Sikerült megtalálnunk a város azon pontját, ahol jól
tudjuk milyen kevesen vannak. Az itteniek nem szívesen járnak vonattal. Ez már
évek óta így van, és egy darabig nem valószínű, hogy változna ez a szokásuk. A
pályaudvar Holkbrook nyugati részén található. Ez a legközelebbi pont a
szomszédos Cheilendhez. Már gyerekkorunk óta belénk nevelték a szüleink, hogy
azt a helyet messziről el kell kerülnünk. Innen már alig pár száz méter választ
el minket attól a tértől, amelyről mindannyian tudjuk, mennyire veszélyes. A
drogosok búvóhelye a fáktól sűrű hatalmas terület. Ezek az emberek azonban nem
olyanok, akik jó dolgukban nem tudják mire költeni a pénzt. Ők sokkal
szörnyűbbek. Bandákba tömörülnek, és senkit nem kímélnek. Másfajta játékot
játszanak, mint mi. Ők nem ismernek kegyelmet. Számtalan gyilkosság fűződik
hozzájuk. A bíróság szinte soha nem tudta rájuk bizonyítani, de a környékbeliek
mind tudják az igazságot. Ha néha-néha le is tartóztattak egy-egy bűnöst
közülük nem kellett sokáig várni, hogy egy újabb enyves kezű emelkedjen ki
onnan. Ha csak szembetalálkozol egyikükkel is jobb átmenni az utca túlsó
oldalára. Soha nem tudhatod, mire számíts tőlük, de jobb a legrosszabbra is
felkészülni. Hál’ istennek nekem még soha nem akadt dolgom velük. Holkbrookba
nem tették be a lábukat. Legalábbis a városba nem. Apa emberei egyezséget
kötöttek velük évekkel ezelőtt, azóta csak ide, a pályaudvarra tévednek be néha
napján. Hát ezért nem járnak a helybeliek vonattal.
A kihalt parkoló egyik sötétebb zugában parkoltunk le. Nem állítom, hogy nem
féltem. Legalább hatszor körbenéztem, mielőtt ki mertem szállni az autóból. A
hold alig adott némi világosságot. A köztéri lámpa is élettelenül pislákolt
felettünk. Lágy szél fújt, de egyáltalán nem a nyugtató fajta. Inkább
ridegséget árasztott magából, amitől csak még jobban megkérdőjeleződik bennem,
jó ötlet volt-e idejönni.
A telefonom pityegésétől szinte teljesen levert a víz. Halkan még fel is
sikoltottam. Hál’ istennek azért annyira nem engedtem el magam, hogy kieresszem
valódi félelmemet. Óvatosan kicsúsztattam kabátzsebemből, majd felolvastam
magamban West üzenetét.
Velünk minden rendben. A parton
szörföztünk egész nap Jasperrel. Azt hiszem, sikerült jobb belátásra térítenem.
Később látlak?
Nem válaszoltam neki, csak lezártam a billentyűzetet, majd barátnőmhöz
sétáltam. Lassan levette magáról kapucnis pulcsiját és napszemüvegét. Komolyan
egy pillanatra megijedtem tőle. Ha nem tudnám, hogy ez egy profi sminkes
munkája valószínűleg szívbajt kapnék, mi történhetett vele. Arcán néhány
vágásnyom éktelenkedik, pár lila és piros folttal tarkítva. Teste többi részét
sem hagyta érintetlenül az ”elkövetők”. Kezén és mellkasán is zúzódások
fedezhetőek fel. Nem véletlenül az egyik legjobb a szakmájában Camille. Aki
ilyet tud varázsolni pár óra alatt az előtt le a kalappal. Bámulatos munkát
végzett. Most már értem miért hívják ennyi forgatásra maszkmesternek…
elképesztően tehetséges.
- Hova fogsz bújni? – nézett rám Allena, amikor már csak az utolsó simításokat
tökéletesítette magán.
- Nem tudom – néztem körbe a kopár területen – Túl messzire nem szívesen mennék
az autótól – nyeltem egy hatalmasat.
- Nem fog sokáig tartani – mosolyodott el elégedetten – Egyébként biztos vagy
benne, hogy el fog jönni?
- Persze – bólintottam a hatás kedvéért – Mindannyian tisztában vagyunk
mennyire veszélyes ez a hely. Ennyire még ő sem lenne szívtelen, hogy itt
hagyjon téged. Ráadásul tudja nagyon jól, hogy az egész az ő hibája. Ő tette
fel a szexhirdetést, ha bármi bajod származna ebből, azért csak és kizárólag ő
okolható.
- Néha megfeledkezem róla, milyen gonoszak tudunk lenni – szakította szét lábán
a harisnyát, majd egy másik ponton a ruháját is, mintha tényleg bántalmazták
volna.
- Ő kezdte az egészet – találtam meg szemeimmel a megfelelő helyet a
bujkáláshoz – Én most elmegyek, nehogy meglásson. Sok szerencsét – csaptuk
össze tenyerünket, aztán megfontolt léptekkel haladtam az alig tíz méterre eső
váróterem melletti fal irányába, ahonnan tisztán láthatok mindent, mégis
tökéletes takarásban tudok maradni.
Amint az omladozó téglaépület mellé értem, óvatosan körbepillantottam. A hideg
is kiráz ettől a
helytől. Egy horrorfilm az első dolog, ami eszembe jut
hirtelen. Borzasztó hallani, ahogy a szél fújja a fák leveleit, vagy amint azok
az átkozott baglyok huhogása tölti be a csendet. Gondolataimban legalább a századik
imával fohászkodtam, hogy legyünk már túl ezen a néhány percen, és minél előbb
eltűnhessünk innen. Amikor kiterveltem ezt az egészet, nem is jutott eszembe,
hogy mennyire pocsék lesz itt várakozni teljesen egyedül.
Ahogy vizslattam a tájat, hogy meggyőződjek róla, tényleg egyedül vagyok, a
szemközti falon kiszúrtam egy plakátot. Kicsit csapzott volt már valószínűleg
az időjárás okozta körülményeknek köszönhetően. A szélén már felengedett a
ragasztó, gyűrött volt és ázott. A közepén viszont egyértelműen kivehető volt,
mit is ábrázol. Egy tekintélyes szempár nézett vissza rám, ajkaival mégis
nyugodtságot és kedvességet sugárzott. Ráncaival bölcsességéről tett
tanúbizonyságot. Olyan volt látni ezt a képet, mintha egy hatalmas rúgást
kaptam volna a gyomromba. Itt vagyok ezen az állomáson, ahova megígértem neki,
hogy soha nem teszem be a lábam. Éppenséggel egy őrültséget készülök megtenni,
olyat, amit elhitettem vele, hogy soha többé nem fogok. Ellenszegültem anyának,
nem támogatom a döntését, és minden tettemmel megpróbálok keresztbe tenni
akaratának. Nagyon nehéz volt lenyelni feltörni vágyó érzéseimet. Tudtam, hogy
egyáltalán nem büszke rám. Rettenetesen hiányzik, és szánalmas, hogy ide
kellett eljönnöm azért, hogy rájöjjek erre. Amíg itt volt velünk, addig be sem láttam
milyen szerencsés vagyok, hogy van nekem. Nélküle már olyan, mintha nem is egy
család lennénk. A halála óta anyával úgy viselkedünk egymással, mint két
idegen. Járunk-kelünk a házban, de mintha ott sem lenne a másik. Régen mindent
megbeszéltünk. A napjaink legapróbb részletét is megvitattuk. Most pedig
állandóan veszekszünk, és ha netalántán normális hangnemben viszonyulunk a
másikhoz, akkor is bűntudat nélkül hazudunk egymás szemébe. Apa halálával
kicsit úgy érzem, mintha anyát is elveszítettem volna. Soha nem volt ekkora
szakadék közöttünk, és félek, hogy ez már nem is fog megváltozni.
Gondolatmenetemből a telefonom csörgése zökkentett ki. Allena szúrós
tekintettel pillantott rám. Igaza van, tényleg megszólalhatott volna akkor is,
amikor megérkezik a bátyja, ezzel simán lebuktatva minket. Nem terveztem
fogadni a hívást, azonban West neve villogott a kijelzőn. Egy halk sóhaj után
megnyomtam a zöld gombot, és suttogva beleszóltam.
- Merre vagy? – hallottam West vidám hangját, úgy tűnik tényleg jól sikerült a
mai napja Jasperrel – Elugranék érted, és elmehetnénk egy éjféli mozira, mint
régen. Mit szólsz hozzá?
Akaratlanul is elmosolyodtam. Régen gyakran jártunk éjjeli előadásokra.
Imádtam, hogy az esetek túlnyomó részében csak kettesben vagyunk az egész teremben.
Persze ez nem gátolt meg minket abban, hogy mi magunk ne töltsük be a teret.
Általában nem is a filmre figyeltünk. Kényelmesen fel tudtuk tenni a lábunkat
az előttünk lévő székekre. Hangosan tudtunk nevetni a vicces jeleneteken, és
akkor vitattuk meg a film eseményeit, amikor csak akartuk, olyan hangerővel,
ahogy csak jól esett. A film után mindig gyalog mentünk haza. Tettünk egy kis
kitérőt az éjjel-nappal nyitva tartó bolt felé, ahol vettünk egy egész doboz
pisztáciás fagyit, amit aztán az egyik parkban ücsörögve fogyasztottunk el.
Számtalan ilyen és ehhez hasonló hagyományunk volt, és szívmelengető érzés,
hogy West ezekre mind emlékszik.
- Sajnálom, most nem alkalmas – mondtam ki végül keserűen – Allenával van egy
kis dolgunk, és akármennyire is szeretném, sajnos már nem tudom lemondani.
Még mielőtt bármit tudott volna válaszolni egy éles fékcsikorgásra lettem
figyelmes. Tekintetemmel azonnal kiszúrtam, amint egy sötét terepjárószerű autó
köröz a parkolóban. Allena éppen úgy, ahogy megbeszéltük a kocsija nyitott
ajtaja mellett feküdt. Első ránézésre számomra egyértelmű volt a helyzet, és ha
még hozzávesszük az üzenetet is nem tudnám elképzelni, hogy Coltonnak kétségei
támadnának.
Az autó pár méterre barátnőmtől lefékezett. Szívem szinte a torkomban dobogott
az adrenalintól. Szegény West már hosszú másodpercek óta szólongat a vonal
túlsó oldalán, de én valahogy most egyáltalán nem tudtam rákoncentrálni. Colton
lendületesen csapta ki az ajtót, és rohant a földön elterülő húga felé.
- A rohadt életbe – üvöltötte az éjszakába, majd lehajolt, hogy megemelje
testét.
Végigpásztázta foltos arcát, kócos haját és szakadt ruháit. Egy pillanatra sem
fordult meg a fejében, hogy egy csúnya átverés áldozata lett volna. Sok-sok idő
után először láttam rajta azt, amit soha nem gondoltam, hogy még egyszer látni
fogok… az emberséget. Ahogy szinte remegő kézzel tartja a lányt, és aggódik,
hogy miatta tényleg bántódása eshetett. Ez volt a célunk ezzel az egész kis színjátékkal.
Hogy legalább egy kicsit élje át azt, hogy tetteinek milyen súlyos
következményei lehetnek. Be kell látnunk, simán megtörténhetett volna ez a
valóságban is. Azok az emberek, akik ilyen oldalakon keresnek úgymond partnert
maguknak általában nem barátságosak és kedvesek. Teljesen véletlenül belefuthatott
volna egy pszichopatába, aki tényleg képes lenne így szétverni egy nőt. Egy
másodpercig sem sajnálom jelenleg Coltont.
A következő percekben barátnőm pontosan azt tette, amit kitaláltunk. Először
csak halkan kuncogni kezdett, végül már hangosan nevetett. Kinyitotta szemeit,
majd lehámozta magáról döbbentségtől ledermedt bátyja karjait. Eltávolodott
tőle, aztán egész egyszerűen felállt. Colton még mindig értetlenül bámulta
húgát, aki benyálazva mutató ujját mosta el az egyik tökéletesen odasminkelt foltot
az arcán.
Aztán kitört belőle a szunnyadó vulkán. Hangosan felordított, aztán mint egy
megvadult oroszlán indult meg Allena felé. Egy pillanatig komolyan megrémültem,
hogy képes lesz, és megüti, azonban barátnőm kérésére még mindig maradtam a
helyemen. Ő akarta elrendezni az egészet, és azt mondta, csak a legvégső esetbe
álljak közéjük.
Megtorpant előtte és teljes erejéből megragadta a lány csuklóját. Haragban
forgó szemeivel darabokra tudta volna tépni.
- Megőrültél? – ordítozott vele, mint egy elmebeteg – Mégis mire volt jó ez az
egész?
Allena egy kis ideig még kiállta a zsigeréig hatoló pillantásokat, majd sokkal
nyugodtabban, mint testvére sziszegte neki a kemény szavakat.
- Mondd csak Colton – tartott egy kis hatásszünetet, méltóságát rövid időre sem
elveszítve – Megmenteni jöttél, vagy belém rúgni?
A válaszra már nem tudtam odafigyelni. Hátulról valaki hirtelen magához
szorított, számat tenyerével gondosan betapasztva. A telefon kicsúszott a
kezemből, és akármennyire is ellenkeztem, nem voltam elég erős ahhoz, hogy ne
tudjon elrángatni…
Nagyon tetszik..
VálaszTörlésBocsi hogy régen írtam csak nem volt időm..
Elrabolják?vagy megmentik? de ki??
Szia:)
TörlésKöszönöm szépen. Jól esik, hogy megint írtál:) Hamarosan fent lesz az új rész, amiben minden kiderül:) Puszi, Mia