ezek mind apróságok, de ha valamihez hozzászokik az ember, attól nem szívesen válik meg, legfőképpen akkor nem, ha azok annyira közel állnak a szívünkhöz. Sok negatív kontra áll a város listáján, de nem akarom, és nem is tudom elfogadni a tényt, hogy máshova menjek haza.

- Lea! – csettintett kettőt barátnőm közvetlenül az arcom előtt – Figyelsz te rám egyáltalán? – vont kérdőre a szokásos gúnyos hangnemében, amit ilyen helyzetekben szokott használni – Ha már elrángattál magaddal, ennyivel megtisztelhetnél. Főleg így, hogy el sem mondod, hova megyünk.

- Hidd el nekem, imádni fogod – mosolyodtam elégedetten a lányra, aki csak megforgatta a szemeit, és sóhajtozva hátradőlt az ülésen.

Nem véletlenül nem árultam el neki, hova tartunk. Ha megtudná, hogy kinek a megnyitójára vagyunk hivatalosak, akkor biztosan ki sem tette volna a lábát a házukból. Részben érthetőek fenntartásai, hiszen nem éppen a szíve csücske a férfi, másrészt viszont ő maga mondta, mennyire ízlett neki a bor, ami tőle származik. Persze ezért nem lehet hibáztatni, ha tudná, hogy ki bújik meg a Nichols pincészet címjegyzéke alatt, egészen biztos vagyok benne, hogy ez lenne a világ legpocsékabb ital, amit valaha kóstolt. Valahol ez egy vicces tény, jobban belegondolva, Allena szemszögéből azonban semmi szórakoztató nincs ebben.

Ahogy közeledtünk a helyszínhez, csodálatos látvány tárult elénk. Amerre csak a szem ellátott hosszú sorokban szőlőtőkék ágaztak el olyan messzire, hogy a végét felfedezni is nehéz lett volna. Az egész táj nyugodtságot árasztott magából. Minden olyannyira tökéletesen volt elrendezve, mintha vonalzóval húzták volna az egyeneseket. A nap már leágazóban volt, és olyan benyomást keltett, mintha a horizonton feküdt volna el. Narancssárgás árnyalata beragyogta a teljes hegyoldalt, fantasztikus harmóniát árasztva magából. 

A szívem békességgel csordult tele, amit bölcs dolog lenne alaposan megbecsülni. Az autó ugyanis lefékezett a birtok központjánál, a hatalmas modern építésű kúriánál. Gyönyörűsége oly mértékben lenyűgözött, hogy még én is tátott szájjal figyeltem meg minden centiméterét. Ritkán látok hasonló remekművet, de ez határozottan közéjük tartozott. Nem győztem kapkodni a szememet, hogy felfedezzem újabb csodáit. A maga parasztház hangulatát megőrizve tudtak az építőmérnökök egy olyat varázsolni, ami lélegzetelállító. 

- Üdvözöljük Önöket a Nicolhs birtokon – segített ki minket egy férfi, aki fogadta a vendégeket.

Átnyújtottam neki ezután a meghívónkat, ahogyan kérte, majd lassan andalogva indultunk meg a tömeg felé. Nagyjából hatvan ember lehetett a kialakított placcon. Egy zenekar játszott kellemes muzsikát, olyasfajtát, ami nagyszerűen illik ehhez a pazar hangulathoz. Egy pincér lépett elénk, és kínált nekünk különféle borokat. Én egy rosé-t vettem magamhoz, míg legjobb barátnőm inkább a jól bevált fehérnél maradt.

- Meg kell hagyni, ez fenséges – ízlelgette italát a lány, miközben én is hasonlóan tettem, és lelkesen egyetértve bólogattam hozzá.

- Most már ugye meg vagy elégedve azzal, hogy idehoztalak? – somolyogtam sejtelmesen, miközben a távolban azonnal kiszúrtam, ahogyan a Lewington fiú társalog egy szemüveges öltönyössel.

Nem tellett sok időbe, mire ő is észrevett engem. Kezét, ahogyan mindig szokta, a nadrágzsebébe csúsztatta, és lezseren megemelte kissé poharát köszöntésképpen. Én is ugyanígy tettem, majd fülem mögé simítottam kilógó hajtincsemet, aztán inkább másfelé vezettem tekintetemet. 

- Hölgyem, szabad egy táncra? – lépett egy úriember Allena mellé, akinek felkérését csak alapos végigmérés után fogadta el.

Magamra maradtam. Csendesen szürcsölgettem italomat, miközben többnyire csak a táncolókat figyeltem. Nem nagyon mertem Colton irányába nézni, magam sem tudtam megmagyarázni miért. Zavar a folyamatos bámulása, amit sehova sem tudok tenni. Ennyire megsajnált volna a támadás óta, hogy feladatának érzi hogy mindig lesben álljon, ha netalántán történne velem valami? Dehogy, ez nem rávall. Ő nem szokott aggódni másokért, jobban belegondolva még önmaga miatt sem. 

- Meglepetés – karolta át derekamat valaki olyan váratlanul, hogy szinte a pohár is majdnem kicsúszott a kezemből.

- West? – pillantottam meglepetten a férfire, majd köszönésképpen egy puszit nyomtam ajkaira – Hát te mit keresel itt?

- Jasper elment a régi barátaival szörfözni, én meg nem akartam csőszködni felettük – kerülte a szemkontaktust, ami azonnal gyanút keltett bennem. 

- Nem akarsz elmondani valamit? – figyeltem mindezek ellenére arcát, tudtam jól mikor nem mond igazat, és most egész biztosan titkol valamit, ez soha sem tartozott az erősségei közé.

Kikerekedett pupillákkal kémlelt engem. Úgy tűnik, még nem jött rá arra, hogy ennyi év után sem jöttem ki a gyakorlatból, képtelen hazudni nekem. 

Gondosan körbevizslatott, hogy kik állnak körülöttünk, aztán megragadta a karomat, és néhány méterrel arrébb húzott. Kíváncsian fürkésztem szemeit, miközben egyre türelmetlenebbül vártam arra, hogy kibökje végre, mi történt.

- Felhívtak a Harvardról – tartott némi szünetet, majd nyelt egy hatalmasat, és bizonytalanul folytatta – Azt akarják, hogy ősszel menjek vissza, hogy a focicsapat másodedzője lehessek.

Néhány másodpercig csak értetlenül pislogtam rá, miközben a szám szó szerint tátva maradt. Elég gyorsan eljutott a tudatomig, hogy mit is jelentene ez pontosan. Távkapcsolatra kényszerülnénk… megint. Amerika két, szinte legtávolabb eső pontjain kellene élnünk, ami még szörnyűbb lenne, mint ezelőtt. Akkor legalább tudtuk, hogy a főiskola után hazatérünk, de most ki tudja, hogyan alakulna a jövője. Talán sikeres lenne, mint edző, és kénytelen lenne letelepedni ott. Belegondolni sem akarok.

- Mondj már valamit, kérlek – zökkentett ki hosszabbra sikeredett gondolatmenetemből, amiből feleszmélni is fájdalmas volt.

- Ez egy fantasztikus lehetőség, West. Én tényleg nagyon örülök neked – hadartam a pozitív kijelentéseket egyáltalán nem hozzáillő hangnemben és arckifejezéssel.

- Ha szeretnéd, akkor nem vállalom el…

- Ugyan – szakítottam félbe, még mielőtt feladná a saját álmait miattam – Te is tudod, hogy soha nem kérném ezt tőled. Mindig is a sport volt az, amiben ki tudtál teljesedni. Ez volt, ami örömet okozott neked. Ennek éltél, mióta az eszedet tudod. Talán ez lehet a te kitörési lehetőséged. Nem lehetek én az, aki ebben visszahúz.

- Figyelj – fogta meg a kezeimet, miközben élesen a szemeimbe nézve hangsúlyozta mondanivalóját – Egyelőre csak elmegyek a nyári edzőtáborukba. Lehet, hogy nem is lennék alkalmas arra, hogy irányítsak egy csapatot. Két hét az egész, aztán hazajövök, és mindent megbeszélünk, ha már okosabbak leszünk. Maradhatunk ebben?

- Persze – erőltettem magamra egy egyáltalán nem meggyőző mosolyt – Maradhatunk –ezzel szorosan magamhoz öleltem a férfit.

Miután visszatértünk barátnőmhöz, aki már egy menő borszakértő társaságában hallgatta a birtok történetét, igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Csak makacsul kapaszkodtam West karjába ezzel kifejezve, hogy egyáltalán nem akartam őt elengedni. Nem szerettem volna önző lenni, de én képes lettem volna az egész jövőmet elképzelni vele. A szemeim előtt láttam az esküvőnket, a közös gyerekeinket, a tökéletes életünket, mely nagyszerű boldogságban telik el. Szörnyű volt belegondolni abba, hogy mindezt elveszíthetem ennyire egyszerűen. Talán ez egy jel lenne? Anya új életet akart kezdeni, lehet, hogy a kettőt összeköthetnénk. Westtel mehetnénk Cambridge-be, ahol ő is új életünk lehetne, és mi is együtt maradhatnánk. Egyszerűnek tűnt, mégis furcsa érzés ragadt magával, ahogy ezen morfondíroztam. Az a hely még mindig nem Holkbrook. Mi a fenéért ragaszkodhattam én ennyire ehhez a városhoz?

- Örülök, hogy eljöttetek – lépett mellénk Brad, mint házigazda, mire a gyomrom kissé összeszűkült, mennyire gyorsan lebukhatok egy pillanat alatt – Remélem, jól érzitek magatokat.

- Egy kicsit kellemesebben érezném, ha nem rontanád itt a levegőt – vágta oda neki Allena szinte rá sem nézve, és gyorsan tett úgy, mintha tényleg nem is lenne közöttünk.

- Tudod, egyáltalán nem értelek – maradt tökéletes úriember még abban a percben is, mikor éppen gúnyosan visszaszólni készült a lánynak – Ha nem akartál látni engem, akkor minek jöttél ide?

- Akármennyire is azt hiszed, hogy körülötted forog a világ – sóhajtott egy nagyot, mostanra már a férfit figyelve – Mégis honnan kellett volna tudnom, hogy itt leszel? – tette fel a költői kérdést – Bár jobban belegondolva, lassan már hozzászokhatnék, hogy te mindenhol megjelensz.

- Ebben csak egy dolog vicces – fonta össze karjait maga előtt – Az ember azt hinné, hogy a saját borászatának megnyitóján nem csodálkoznak az emberek azon, ha ő is ott van – mosolyodott el kissé szarkasztikusan, miközben barátnőm csak értetlenül pillantott először Bradre, majd tőlem várt magyarázatot.

- Lea, ez igaz? – méregetett haragban forgó szemekkel, talán egy kicsit rosszabbul reagált rá, mint amire számítottam.

- Várjunk csak, te tényleg nem mondtad el neki, hogy Brad a házi gazda? – csatlakozott hozzánk elégedetten vigyorogva Colton – Mintha csak én találtam volna ki – folytatta, de én már azzal voltam elfoglalva, hogy a távozni készülő barátnőm után siessek.

- Allena – kaptam el a karját ezzel megállítva őt.

- Képes voltál idehozni, amikor tisztában vagy vele, mennyire gyűlölöm ezt az embert? – emelte meg a hangját velem szemben, mire egy csapásra megbántam az egészet.

- Nem gondoltam volna, hogy így fogsz rá reagálni – magyarázkodtam hevesen gesztikulálva – Azt hittem egy jót nevetünk majd rajta, és a szokásos módon fogod elintézni a dolgot. Miért kellett volna számítanom arra, hogy kiakadsz? 

- Mert utálom Bradet, érted? – vágta az arcomba idegesen, miközben már a kocsi felé haladtunk – Milyen barát képes ilyet tenni?

- Ugyan, ne dramatizáld túl a helyzetet – tártam szét kezeimet – Ennyire hatalmasat azért nem vétkeztem. Menjünk haza, üljünk be egy bárba, és felejtsük el az egészet – ajánlottam fel, hátha sikerül ezzel megbékítenem a még mindig fortyogó lányt.

- Nem, csak én megyek haza – ült be az autó hátsó ülésére – Te pedig élvezd az új barátaid társaságát. Úgy látom, gyorsan egy hullámhosszra kerültetek.

Időm sem volt válaszolni neki, ugyanis rögtön bevágta az ajtót, és már szólt is a sofőrnek, hogy azonnal hajtsanak el innen. 

- Ne aggódj – lépett mellém Colton, míg én továbbra is a távozó kocsi utáni porfelhőt figyeltem – Ez is csak egy, a kismillió Allena-féle hiszti közül. Nem sokára megnyugszik, és belátja, egy barátja sincsen rajtad kívül…