2014. március 29., szombat

21. fejezet

Hiába próbáltam kapálózni, vagy szabadulni. Az a rengeteg önvédelmi óra, amin részt vettem New Yorkban itt mit sem ért. Élesben minden teljesen más. Amikor tudod, hogy a támadód nem csak a móka kedvéért szorítgat, amikor tudod, hogy el kell menekülnöd, és tudod, hogy akár az életed is lehet a tét. Az adrenalin elönti a testedet, de az ellenfeled sokkal erősebb nálad. Képtelen vagy lehámozni magadról a kezét, vagy segítségért kiabálni.
Féltem, mi több… rettegtem. Még csak azt sem láthattam kivel állok szemben. Teljesen kiszolgáltatott voltam. Ahogy egyre távolodtunk az eddigi rejtekhelyemtől, egyre inkább kétségbeestem. Az agyam helyén egy hatalmas nagy űr tátongott. Nem tudtam tisztán gondolkodni. Nem láttam át a helyzetet. Csak és kizárólag az járt a fejemben, hogy mi történhet velem nem sokára. Allenát és Coltont valószínűleg annyira lefoglalja jelen pillanatban az üvöltözés egymással, hogy barátnőmnek eszébe se juthat, hogy én is ott vagyok valahol. 
Egészen a sínekig húzott a férfi. Ő határozottan lépett át felettük, míg én szerencsétlenül botladoztam bennük. Próbáltam beakasztani a lábamat valamelyikbe, ezzel is időt nyerve magamnak. Azonban nem tudtam sokáig feltartani. Erőszakosan átrángatott az összesen, miközben nekem mindegyikbe sikerült keményen belerúgnom a kapálózásban. 
Egy árva lélek nem volt körülöttünk. Minden egyes másodpercben egyre távolabb kerültem az egyetlen reményemtől. Szemeim nedvesedni kezdtek, ahogy éreztem támadóm forró leheletét a nyakamon. Az egész testem úgy remegett akár a nyárfalevél. Karjaimat egyre erősebben szorította hátra bal kezével, miközben tenyerét egy másodpercre sem volt hajlandó elvenni a számtól. A következő pillanatban megemelt a földtől. Lábaim már nem érték a talajt. Úgy tűnt sietősre akarta venni a tempót, és mielőbb eltűnni innen. Utolsó esélyem nyílt a szabadulásra. Hevesen kezdtem lengetni alsó végtagjaimat, miközben próbáltam minél nagyobb lendületet venni. Egy határozott mozdulattal sikerült sípcsonton rúgni, mire a férfi velem együtt a földre rogyott. A kezét, amivel egész eddig számat tapasztotta, fájó pontjára kapta, én pedig azonnal kihasználtam a lehetőségemet.
- Segítség – üvöltöttem nem kímélve hangszálaimat – Valaki segítsen.
Mindössze ennyire futotta. Azonnal csendre utasított egy kemény pofonnal, miközben jobb kezével még mindig derekamat szorongatta ezzel esélyt sem adva a menekülésre. Csak egy dologban tudtam bízni, hogy Allena meghallotta kiáltásomat és feltűnt neki, hogy eltűntem. 
A férfi kapva az alkalmon nyúlt be pólóm alá, és kezdte simogatni a hasamat. Szemeimből időközben folyni kezdtek a könnyek. Undorodtam ettől az embertől, és rettegtem attól mit kell átélnem. A következő percben a nadrágomba próbálta becsúsztatni kezét, de szoros övemtől ez nem ment könnyen neki. Amíg ő a csattal bíbelődött, én utolsó utáni szikrát láttam meg magam előtt. Egy magabiztos mozdulattal haraptam bele tenyerébe. A férfi elengedett egy pillanatra, amit én azonnal kihasználtam. Lendületesen felugrottan a földről és hátra sem nézve rohantam vissza az állomás felé. 
- Allena – üvöltöttem bele a sötétbe – Segíts, könyörgöm – hallattam reményvesztett hangomat.
Jól tudtam, hogy a férfi a nyomomban van. Minden koncentrációmra szükség volt. Összpontosítanom kellett, hogy ne győzzön le a félelmem, és ne gyökerezzenek a földbe lábaim. Csakis az állomás adta halvány fénysugár lebegett előttem. Csak arra figyeltem, hogy minél előbb odaérjek, és segítséget kapjak. Azonban ennek hátránya is volt. Nem néztem a lábam elé, és megbotlottam az egyik vasdarabban. Egy hatalmasat zuhanva kerültem vissza a földre. Az esés közepette fejemet alaposan bevertem az egyik sínbe, csak annyit éreztem, hogy szétnyílt egy pontban, míg a bal kezemre rázuhantam, és beszorult a kiálló vasrúd és a testem közé. 
Egy hatalmas ordítás hagyta el a számat az éles fájdalomtól. Szent meggyőződésem volt, hogy a karom egészen biztosan eltört. Az eddigi szipogásom mostanra már teljes mértékben átcsapott hangos zokogásba.
A férfi persze ezt kihasználva azonnal utolért. Rám vetette magát, és nem sokkal később egy újabb kemény pofon csattant arcomon. Tenyere ismét számon landolt, én pedig már semmit nem láttam könnyeimtől. Elveszítettem minden hitemet abban a pillanatban. A máskor mindig erős, és határozott lány, most átéli, milyen mikor áldozattá válik. Tehetetlenné és kiszolgáltatottá váltam a férfival szemben. Már mozdulni sem bírtam. Csak abban reménykedtem, hogy túlélem, és a kis bosszúnk nem válik életem utolsó rossz döntésévé.
Már a pólóm alját szorongatta. Le akarta rángatni rólam, ami egyre inkább dagadó karomtól nem volt egyszerű művelet. Egy másik utat választott egy határozott mozdulattal széttépte a fehér felsőt. Menekülni akartam, hadonászni, megütni, de képtelen voltam. Szemeimet, ahogy behunytam West arca jelent meg előttem. Ebben a szörnyű pillanatban is békét sugárzott felém, és ha másért nem is, miatta nem akartam feladni. 
Aztán talán egy kisebb csodának is mondható esemény következett. Csak egy kemény ütés hangját érzékeltem a külvilágból, majd hogy az eddig testemet nyomorgató súly végre felszabadul. 
- Istenem, Lea, ugye jól vagy? – guggolt le mellém barátnőm, aki megpróbált felhúzni a földről.
Felső testemet sikerült csak megemelni annyira erőtlenné váltam. Ahogy kissé feljebb kerültem láttam, hogy Colton mint egy eszeveszett vadállat vetette rá magát a férfire, és kíméletlenül veri azt a szörnyeteget. Megnyugtató volt Allena közelségét érezni magam mellett. Végre kifújhattam az eddig bent tartott, szinte már fojtogató feszültséget. A sírást azonban képtelen voltam abbahagyni. Mint egy darab fa, úgy törtem szét, miközben ő folyamatosan csitítgatott. Az egész olyan volt számomra, mint a legborzasztóbb rémálom, amin ébredés után sem tudod könnyen túltenni magad. Reszkettem, pedig ez az éjszaka sem volt hűvösebb a többinél. 
Colton csak akkor hagyta abba a férfi ütlegelését, amikor az már mozdulni is alig bírt. Vérben izzó szemekkel állt fel, és nézett le rám. Fogalmam sem volt róla, mi járhat a fejében. Semmit nem tudtam leolvasni róla. Tekintetével végigmért a talpamtól egészen a szakadt pólómon keresztül a lilára elszíneződött karomig. Mintha csak azt akarná ellenőrizni milyen bántódásom esett.
- Gyere, menjünk a kocsihoz – próbált meg óvatosan felhúzni barátnőm, azonban még most is annyira elhagytam magamat, hogy képtelen voltam lábra állni.
Colton megtett néhány lépést felém, majd lehajolt hozzám. Bal karját derekamra csúsztatta, míg jobb kezével térdem alá nyúlt, és megemelt. Szorosan magához húzott, majd megfontolt léptekkel, vigyázva nehogy még több fájdalmat okozzon, indult vissza az állomásra. Szemeim annyira fáradtak voltak, hogy képes lettem volna elaludni. Kimerülten bukott oldalra fejem mellkasának támaszkodva. Igyekeztem légzésemet a normálisra visszaállítani, egyáltalán nem sok sikerrel. Gondolataimban újra és újra lejátszódtak a hosszú óráknak tűnő események. Ahogy emlékeimben jártam, kirázott a hideg. Egész testem libabőrös lett. Soha életemben nem éreztem még ezelőtt ennyire gyengének… elnyomhatónak magam. Nem tudtam irányítani a saját sorsomat. Nem voltam képes felülemelkedni a helyzeten. Olyan sebezhető voltam, és fájt, hogy így el tudtak bánni velem. 
Az autóhoz érve finoman befektetett a hátsó ülésre. Fejemet rátámasztottam barátnőm ölébe, aki közben vizes zsebkendővel törölgette arcomról a kosszal keveredett vért. Fájdalmat szinte már nem is éreztem. A lelki sérülés sokkal keményebb volt minden testinél. Megalázva éreztem magam, és nem tudtam semmi olyanra gondolni, ami segítene felülkerekedni ezen. 
Képtelen voltam ébren maradni. Szemeim egyszer csak lecsukódtak, aztán a következő pillanatban már a kocsi ajtó csapódására lettem figyelmes. Colton óvatosan kiemelt az ülésről és egészen a kórház épületéig igyekezett velem. Beleültetett egy kerekesszékbe, majd a nővérhez hajolt a pulton keresztül.
- Tegyenek meg mindent, hogy a kisasszony minél előbb helyre jöjjön – hallottam álmosságtól szinte csak külső zajként megjelenő hangját, aztán még félszemmel láttam, hogy pénzt csúsztat a hölgynek.
Ahogy toltak a folyosón West alakjára lettem figyelmes. Egész eddig türelmetlenül mászkált fel, s alá, majd amint észrevett engem azonnal mellettem termett. 
- Mi a fene történt veled? – jött be velem együtt az orvosi szobába.
Képtelen voltam válaszolni neki. Fátyolos tekintettel pislogtam csak rá, mire ő megelőzve a nővért helyezett fel a kivizsgáló asztalra. Ép kezemet megfogta, miközben arcomból kisöpörte a kósza szálakat. Egy másodpercre sem tévesztettem szem elől. Folyamatosan őt bámultam. Arca annak ellenére, hogy tele volt aggodalommal és rémülettel nyugodtságot árasztott. Ő volt az, akinek alakja megjelent előttem azokban a borzasztó pillanatokban, és most, hogy itt van velem mindennél többet jelent számomra…

8 megjegyzés:

  1. ÚRISTEN!!, szegény Lea!
    Nem tudom miért de én nagyon kedvelem Coltont, mert a "gonosz vagyok, mindenkire sz*rok" külső mögött, egy törödő barát és báty van.
    Siess a következővel :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az én szívemhez is nagyon közel áll Colton:) Valójában az egyik kedvenc karakterem az egész sztoriban:) Igyekszem az új fejezettel:) Puszi, Mia

      Törlés
  2. Hu ez nagyon jó lett! Kérlek siess a kövivel.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm:) Jól esik, hogy újra írtok hozzászólásokat a fejezetek alá:) Puszi, Mia

      Törlés
  3. Jaj hát hogy ez mennyire izgalmas részre sikeredet! NAgyon jó lett. Természetesen én is imádom Coltont talán azért mert tudom ki személyesíti meg :D Várom a folytatást!
    Puszil Szabina(Happy Girl)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia:))) Nagyon köszönöm:) Elmondani ne tudom milyen jó érzés megint ennyi hozzászólást olvasni:) Sietek a folytatással:) Puszi, Mia

      Törlés
  4. Imádom! Folytatást!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen:))) Igyekszem hozni minél előbb:) Puszi, Mia

      Törlés