Az ablakon beszűrődő madárcsicsergésre ébredtem fel. Hatalmasat
nyújtóztam kezeimmel, miközben próbáltam felidézni a tegnap estét. Eleinte nem
túl sok részlet rajzolódott ki előttem. Komolyan meg kellett erőltetnem
magamat, hogy visszaemlékezzek a történtekre. Valójában még arról sincs
fogalmam, hogy kerültem haza. Ha jobban belegondolok megnyugtató, hogy legalább
a saját ágyamban ébredek. Aztán szépen
lassan mégis kezdtek összeállni a dolgok. A táncunk Allenával, Naomi szánalomra
méltó arca, a Westtel való párbeszédem, és… Colton.
A szemeim automatikusan pattantak ki ennek hatására. Úristen. Én megcsókoltam
Coltont. Még csak nem is ő kezdeményezett, hanem én voltam az, aki egyik
pillanatról a másik rátámadt ajkaira. Nem, ez nem velem történik. Nem lehettem
ekkora idióta. Mégis mi járhatott a fejemben? Oké, eléggé el voltam keseredve
West miatt. Nagyon csúnyán kihasznált. Hiába figyelmeztettek, még az sem
térített észhez.
- Jó reggelt, Napsugaram – hasított hirtelen a tudatomba a Lewington fiú
hangja.
Kikerekedett szemekkel kaptam a fejemet az ajtó irányába, ahonnan Colton
érkezett egy bögrével a kezében. Elégedett vigyorától még az összeszűkölt
gyomrom is felfordult. Selyem takarómat feljebb húztam magamon, és csak
kiábrándultan figyeltem mozdulatait.
- Gondoltam szükséged lesz egy jó erős kávéra – ült le az ágyam szélére és
átnyújtotta az italt.
- Te meg mi a fenét keresel itt? – makogtam összezavarodottan, ez a rész
valahogy teljesen kiesett, nem akartam elhinni, hogy ezt nem álmodom.
- Nem akartalak azonnal itt hagyni azok után, ami Westtel történt – kortyolt
bele a nekem a szánt italba, miután én visszautasítottam – Tudod, földön fekvő
emberbe nem rúgunk bele – vonta meg lazán a vállát – Meg amúgy is, a látvány,
ami itt fogadott sokkal jobb, mint bárhol máshol.
- Uramisten – vágtam neki az egyik párnámat minden erőmet beleadva – Ugye nem
akarod azt mondani, hogy mi ketten… szóval tudod…
- Kicsi szívem, te akartad – vigyorgott rám féloldalasan – Én semmit nem erőltettem.
Egy igazi vadmacska voltál, még engem is megleptél – nyalta meg alsó ajkát.
- Jézusom – forgattam meg szemeimet igyekezve nem elhányni magam – Életem
legnagyobb hibája volt. Takarodj a szobámból – mutattam határozottan az ajtó
irányába.
- Hát így kell bánni a vendégekkel?
- Nem vagy a vendégem – sziszegtem a szavakat.
- West nem így fogja gondolni – állt fel végül, majd miután megitta a maradék
kávét letette az asztalomra – Imádni fogja a részleteket.
- Úgy sem hinne neked.
- Az lehet – vette magára a zakóját – De a képek láttán biztos, hogy örökre
kiábrándulna az ő egyetlen, ártatlan Leanorájából.
- Fejezd ezt be – figyelmeztettem, miközben alaposan vissza kellett fojtanom a
feltörni vágyó
könnyeimet – Ne akarj az ellenségem lenni.
- Óhh – nevetett fel gúnyosan – Nem vagy abban a pozícióban, hogy fenyegethess
engem – hajolt olyan közel hozzám, hogy szinte már csak pár centi választott el
minket egymástól – Ha azt szeretnéd, hogy a kis félrelépésed titok maradjon,
akkor mostantól az én szabályaim szerint fogsz játszani – suttogta a szavakat,
amiket én csak feszülten izzó szemekkel tudtam végighallgatni – Majd kereslek –
zárta le monológját, és váratlanul egy csókot nyomott a szám szélére.
- Te féreg – vágtam reflexből arcon, aztán ellöktem magamtól – Ne hidd, hogy a
markodban tudsz tartani.
- Pedig már ott vagy – fordult vissza az ajtóból, majd egy sejtelmes kacsintás
után távozott.
Ahogy elhagyta a szobámat idegesen hátravágtam magam a párnáim közé.
Eszméletlenül elcsesztem mindent. Az egész életemet. Elfelejthetem most már a
nyugalmat, a szabadságot… a függetlenséget ezektől az emberektől. Nem
véletlenül tartanak az emberek Coltontól. Az egyik leggonoszabb, akivel valaha
találkoztam. Mindig eléri, amit akar, és én most még szívességet is tettem
neki. Bele se merek gondolni, mire akar használni. Tervei vannak velem. Ez a
napnál is világosabb. Hiszen már a Naomi-féle szövetsége is erre ment ki.
Zaklatottan másztam ki az ágyamból, majd robogtam a fürdőszobába. Azonnal le
kell zuhanyoznom. Muszáj lemosnom magamról minden mocskot, mintha ettől a
lelkiismeretem tisztább lenne. Azt sajnos nem tudom ilyen egyszerűen helyre
tenni.
A hosszúra nyúlt tusolásom után magamra kaptam egy kényelmes szerelést, és
telefonomat magamhoz kapva rohantam le az emeletről. Minél előbb el akartam
menni itthonról, csakhogy arra nem számítottam, hogy az előszobába belebotlok
anyába.
- Hova-hova? – húzta le napszemüvegét, valószínűleg most érkezhetett
valahonnan… akkor legalább van egy apró esélyem arra, hogy nem találkozott
Coltonnal.
- Csak kimegyek a partra – füllentettem, eszem ágába sincs a legforgalmasabb
helyre menni jelen pillanatban.
- Estig azt csinálsz, amit akarsz – rúgta le magáról fekete magas sarkú cipőjét
– 8-kor Naomival és az édesapjával vacsorázunk.
- Az teljességgel ki van zárva – nevettem fel szarkasztikusan – Rám ne számíts
– vettem ki a polcra helyezett kistálból slusszkulcsomat, majd távozni is
készültem, azonban anya megragadta a karomat.
- Ott leszel az étteremben, vagy istenemre esküszöm én magam mondom el Westonnak
kivel töltötted az éjszakát – tagolta hangsúlyosan a szavakat.
- Te tudod?
- Hogyne tudnám – forgatta meg a szemét lenézően, miközben elengedte eddig
szorongatott kezemet – Olyan hangosan érkeztetek meg, hogy még Matild is
felkelt a ház túlsó oldalán.
Ezt tudomásul véve azonnal lesütöttem a szemeimet. Rettenetesen zavarban
voltam, és még annál is jobban szégyelltem magam. Soha életemben nem voltam még
ennyire meggondolatlan. Az ördög karjaiba vetettem magam, mintha azt gondoltam
volna, van kiút onnan. Sajnos gyorsan rá kell ébrednem arra, hogy szabadon soha
sem távozhatsz onnan. Meg kell fizetni mindennek az árát.
- Akkor vacsoránál találkozunk – bólintott egyet méltányosan, majd lassan
megindult felfelé a lépcsőn.
Nem bírtam tovább itt maradni. Ki kellett szabadulnom innen. Legszívesebben
most a saját testemből is elmenekülnék. Kirontottam a bejárati ajtón, majd
bepattanva az autómba hajtottam el minél gyorsabban a birtokunkról.
Nem kellett sokat gondolkodnom hova menjek. Egyetlen hely létezik ebben a
városban, ahol elbújhatok mindenki elől. Minden alkalommal oda megyek, ha
magányra vágyom. Mintha valami fura módon biztonságban érezném ott magam.
Végighajtottam az óceán mellett elhaladó úton egészen a külvárosig. A rádiót
hangosan bömböltetve próbáltam elnyomni a fejemben száguldozó emlékeket. Minden
erőmmel igyekeztem a zenére koncentrálni, de nem tudtam még így sem akkora
lármát csapni, hogy elhallgattassam bűnös lelkiismeretemtől ricsajos
gondolataimat.
A végállomásomhoz közel félrehúzódtam az úton, aztán leállítva a motort
szálltam ki az autóból. Cipőmet a kezembe véve haladtam a puha homokon. Az
itteni harmonikus hangulat azonnal magával ragadott. Az óceán hullámaitól csak
a sirályok kellemesen rikácsoló hangja volt nyugtatóbb. Természetesen nem ezért
utaztam ennyit. Nem messze innen van egy világítótorony, ahonnan belátni az
egész környéket. Távol a város felfordulásától valahogy kívülállónak érezheted
magad, még ha csak egy rövid ideig is. Szaporán szedve a fokokat értem fel a
torony tetejére. A falnak nekidőlve ültem le a peremre, és a leeséstől megóvó,
fehér vascsövek alatt lelógatva lábaimat gyönyörködtem a messzeségben.
Akármennyire is próbáltam nem ezzel foglalkozni, mégis elég gyorsan kiszúrtam
azt a számomra oly kellemes szépség hibáját a fehér korlátnak. Ujjaimmal rögtön
végigtapogattam a felhasított részét. Úgy látom mióta utoljára itt jártam már
párszor lefestették, de még mindig tökéletesen kivehető a belekarcolt írás. Egy
apró L és W betű, egy szívbe zárva. Körülbelül egy éve járhattunk Westtel,
mikor először elhoztam erre a helyre. Egy csodálatos délutánt töltöttünk el
itt, és annak a gyümölcse lett ez az egyfajta fogadalomtétel. Ő vájta bele a
svájci bicskájával. Akkor mondta először, hogy szeret.
Nem bírtam visszafogni magam. Az első könnycseppem utat törve magának folyt
végig az arcomon, aztán szépen lassan követték őt a társai is. Vajon tényleg
képes volt ezt megtenni velem? Nem lehettem ilyen idióta, hogy még csak végig
sem hallgattam. Nagyjából az egyetlen ember, akiben bízhatok a városban, és én
rögtön elsőre képes voltam ítélkezni felette, hallgatva a sok manipulatív
szörnyetegre. Ennél több eszem is lehetett volna. Tönkre tettem mindent. Normális állapotomban
soha nem mondtam volna ilyet neki. Nem akarom, és nem is tudnám elképzelni a
jövőmet nélküle. Ő a másik felem, aki mindig is a jót hozta ki belőlem. Most
pedig… talán örökre elveszítettem. Colton velejéig romlott. Nem fogja hagyni,
hogy boldog legyek. Az nem lenne elég neki. Ő akkor elégedett, ha látja a
másikat szenvedni. Ez mindig is így volt. Miért változna meg pont most?
Legfőképpen ebben a helyzetben. Soha sem szerette, hogy Westtel együtt vagyunk.
Tudta nagyon jól, hogy ő megfékez, és mellette nem megyek bele úgy a játékokba.
Ő a gyenge pontom… ezért most megpróbálja elvenni tőlem. Okos terv, aminek én
esztelenül bedőltem.
Gondolatmenetemből egy furcsa hang zökkentett ki. Mintha valaki jönne fel a
lépcsőkön. Közeledne felém. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy felfedje magát
előttem az idegen, és minél előbb megmondhassam neki, hogy tűnjön innen.
- Allena – néztem meglepetten a felérkező lányra.
- Tudtam, hogy itt talállak meg – mosolygott kedvesen, majd leült közvetlenül
mellém a peremre – Mindig ide jössz, ha bánt valami.
- A bátyád küldött? – szegeztem neki azonnal nem túl barátságos hangnemben.
- Ne gondold, hogy mindent a bátyám orrára kötök – vizslatta a tájat ő is –
Azért mert ő egy szívtelen tuskó, nekem még vannak érzéseim. Főleg olyanok
iránt, akik fontosak nekem – vezette át tekintetét most már rám – legalábbis
akik egykor fontosak voltak. Láttalak titeket tegnap – köszörülte meg a torkát,
mikor belekezdett a történetbe – vagyis csak mikor távoztatok. Aztán mikor
hazaértem és láttam, hogy a bátyám nincs az ágyában, nem volt nehéz összerakni
a darabokat.
- Ne kezd kérlek te is – állítottam meg még mielőtt belekezdene jobban.
- Reggel elmentem hozzátok – folytatta kérésem ellenére – Matild mondta, hogy
már elmentél. Onnantól kezdve meg tudtam, hogy itt leszel.
- Miért kerestél?
- Csak meg akartam kérdezni hogy vagy – kémlelt aggódó pillantásokkal –
Akármennyire is elhidegültünk egymástól én még barátként tekintek rád. Te
voltál az egyetlen ember, akiben meg tudtam bízni egész életemben, és… -
tartott egy kis szüntet – lehet nyálasnak hangzik az én számból, de hiányzol –
figyeltem, ahogy egyre inkább homályosodnak szemei – Hiányzik, hogy
támaszkodhassak valakire, akinek elmondhatom a legféltettebb titkaimat anélkül,
hogy elítélne értük. Hiányzik a legjobb barátnőm – csordult le egy könnycsepp
az arcán.
Pár percig csak döbbentem pislogtam rá. Mióta hazatértem először láttam
őszintének. Most mutatja meg az igazi arcát. Azt a megtört lányt, aki egész
életemben a legfőbb bizalmasom volt. Szabadjára engedve érzelmeimet borultam a
nyakába, és öleltem szorosan magamhoz.
- Nekem is nagyon hiányoztál…
nagyonjo! *.*
VálaszTörlésNagyon szépen köszönöm!:)
TörlésNagyon tetszik..
VálaszTörlésTudtam én hogy Coltonnak terve van vele, de hogy ilyen undorító azt nem gondoltam
Nagyon várom a folytatást
Remélem West megbocsájt Leonorának..
Köszönöm szépen:)) örülök, hogy tetszik:)
Törlésa folytatásokból minden ki fog derülni:)