9. fejezet

Az ablakon beszűrődő madárcsicsergésre ébredtem fel. Hatalmasat nyújtóztam kezeimmel, miközben próbáltam felidézni a tegnap estét. Eleinte nem túl sok részlet rajzolódott ki előttem. Komolyan meg kellett erőltetnem magamat, hogy visszaemlékezzek a történtekre. Valójában még arról sincs fogalmam, hogy kerültem haza. Ha jobban belegondolok megnyugtató, hogy legalább a saját ágyamban ébredek.  Aztán szépen lassan mégis kezdtek összeállni a dolgok. A táncunk Allenával, Naomi szánalomra méltó arca, a Westtel való párbeszédem, és… Colton. 

A szemeim automatikusan pattantak ki ennek hatására. Úristen. Én megcsókoltam Coltont. Még csak nem is ő kezdeményezett, hanem én voltam az, aki egyik pillanatról a másik rátámadt ajkaira. Nem, ez nem velem történik. Nem lehettem ekkora idióta. Mégis mi járhatott a fejemben? Oké, eléggé el voltam keseredve West miatt. Nagyon csúnyán kihasznált. Hiába figyelmeztettek, még az sem térített észhez.

- Jó reggelt, Napsugaram – hasított hirtelen a tudatomba a Lewington fiú hangja.

Kikerekedett szemekkel kaptam a fejemet az ajtó irányába, ahonnan Colton érkezett egy bögrével a kezében. Elégedett vigyorától még az összeszűkölt gyomrom is felfordult. Selyem takarómat feljebb húztam magamon, és csak kiábrándultan figyeltem mozdulatait.

- Gondoltam szükséged lesz egy jó erős kávéra – ült le az ágyam szélére és átnyújtotta az italt.

- Te meg mi a fenét keresel itt? – makogtam összezavarodottan, ez a rész valahogy teljesen kiesett, nem akartam elhinni, hogy ezt nem álmodom.

- Nem akartalak azonnal itt hagyni azok után, ami Westtel történt – kortyolt bele a nekem a szánt italba, miután én visszautasítottam – Tudod, földön fekvő emberbe nem rúgunk bele – vonta meg lazán a vállát – Meg amúgy is, a látvány, ami itt fogadott sokkal jobb, mint bárhol máshol.

- Uramisten – vágtam neki az egyik párnámat minden erőmet beleadva – Ugye nem akarod azt mondani, hogy mi ketten… szóval tudod…

- Kicsi szívem, te akartad – vigyorgott rám féloldalasan – Én semmit nem erőltettem. Egy igazi vadmacska voltál, még engem is megleptél – nyalta meg alsó ajkát.

- Jézusom – forgattam meg szemeimet igyekezve nem elhányni magam – Életem legnagyobb hibája volt. Takarodj a szobámból – mutattam határozottan az ajtó irányába.

- Hát így kell bánni a vendégekkel? 

- Nem vagy a vendégem – sziszegtem a szavakat.

- West nem így fogja gondolni – állt fel végül, majd miután megitta a maradék kávét letette az asztalomra – Imádni fogja a részleteket.

- Úgy sem hinne neked.

- Az lehet – vette magára a zakóját – De a képek láttán biztos, hogy örökre kiábrándulna az ő egyetlen, ártatlan Leanorájából.

- Fejezd ezt be – figyelmeztettem, miközben alaposan vissza kellett fojtanom a feltörni vágyó

könnyeimet – Ne akarj az ellenségem lenni.

- Óhh – nevetett fel gúnyosan – Nem vagy abban a pozícióban, hogy fenyegethess engem – hajolt olyan közel hozzám, hogy szinte már csak pár centi választott el minket egymástól – Ha azt szeretnéd, hogy a kis félrelépésed titok maradjon, akkor mostantól az én szabályaim szerint fogsz játszani – suttogta a szavakat, amiket én csak feszülten izzó szemekkel tudtam végighallgatni – Majd kereslek – zárta le monológját, és váratlanul egy csókot nyomott a szám szélére.

- Te féreg – vágtam reflexből arcon, aztán ellöktem magamtól – Ne hidd, hogy a markodban tudsz tartani.

- Pedig már ott vagy – fordult vissza az ajtóból, majd egy sejtelmes kacsintás után távozott.

Ahogy elhagyta a szobámat idegesen hátravágtam magam a párnáim közé. Eszméletlenül elcsesztem mindent. Az egész életemet. Elfelejthetem most már a nyugalmat, a szabadságot… a függetlenséget ezektől az emberektől. Nem véletlenül tartanak az emberek Coltontól. Az egyik leggonoszabb, akivel valaha találkoztam. Mindig eléri, amit akar, és én most még szívességet is tettem neki. Bele se merek gondolni, mire akar használni. Tervei vannak velem. Ez a napnál is világosabb. Hiszen már a Naomi-féle szövetsége is erre ment ki. 

Zaklatottan másztam ki az ágyamból, majd robogtam a fürdőszobába. Azonnal le kell zuhanyoznom. Muszáj lemosnom magamról minden mocskot, mintha ettől a lelkiismeretem tisztább lenne. Azt sajnos nem tudom ilyen egyszerűen helyre tenni. 

A hosszúra nyúlt tusolásom után magamra kaptam egy kényelmes szerelést, és telefonomat magamhoz kapva rohantam le az emeletről. Minél előbb el akartam menni itthonról, csakhogy arra nem számítottam, hogy az előszobába belebotlok anyába.

- Hova-hova? – húzta le napszemüvegét, valószínűleg most érkezhetett valahonnan… akkor legalább van egy apró esélyem arra, hogy nem találkozott Coltonnal.

- Csak kimegyek a partra – füllentettem, eszem ágába sincs a legforgalmasabb helyre menni jelen pillanatban.

- Estig azt csinálsz, amit akarsz – rúgta le magáról fekete magas sarkú cipőjét – 8-kor Naomival és az édesapjával vacsorázunk.

- Az teljességgel ki van zárva – nevettem fel szarkasztikusan – Rám ne számíts – vettem ki a polcra helyezett kistálból slusszkulcsomat, majd távozni is készültem, azonban anya megragadta a karomat.

- Ott leszel az étteremben, vagy istenemre esküszöm én magam mondom el Westonnak kivel töltötted az éjszakát – tagolta hangsúlyosan a szavakat.

- Te tudod?

- Hogyne tudnám – forgatta meg a szemét lenézően, miközben elengedte eddig szorongatott kezemet – Olyan hangosan érkeztetek meg, hogy még Matild is felkelt a ház túlsó oldalán.

Ezt tudomásul véve azonnal lesütöttem a szemeimet. Rettenetesen zavarban voltam, és még annál is jobban szégyelltem magam. Soha életemben nem voltam még ennyire meggondolatlan. Az ördög karjaiba vetettem magam, mintha azt gondoltam volna, van kiút onnan. Sajnos gyorsan rá kell ébrednem arra, hogy szabadon soha sem távozhatsz onnan. Meg kell fizetni mindennek az árát.

- Akkor vacsoránál találkozunk – bólintott egyet méltányosan, majd lassan megindult felfelé a lépcsőn.

Nem bírtam tovább itt maradni. Ki kellett szabadulnom innen. Legszívesebben most a saját testemből is elmenekülnék. Kirontottam a bejárati ajtón, majd bepattanva az autómba hajtottam el minél gyorsabban a birtokunkról. 

Nem kellett sokat gondolkodnom hova menjek. Egyetlen hely létezik ebben a városban, ahol elbújhatok mindenki elől. Minden alkalommal oda megyek, ha magányra vágyom. Mintha valami fura módon biztonságban érezném ott magam.

Végighajtottam az óceán mellett elhaladó úton egészen a külvárosig. A rádiót hangosan bömböltetve próbáltam elnyomni a fejemben száguldozó emlékeket. Minden erőmmel igyekeztem a zenére koncentrálni, de nem tudtam még így sem akkora lármát csapni, hogy elhallgattassam bűnös lelkiismeretemtől ricsajos gondolataimat.

A végállomásomhoz közel félrehúzódtam az úton, aztán leállítva a motort szálltam ki az autóból. Cipőmet a kezembe véve haladtam a puha homokon. Az itteni harmonikus hangulat azonnal magával ragadott. Az óceán hullámaitól csak a sirályok kellemesen rikácsoló hangja volt nyugtatóbb. Természetesen nem ezért utaztam ennyit. Nem messze innen van egy világítótorony, ahonnan belátni az egész környéket. Távol a város felfordulásától valahogy kívülállónak érezheted magad, még ha csak egy rövid ideig is. Szaporán szedve a fokokat értem fel a torony tetejére. A falnak nekidőlve ültem le a peremre, és a leeséstől megóvó, fehér vascsövek alatt lelógatva lábaimat gyönyörködtem a messzeségben. 

Akármennyire is próbáltam nem ezzel foglalkozni, mégis elég gyorsan kiszúrtam azt a számomra oly kellemes szépség hibáját a fehér korlátnak. Ujjaimmal rögtön végigtapogattam a felhasított részét. Úgy látom mióta utoljára itt jártam már párszor lefestették, de még mindig tökéletesen kivehető a belekarcolt írás. Egy apró L és W betű, egy szívbe zárva. Körülbelül egy éve járhattunk Westtel, mikor először elhoztam erre a helyre. Egy csodálatos délutánt töltöttünk el itt, és annak a gyümölcse lett ez az egyfajta fogadalomtétel. Ő vájta bele a svájci bicskájával. Akkor mondta először, hogy szeret. 

Nem bírtam visszafogni magam. Az első könnycseppem utat törve magának folyt végig az arcomon, aztán szépen lassan követték őt a társai is. Vajon tényleg képes volt ezt megtenni velem? Nem lehettem ilyen idióta, hogy még csak végig sem hallgattam. Nagyjából az egyetlen ember, akiben bízhatok a városban, és én rögtön elsőre képes voltam ítélkezni felette, hallgatva a sok manipulatív szörnyetegre. Ennél több eszem is lehetett volna.  Tönkre tettem mindent. Normális állapotomban soha nem mondtam volna ilyet neki. Nem akarom, és nem is tudnám elképzelni a jövőmet nélküle. Ő a másik felem, aki mindig is a jót hozta ki belőlem. Most pedig… talán örökre elveszítettem. Colton velejéig romlott. Nem fogja hagyni, hogy boldog legyek. Az nem lenne elég neki. Ő akkor elégedett, ha látja a másikat szenvedni. Ez mindig is így volt. Miért változna meg pont most? Legfőképpen ebben a helyzetben. Soha sem szerette, hogy Westtel együtt vagyunk. Tudta nagyon jól, hogy ő megfékez, és mellette nem megyek bele úgy a játékokba. Ő a gyenge pontom… ezért most megpróbálja elvenni tőlem. Okos terv, aminek én esztelenül bedőltem. 

Gondolatmenetemből egy furcsa hang zökkentett ki. Mintha valaki jönne fel a lépcsőkön. Közeledne felém. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy felfedje magát előttem az idegen, és minél előbb megmondhassam neki, hogy tűnjön innen.

- Allena – néztem meglepetten a felérkező lányra.

- Tudtam, hogy itt talállak meg – mosolygott kedvesen, majd leült közvetlenül mellém a peremre – Mindig ide jössz, ha bánt valami.

- A bátyád küldött? – szegeztem neki azonnal nem túl barátságos hangnemben.

- Ne gondold, hogy mindent a bátyám orrára kötök – vizslatta a tájat ő is – Azért mert ő egy szívtelen tuskó, nekem még vannak érzéseim. Főleg olyanok iránt, akik fontosak nekem – vezette át tekintetét most már rám – legalábbis akik egykor fontosak voltak. Láttalak titeket tegnap – köszörülte meg a torkát, mikor belekezdett a történetbe – vagyis csak mikor távoztatok. Aztán mikor hazaértem és láttam, hogy a bátyám nincs az ágyában, nem volt nehéz összerakni a darabokat.

- Ne kezd kérlek te is – állítottam meg még mielőtt belekezdene jobban.

- Reggel elmentem hozzátok – folytatta kérésem ellenére – Matild mondta, hogy már elmentél. Onnantól kezdve meg tudtam, hogy itt leszel.

- Miért kerestél?

- Csak meg akartam kérdezni hogy vagy – kémlelt aggódó pillantásokkal – Akármennyire is elhidegültünk egymástól én még barátként tekintek rád. Te voltál az egyetlen ember, akiben meg tudtam bízni egész életemben, és… - tartott egy kis szüntet – lehet nyálasnak hangzik az én számból, de hiányzol – figyeltem, ahogy egyre inkább homályosodnak szemei – Hiányzik, hogy támaszkodhassak valakire, akinek elmondhatom a legféltettebb titkaimat anélkül, hogy elítélne értük. Hiányzik a legjobb barátnőm – csordult le egy könnycsepp az arcán.

Pár percig csak döbbentem pislogtam rá. Mióta hazatértem először láttam őszintének. Most mutatja meg az igazi arcát. Azt a megtört lányt, aki egész életemben a legfőbb bizalmasom volt. Szabadjára engedve érzelmeimet borultam a nyakába, és öleltem szorosan magamhoz.

- Nekem is nagyon hiányoztál…