19. fejezet

Percek óta csak értetlenül figyeltük egymást Allenával. Amióta Brad egy megvető pillantás kíséretében elhagyta a kávézót, mindketten csak döbbenten bámultunk ki a fejünkből. Egyikünk sem értette ezt az egészet. Eddig semmi baja nem volt vele. Sőt, ő volt az, aki bocsánatot kért az éjszakáért, és ő mosolygott rá úgy, mintha régi jó cimborák lennének. Akárhogy próbáltam rájönni, sehogy sem akart összeállni a kép. Mégis mi a fenére célzott ezzel? Allena olcsó lány? Oké, tényleg sűrűn talál magának más párt, akivel szórakozhat egy-egy éjszakára, de azért be kell látni meg kell ütnie az udvarlónak egy bizonyos szintet, hogy egyáltalán szóba álljon vele. Ezzel pedig valószínűleg már akkor tisztában kellet volna lennie, mikor megismerte. Másrészt pedig nem tudott Colton kis magánakciójáról. Minden a háta mögött zajlott. Nem pénzért feküdt le vele. Legalábbis nem szánt szándékkal.

A hosszas csendet végül az ismételten csörgő telefon zavarta meg. Láttam barátnőm arcán, hogy legszívesebben a földhöz csapná már a készüléket, ami minden egyes hívásnál csak még jobban feszegeti az idegeit. 

- Vedd már fel – mondtam neki egy sóhaj kíséretében – Akkor legalább abbahagyja.

Nem szólalt meg, csak üveges tekintettel megforgatta szemeit, végül elfogadta a hívást.

- Hallo, tessék – szólt bele unott hangnemben.

Igyekezve összeszedni magam léptem a kiszolgáló pulthoz, aztán rendeltem magamnak egy csokis fánkot lévén, hogy a reggeli kávémon már jócskán túl vagyok. Bár végiggondolva a történteket, és előrevetítve az elkövetkezendő óráimat lehet mégsem árt még egy adag. Allena úgy ki lesz akadva Brad megjegyzésén, hogy várhatóan még legalább estig ezt fogom hallgatni tőle. Felváltva fog értetlenkedni, és szidni a férfit, hogy mégis mit képzel ő magáról. Ilyeneket senki sem mondhat csak úgy róla.

Éppen csak megkaptam a rendelésemet, amikor barátnőm hirtelen megragadta a karomat. Automatikusan felé fordultam, mire ijesztően döbbent tekintetébe ütköztem. Szája szinte teljesen tátva maradt, és arcára összezavarodottság rajzolódott ki, miközben remegő kézzel nyújtotta át nekem a készüléket.

Leraktam a papírpoharakat, amikbe a kávékat kaptam, és a fülemhez tartottam a mobilját. 

- Gyerünk cica hallani akarom a hangodat – kerekedtek ki barátnőmhöz hasonlóan az én szemeim is a hallottaktól – Azt ígérted egy igazi tüzes vadmacska leszel…

Nem bírtam továbbhallgatni, egy másodperc alatt nyomtam ki a telefonbeszélgetést. Rémülten kémleltük egymást, miközben mindkettőnk agytekervényei hevesen forogtak. Azt hiszem, lassan benne is kezd összeállni a dolog. Az egész napos hívások… nem voltak véletlenek. Nyilvánvaló, hogy nem újságírók zaklatták őt kora reggel óta szinte megállás nélkül. Ehhez hasonlóan a többi magánhívás is ilyesmi céllal érkezhetett felé. Noha csak pár mondatot hallottam ezekből, nem kellett IQ zseninek lennen, hogy rájöjjek mi a fene ez. Így már értelmet nyer Brad megjegyzése is.

Allena arca egyik pillanatról a másikra vált ijedtből bosszússá. Bőre kissé összeráncolódott, míg szemei szinte résnyire szűkültek össze. A tenyerében tartott készüléket úgy szorongatta, hogy attól tartottam puszta kézzel darabokra fogja morzsolni. Régen láttam őt ennyire rémisztőnek. Komolyan kissé még én is megriadtam tőle, és csak azt tudtam, hogy nem lennék annak a helyében, aki ilyen mértékben kihozta a sodrából.

- Kinyírom a bátyámat – sziszegte a fogai között, majd megfeledkezve arról, hogy mások is vannak itt rajtunk kívül kiáltott egyet, és eltökélten indult meg kifelé a helyiségből. 

Egy másodpercem sem maradt csodálkozni. Még a kávékat is ott felejtettem. Azonnal utána kellett rohannom. Tisztában voltam vele, hogyha most hagyom, hogy egyedül elmenjen annak nem lesz jó vége. Amilyen önkívületi állapotba került, tényleg képes lenne szó szerint neki támadni Coltonnak. Jobban belegondolva nincs is min meglepődni. A helyében én egészen biztos, hogy a két kezemmel fojtanám meg. Ismerjük a bátyját. Tudjuk mindannyian mire képes. Most azonban azt hiszem, megint átlépett egy határt. Nem is kicsit. Milyen undorító ember képes ezt tenni a saját húgával? Mostantól kénytelenek leszünk éjjel-nappal résen lenni. Véget ért a hadüzenetek küldözgetése, elkezdődött az igazi háború.

- Állj már meg – igyekeztem szinte már futva a lány után – Allena, megsüketültél? – szajkóztam sokadjára, majd mikor utolértem megragadtam karját, hogy végre rám figyeljen.

- Lea azonnal engedj el – próbálta kitépni kezét szorításomból nem sok sikerrel.

- Először nyugodj meg – rángattam meg finoman, miközben hangommal tekintélyt parancsoltam – Így nem csinálhatsz semmit. Csak saját magaddal szúrsz ki, ha meggondolatlan vagy.

- Felfogtad te, hogy mit csinált ez a féreg? – csaknem ordított már velem a nyílt utcán – Szexhirdetést adott fel rólam. Ki tudja hány helyre töltötte fel. Ki tudja hány ember látta. Ki tudja kinek van meg a számom – hadart össze-vissza mindent, ami a fejében cikázott jelenleg – Már Brad is látta. Akkor ki tudja még kik – állt meg a felsorolásban, majd csak üvöltött egyet, hogy levezesse a benne felgyülemlett rengeteg stresszt.

- Csillapodj már – tettem kezeimet vállára, mintha lefogni akarnám, és szemeimmel mélyen az övébe nézve próbáltam szugerálni – Kitalálunk valamit, esküszöm. Nem fogja megúszni. De ne kezdj öngyilkos akciókba.

- Rendben – fújtatott párat, aztán igyekezett rendezni légzését is – Bármilyen javaslatra nyitott vagyok.

- Azt hiszem, már van is egy ötletem – villantottam egy sejtelmes mosolyt, amit barátnőm csak kérdő pillantásokkal reagált le.

Megragadtam Allena kezét, és lendületesen elkezdtem magam után húzni. Egész úton faggatott, hogy mégis mi a fene jutott eszembe. Bevallom nem éppen ez lesz életem legfelnőttesebb húzása, de valamit valamiért. Itt az ideje, hogy móresre tanítsa végre valaki ezt az őrültet. Tudatosítani kell benne, hogy nem tehet meg csak úgy akármit, legfőképpen következmények nélkül nem. 25 éves is elmúlt, ha eddig az élet nem nevelte felelősségtudatra, akkor mi most bepótoljuk a lemaradást.

- Most már elmondanád, hol vagyunk? – nézett végig barátnőm az épület hallján, ahova nem sokkal ezelőtt berángattam.

- Tökéletesre dolgozzuk ki a tervünket – bólintottam egyet a hatás kedvéért, majd behúztam a liftbe, és megnyomtam a második emelethez tartozó gombot.

Várnunk kellett néhány másodpercet mire felérkeztünk. Céltudatosan indultam meg a folyosó végén lévő sötétbarna faajtó irányába. Kopogtam kettőt, majd mikor megkaptam az engedélyt odabentről benyitottam.

- Leanora, drágám – pattant fel azonnal rég nem látott ismerősöm a helyéről – Fordulj körbe, édesem. Csodálatosan festesz – dicsért a szokásos módon a vékony hangú stílusos megjelenésű nő, aki annak ellenére, hogy valójában anyával egykorú, mégis húsz évesnek képzeli magát.

Még akkor ismertem meg, amikor kiskoromban anya elrángatott egy szépségversenyre. Nem lehettem több tizenháromnál. Az első pillanattól kezdve ódzkodtam az egésztől. Valójában nem is anya volt, aki ennyire erőltette, hanem a nagyi. Évente kétszer érkezik látogatóba. Egyszer a karácsonyi ünnepekre, egyszer pedig a július 4.-ikei hétre. Egyik ilyen esemény sem tartozik a kedvenceim közé. Hogy is mondjam… a nagyi a maga bájos módján rettentően erőszakos tud lenni. Addig küzd, amíg el nem éri céljait, amikből általában nem mi szoktunk jól kijönni. Ragaszkodik a hagyományokhoz. Ez a verseny is egy ilyen volt. A maga idejében anya is rész vett rajta, és még azelőtt jó pár évvel ő is. Így tehát én sem lóghattam ki a sorból legnagyobb örömömre. Míg az összes barátom a nyári tábort élvezte Salt Lake Cityben, engem addig éheztettek, hogy ”csodálatosan” mutassak a bírák előtt. Ezen a versenyen találkoztam először Camillelal. Már ott is meggyőző volt a folytonos optimizmusa, arról nem is beszélve, hogy miatta sikerült átvészelnem azt a borzalmas néhány napot. 

- Köszönöm, hogy ilyen gyorsan fogadtál minket – öleltem meg, mivel alapjába véve nagyon szerettem, mindig kedves volt velem, és ott segített, ahol csak tudott. 

- Szóval mi az a sürgős vészhelyzet? – tolta fel orrán keretes szemüvegét, miközben alaposan végigmért minket.

- A barátnőm szeretne egy teljes átalakítást – mosolyodtam el magabiztosan.

- Tényleg? – nézett rám döbbenten Allena, aki egész eddig csak csendben ácsorgott összefont karokkal.

Miután nagy vonalakban felvázoltam neki a tervemet, már ő is sokkal elégedettebben ült be Camille székébe. Az előttünk álló közel két órában aprólékosan kidolgoztunk mindent a legkisebb részletekkel kezdve. Láttam barátnőmön, hogy már most teljesen fellelkesedett. Biztosak vagyunk benne, hogy hatalmasat fog szólni ez a műsor. Szinte már remegve várom Colton arcát, amikor szembesül a tényekkel. Egyetlen dolgot bánok, hogy nem figyelhetem végig a legeslegelejétől. Egy életre megjegyzi majd, hogy nem packázhat csak úgy velünk. 

Időközben mindent elintéztem a tökéletességre törekedve, és Camille is lassacskán már elkészült barátnőm új külsejével. 

- Aki azt állítja, hogy berozsdásodtunk az alaposan lebecsül minket – csaptuk össze kezeinket a végeredményt látva. 

- És most mi következik? 

- Ott vannak a ruháid – mutattam a szoba másik sarkában elhelyezett kanapéra, ahova gondos válogatás után pakoltam ki a szettet – Én addig elküldöm az üzenetet.

- A saját telefonodról? – torpant meg egy pillanatra.

- Meg vannak a módszereim – kacsintottam egyet halkan kuncogva, aztán készülékem után nyúltam.

Még New Yorkban a főiskolán sikerült megismerkedem egy fiúval, aki igazi komputerzseni volt. Minden műszaki kütyühöz profin értett. Így természetesen őt kértem meg, hogy segítsen egy kicsit. Percek alatt megoldotta, hogy tudjak magánszámról üzenetet küldeni. 

Amíg barátnőm öltözködött, addig én bepötyögtem a rövid SMS-t.

Köszönöm a lehetőséget. A húgodat megtalálod a vasútállomás parkolójában.

- Kész vagyok – állt meg előttem széttárt kezekkel Allena, mire én csak felnéztem egy pillanatra, majd megnyomtam a küldés gombot.

- Akkor ideje megleckéztetni a bátyádat – mosolyodtunk elégedetten egymásra, majd barátnőm felhelyezte a napszemüvegét, és fejére húzta a kapucniját, aztán megindultunk a sötétedő Holkbrook utcáira…