28. fejezet

Hosszas várakozás után, végre elérkezett ez a nap is.

Holkbrook három talán legbefolyásosabb embere számára megkezdődnek a valódi izgalmak. Lassan egy hónapja indult meg a kampányidőszak, mely a mai este után végre valamelyikük győzelmével lezárul. Ha nagyon őszinte akarnék lenni, elképzelésem sincs róla, ki kerül a kormányzói posztra. Szívem szerint egyiküket sem látnám a város élén. Mindhárman csak hatalomra vágyó, kapzsi személyek, akik nem elégszenek meg azzal, amijük van. Apa soha sem a pénz miatt csinálta, hanem azért mert imádta. Jól bánt a város lakóival, és kölcsönösen kedvelték egymást. Annyi mindent letett már az asztalra, és lehet, hogy az elfogultság is beszél belőlem, de nála jobb vezetőt biztosan nem fognak találni. 

- Készen vagy már? – robogott lefelé a lépcsőn anya, miközben a fülbevalóját illesztette be a helyére – Ma nem késhetünk el. 

Csupán egy aprót bólintottam jelezve ezzel, hogy megértettem mindent, hiszen már legalább ezredjére sürgetett meg, noha még ő maga sem volt készen. Az egész délutánom azzal telt, hogy rohangáltam a városháza és az otthonunk között. Westtel és Allenával persze minden alkalommal összefutottam. Egyikőjüket sem mozgatták meg különösebben az események. Talán barátnőm arcán láttam némi izgalmat, de ő sem esett a kelleténél nagyobb túlzásokba. Coltonról már egészen más volt leolvasható. Feszülten ült az egyik padon, miközben vagy a telefonját nyomkodta, vagy az apja egyik emberével vitatta meg az eseményeket. 

- Gyerünk vedd a cipődet – figyelmeztetett anya ismételten, mikor már a bejárati ajtóban toporgott.

- Már réges-régen rajtam van – mutattam értetlenül lábaim felé, mire anya is odavezette tekintetét, és csak gondterhelten kifújta a bent tartott levegőt – Elárulnád, hogy miért vagy ennyire ideges? Semmi közünk nincs már ehhez, akkor meg mire ez a nagy felhajtás?

- Csak… - kezdett volna bele, de szinte rögtön elállt a szava, morfondírozni kezdett mit is mondjon, aztán rendszerezve gondolatait vágott vele – Tudod ez egy korszak vége számomra, vagyis inkább számunkra. Szeretném minél előbb elhagyni Holkbrookot.

- Tessék? – szökött a hangom legalább két oktávval magasabbra – Te komolyan el akarsz menni? – fakadtam ki egyre jobban, álmomban sem gondoltam volna, hogy tényleg képes lenne maga mögött hagyni az egész eddigi életünket – Anya, engem ideköt minden. West, Allena… apa – tettem hozzá halkan.

- Ugyan, ne dramatizáld túl a helyzetet – sóhajtott egy hatalmasat, bal kezével gesztikulálva – Egyszer már gond nélkül leléptél New Yorkba. Most sem lesz sokkal nehezebb. 

- Te is tudod, hogy az teljesen más volt – fontam össze kezeimet magam előtt, soha nem tudnék új városban letelepedni – Nem lehetsz ennyire önző.

- Engem tartasz önzőnek? – tette kezét mellkasára gúnyosan felkacagva – Az úgy nevezett barátaid – mutatott idézőjelet ujjaival – folyamatosan átvernek, kihasználnak, cserbenhagynak, és…

- Nem is ismered őket – kiabáltam rá azonnal félbeszakítva őt, mire ő kirohanásomat látva rögtön lefagyott.

Csend költözött az előszoba falai közé. Mindketten csak leesett állal bámultunk egymásra. Anya arcáról többnyire döbbenet volt leolvasható, míg én jobbára csak bűntudattal megtöltött pillantásokkal figyeltem őt. Nem akartam felemelni a hangomat vele szemben, de nem bírom az igazságtalanságot. Már pedig anya most határozottan az volt velem. Fogalma sincs semmiről. Nem tudja, mi van közöttünk Westtel, és azt sem, hogy milyen valódi barátság bontakozott ki közöttünk ismét Allenával. Most úgy éreztem, visszakaptam azt az életet, amit hanyagul eldobtam magamtól négy évvel ezelőtt. Valószínűleg olyan pazar soha sem lesz már, mint akkor. Noha a barátságaim, és a párkapcsolatom újra felvirágzott, de apát soha semmi nem lesz képes pótolni. A családunk jelenleg darabokban. Anyával két értelmes szót nem tudunk váltani egymással a temetés óta. Talán jobban magamba kellene néznem. Lehet, én vagyok az, aki csak magára gondol, és nem foglalkozik másokkal, pontosabban anyával. Ő itt nem érzi már többé otthon magát. Soha nem fog tudni túllépni apán, ha minden lépésnél az emlékeibe botlik. Talán ezt az áldozatot kell nekem meghoznom, és adni egy utolsó esélyt a családunknak. 

- Sajnálom – motyogtam megtörve ezzel a szótlanságot. 

Anya csak erélyesen felszívta magát, aztán fejével az ajtó felé bökött. Kinyitotta, és szemüvegét magára helyezve indult meg a ránk várakozó autó felé. Egész úton csendben ücsörögtünk egymás mellett. Nem tudtam mit mondani neki, ő pedig valószínűleg nem is akart. Rengeteg gondolat kavargott a fejemben. Próbáltam mérlegelni mindent. Végigfuttattam a jövőnket, és igyekeztem anya szemszögéből is átlátni a helyzetet. A helyében alighanem én sem szívesen tölteném a mindennapjaimat Holkbrookban. Talán sikerülhetne egyezséget kötni vele, ami mindkettőnk számára előnyös lehetne. 

- Ne feledd – szólalt meg végül rám sem nézve, amikor megérkeztünk – Mosolyogj, mintha ez lenne életed legboldogabb napja.

Csak tátott szájjal bólintottam egy aprót, aztán követve őt kiszálltam a kocsiból. A városházánál már hatalmas volt a nyüzsgés. A füves téren most számtalan ember lézengett. Standok voltak felállítva körben a placcon, a közepén pedig egy nagy színpad, melyen különböző fellépők színesítették, és varázsolták nyugodtabbá a hangulatot. Kiskorunkban mi is mindig kint voltunk az úgy nevezett parádén. Gyerekként még a szüleimmel jártunk-keltünk az emberek között, mikor pedig már tinédzserek lettünk nem foglalkozva a szülők közti rivalizálásokkal vergődtünk össze egy társaságba és éreztük magunkat felhőtlenül. Ezek az idők elmúltak, és ma már eszünkbe sem jutott kimenni oda. Ahogy felnőttünk úgy már kötelességünkké vált, hogy a városházán legyünk szinte egész nap. Noha soha semmi eget rengető nem történt, mégis mindig itt kellett unatkoznunk természetesen külön-külön.

Ahogy haladtunk befelé az épület folyosóján folyamatosan jöttek szembe velünk az ismerősök. Anya mindenkinek kedvesen intet, némelyikükkel néhány szót is váltott. Az egyik felügyelőtől megtudtuk, hogy a szavazás alatt minden rendben volt, semmi váratlan esemény nem történt. 

Nem sokkal később egyedül maradtam. Egy padon ücsörögve vártam a csodára, miközben a telefonomat nyomkodva próbáltam elfoglalni magamat. 

- Hál’ istennek, hogy végre egy értelmes embert is találok ebben az őrültek házában – vágódott le mellém szó szerint legjobb barátnőm hatalmasat sóhajtva, ezzel kifújva a felgyülemlett feszültséget – Mindenki be van zsongva. Kit érdekel, hogy fél óra múlva meglesznek az eredmények? – fintorgott gúnyolódva, mialatt szőke tincsét csavargatta.

- Amint a mellékelt ábra mutatja, elég sok embert – böktem fejemmel a fel-alá rohangálókra – Mióta vagytok itt?

- Csak ebédelni mehettünk haza – támasztotta hátát kimerülten a falnak – El tudod képzelni, hogy mennyire unatkoztam? Odáig süllyedtem, hogy a bátyámhoz szóltam. Hihetetlen, nem? – sajnáltatta magát, amin én rendkívül jól szórakoztam.

- Mik vannak…

Az elkövetkezendő percekben olyan feltűnően kínlódtunk, hogy ennél jobban szinte már nem is lehetett volna. Unalmunkban képeket készítettünk magunkról, melyek közül egyet barátnőm meg is osztott az egyik közösségi oldalon. Nem sokkal később megjelent West is, aki csatlakozva hozzánk számolta visszafelé a másodperceket, csakhogy minél előbb túleshessünk az egészen, és mindenki mehessen haza.

- Szerintetek ki fog nyerni?

- Elképzelésem sincs – vonta meg a vállát Allena – Lássuk be, egyikünk családja sem tartozik Holkbrook legnépszerűbbjei közé. Csak abban bízom, hogy nem Naomi apja.

- Gyűlölném Naomi undorító vigyorát nézni – értettem egyet a lánnyal, miközben még a hideg is kirázott már csak a gondolattól is. 

- Nem értem, miért utáljátok ennyire… - kezdett volna bele West, de mi a mondatot sem hagytuk, hogy befejezhesse.

- Ebbe inkább bele se menjünk – emelte meg bal kezét megálljt parancsolva Allena – Ennek a nőnek két arca van, és csak mi láthatjuk azt, amelyiket a nap minden percében a falnak tudnám csapni. 

Nem bírtam tovább visszafogni magam. Barátnőm magyarázatát hallva hangosan nevetni kezdtem, aztán ő is csatlakozott engem látva. West csak mosollyal az arcán rázta a fejét minket figyelve, végül már ő sem bírta türtőztetni magát. Egy rövid időre deja vu érzés kerített magába. Eszembe jutottak a gimis évek, amikor minden nap a suliban és a városban mászkálva szórakoztunk ennyire jól együtt. 

Jó kedvünket anya jelenléte zavarta meg. Először csak lepisszegett minket, hogy viselkedjünk normális felnőttek módjára, aztán betessékelt a díszterembe, ahol már feszülten toporzékoltak az emberek. Mindannyian helyet foglaltunk a családunk mellett. West és Allena az első sorba közvetlenül Naomi és édesapja két oldalán, mi pedig az emelvénytől balra ültünk le szemben a jelenlévőkkel. Én próbáltam minél inkább kivonni magam az események alól. Az asztal legszélére ültem az ablak mellé. Amíg a felvezetés tartott addig csak bámultam kifelé az összegyűlt városlakókra, akik az kihelyezett vetítőn figyelték a benti történéseket.

Tekintetemet ezután végigvezettem a családokon. Legelőször Westet és öccsét, valamint a szüleiket figyeltem meg. A két fiú teljesen ellazulva, szinte érdektelenül pislogtak a színpadon beszélő férfire, míg Mr és Mrs Bowman összekapaszkodva várták az eredményhirdetést. Mellettük pöffeszkedett magabiztos bájvigyorával Naomi az édesapjával, róluk egész gyorsan eltereltem a figyelmemet. Allena a körmeit piszkálta, míg édesanyjáék türelmetlenül tördelték ujjaikat. A sort Colton zárta, aki egyenesen a szemembe nézett. Egy kissé még zavarba is jöttem, ahogy ahelyett hogy várná a végkifejletet, engem méregetett. Nem értettem semmit, de úgy éreztem nem tudom tovább elviselni a tekintetét. 

- Hölgyeim és Uraim – kezdett bele az időhúzásba a jelenlegi kormányzóhelyettes – A 2014-es választásokat alig három százalékos különbséggel győzelemmel zárta – tartott újabb hatásszünetet csak hogy tovább csigázza a már amúgy is pattanásig feszült idegeket – Mr Arthur Wilson.

Naomi azon nyomban édesapja nyakába ugrott, miközben ő tekintélyesen intett bal kezével a jelenlévőknek. A Bowman és Lewington szülők arcára fogalmam sem volt, mi ült ki. Döbbenet, csalódottság, harag… Allenával gúnyosan egymásra néztünk, ugyanis egyikőnk sem lelkesedett a tényért, hogy mostantól Naomi még beképzeltebb, bunkóbb lesz, mindezt megfűszerezve egy jókora adag felsőbbrendűség érzettel. Gyűlöltem a gondolatot, hogy ezentúl folyamatosan hallgathatjuk, hogy ő mennyivel kiváltságosabb tőlünk, és az csak tetézi a dolgot, hogy elég kemény befolyása lesz a város minden területére. 

Túl sokáig nem volt időm mérgelődni. Mialatt Mr Wilson felvonult a pódiumra, hogy elmondhassa köszönőbeszédét, hozzám egy hivatali dolgozó osont oda.

- Ezt Önnek küldik, kisasszony – nyújtott át egy fehér borítékot.

- Mégis kicsoda? – forgattam értetlenül, hátha találok rajta címzettet.

- Az az öltönyös úr az ajtónál – magyarázta, én pedig azonnal odafordítottam tekintetemet.

Brad az ajtófélfának támaszkodva biccentett felém egyet, én pedig rögtön bontani kezdtem a levelet. Egy meghívót rejtett, amely igényesen volt megszerkesztve, és középen az én nevem állt.

Szeretettel meghívjuk a Nichols borpincészet megnyitó rendezvényére…