10. fejezet

Hosszú idő után először volt alkalom arra, hogy őszintén beszélgessünk Allenával. Órákat töltöttünk a világítótoronynál. Próbáltuk minden lemaradásunkat behozni, és minél több részletet elmesélni az elmúlt 4 évünkről. Újra megnyílt előttem. A külvilág felé játszhatja a rendíthetetlent, de előttem sikerült ledobnia a maszkot, és megmutatnia igazi arcát. Ezt a lányt sokkal jobban kedvelem. Egyáltalán nem hasonlít a bátyjára. Egy szerethető, érzékeny lélek, aki fél attól, hogy ezt valaki egyszer észreveszi, és kihasználja gyengeségét. A mi barátságunkban ez volt mindig a különleges. Mások előtt mindig magabiztosak vagyunk, soha egyetlen könnycseppet sem hullajtunk, viszont mikor mások nem látnak minket, ugyanolyan törékenyek vagyunk, mint bárki. Eddig kételkedtem Allenában, de most már tudom, hogy újra megbízhatok benne. Sokkal kevesebbet változott, mint ahogy Colton, vagy ő állította. Csak egy jól betanult szerepet játszik, ami erőt ad neki átvészelni Holkbrook kegyetlenségeit.

Nagyjából 7 óra lehetett, mire hazaértem. Túl sok időm nem volt a készülődésre, mivel anya már a nappaliban várt rám, és minden egyes lépésemet figyelve sietettet 5 percenként. A délelőtti hangulatomon valamelyest változtatott ez kis kirándulásunk. Sokkal nyugodtabb vagyok, hogy tudom számíthatok valakire. Nélküle nem igen állnék most stabilan a lábamon. Anya teljesen kifordult önmagából, mióta apa meghalt. Nem is értem ezt az egészet. Miért bízik meg ennyire Mr Wilsonban? Lehet, hogy őt nem ismerem, de a lányát nagyon is jól, és mint tudjuk az alma nem igen esik messze a fájától. West átvert, és ha még esetlegesen meg is bocsájtanék neki, ő soha sem nézné el nekem, hogy lefeküdtem a Lewington fiúval. Egyre inkább kezdem elveszíteni a hitemet, miszerint valaha boldog lehetnék még ebben a városban. Talán anyának igaza van. Lehet jobb lenne tiszta lappal indulni egy olyan helyen, ahol senki sem ismer minket…

- Indulhatunk? – kiáltott fel anya türelmetlenül az emeletre.

- Egy pillanat – válaszoltam ingerülten lefelé a lépcsőn, miközben fülbevalómat illesztettem be a helyére.

- Ugye nem ebben a ruhában akarsz jönni? – nézett végig rajtam – Egy elegáns étterembe megyünk, nem pedig egy bordélyházba.

- Vagy ebben megyek, vagy itthon maradok – adtam neki ultimátumot, amit csak egy megvető sóhajjal konstatált, aztán előttem kilépett az udvarra.

Csendben követtem, miközben már most az órámat figyeltem másodpercenként. Lövésem sincs róla, hogy fogom túlélni ezt az estét anélkül, hogy ne ugorjak neki Naomi önelégültségtől kirobbanó arcának. 

Sokat nem volt időm ezen rágódni. A kocsiban anya folyamatosan ismételgette, hogy kétszer is gondoljam meg, mit mondok, különben kitálal a kis félrelépésemről Westnek. Hihetetlen, hogy tényleg képes ezzel fenyegetni. Apa soha sem tett volna ilyet, sőt igazából anya sem, amíg önmaga volt. Mindig kedves volt velem. Persze egy bizonyos szintig szigort tartott, és nem hagyta, hogy csak úgy elkallódjak. De soha sem volt ennyire erélyes, mint az elmúlt napokban. Talán apa hiánya hozza ezt ki belőle. Hisz valahogy mégis érthető. Elvesztette a férjét, egyik pillanatról a másikra megözvegyült, és a nyakába szakadt egy egész városnyi felelősség. Neki is le kell vezetnie a feszültséget, de jó lenne, ha ezt sportolás közben tenné, vagy másokkal való ordibálással, és nem az én életem behatárolásával. 

Az étteremhez egy csekély késéssel érkeztünk meg. Először anya szállt ki az autóból, aztán követtem én is. Végig mögötte pár méter lemaradással haladtam, egészen az asztalunkig, ahova az egyik pincér kísért el minket. Anya természetesen hatalmas műmosollyal az arcán üdvözölte Mr Wilsont, és lányát. Naomi nagyon kitett magáért. Egy komplett kisestélyit viselt ezen a rettentően fontos vacsorán, míg édesapja öltönyben jelent meg. 

Amikor én is elértem hozzájuk egy bólintással köszöntöttem őket, aztán helyet foglaltam a számomra szabadon hagyott, a Naomi melletti széken. A pincértől azonnal rendeltem magamnak egy martinit, és szinte remegő kézzel vártam már, hogy kihozza. 

- Leanora igazán nagyszerűen festesz – pillantott rám Mr Wilson kezdésképpen.

Nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy kiviruljon az arcom, és még véletlenül se forgassam meg a szemeimet reflexből. Nem vagyok oda az e fajta puncsolásért főleg nem egy olyan embertől, aki még csak nem is szimpatikus.

- Köszönöm – böktem ki végül – Naomi sem hasonlít annyira egy habcsókra ebben a ruhában – vigyorogtam győzelemittasan a meglepett lányra pillantva.

- Na de, Leanora – törölte le arcomról a vidámságot anya – Ne is figyeljenek oda rá. Elég furcsa humora van – legyintett könnyedén, miközben próbálta menteni a menthetőt.

- Ugyan csak próbálja tudtomra adni a féltékenységét – kortyolt bele italába – Mostanában elég savanyú a szőlő, nem igaz? – vezette rám tekintetét.

A szüleink csak döbbenten pislogtak ránk és egymásra. Valószínűleg már ebben a pillanatban megbánták mindketten, amiért családi vacsorát szerveztek, és nem csak kettesben jöttek el. 

Az idő mintha megállt volna körülöttünk. Anyáék persze próbáltak túllépni a történteken, és inkább normális mederbe terelni a társalgást, ami egyáltalán nem ment egyszerűen. Ők jöttek a leginkább zavarba, amíg mi szinte csak elengedtük a fülünk mellett egymás kóstolgatását. 

Mire kihozták a vacsorát addigra már annyira elmélyültek az üzleti dolgokban, hogy szinte egyikünk sem értette miről folyik a csevej. Csendben fogyasztottuk ételünket, gondosan kerülve, hogy még véletlenül se fussunk a másik tekintetébe. Azonban alig pár perccel később mindkettőnk figyelme az éppen akkor megérkező társaság felé terelődött.

A Lewington családot kísérték asztalukhoz. Allena valahogy elfelejtette közölni velem, hogy ők is itt lesznek. A szülei persze kapva az alkalmon álltak meg felettünk, köszönteni minket.

- Micsoda véletlen – tett úgy Mrs Lewington mintha tényleg meglepné a találkozás.

- Cassidy – próbálta anya is leplezni hitetlenkedését – Mi járatban errefelé?

- Gondoltuk eljövünk egy családi vacsorára a gyerekekkel. Olyan régen volt már alkalmunk ilyenre – kezdett bele a valószínűleg jól átgondolt történetébe – De ha már így alakult, miért is ne csatlakozhatnánk hozzátok?!

- Mint látjátok mi már megkaptuk a vacsoránkat – vágott közbe Mr Wilson, láthatólag neki sem lenne ínyére velük tölteni az estét.

- Minket egyáltalán nem zavar – legyintett, és már fordult is a pincér felé – Kérem, hozna nekünk még négy széket – mutatott ujjával az asztalunkra.

Nem tudtam eldönteni, hogy most azonnal meneküljek el innen, vagy várjam meg Colton első kedves szavait. Allena közben szemeivel jelzett háttal a szüleinek, hogy menjünk el a mosdóba. Gondolom látva kétségbeesett arckifejezésemet el akarja magyarázni mit is keresnek itt pontosan.

- Elnézést – töröltem meg a szám szélét a szalvétával, majd helyemről felállva követtem a lányt – Elmondanád, mégis mi ez az egész? – csaptam le rá azonnal, amint kettesben maradtunk.

- Anyámék valahonnan megtudták, hogy itt fogtok vacsorázni Wilsonékkal – dőlt neki háttal a falnak – Onnantól kezdve meg ismered őket. Egyelten alkalmat sem hagynának ki.

- Belegondoltál mi lesz ebből? – fakadtam ki egyre inkább hevesen gesztikulálva – A bátyád teljesen biztos, hogy el fogja mondani Naominak, akkor pedig már csak arra kell várnom, hogy kirúgják a lábam alól a padkát, és búcsút inthetek a normális életemnek.

- Ugyan már, nem kell túlzásba esni – próbált megnyugtatni látva zaklatottságomat – Nem lesz semmi baj. Ha el akarja mondani neki, úgy is elfogja.

- Ettől most jobban kéne éreznem magam? – vontam fel a szemöldökömet a lányt bámulva. 

- Nézd – tette kezeit vállamra – Elcseszted a dolgokat, kár tagadni – vágta önmagát nem meghazudtolva a teljes igazságot a képembe – Kénytelen leszel elviselni a következményeit, ami a bátyámat ismerve nem lesz egy leányálom. De én itt leszek melletted, és segítelek. Nem hagylak cserben, megígérem – fejezte be monológját sokkal meggyőzőbben.

- Minden esetre jobb lenne, ha leállítanánk Coltont…

- Nekem jobb ötletem támadt – villanyozódott fel hirtelenjében – Gyere velem – ragadta meg a kezemet és szinte szó szerint kitörve az ajtón húzott végig az étterem kijáratáig.

- Most meg hova megyünk? – pillantottam rá, amint megtorpant végre az utcán.

- El innen – intett bal kezével a sofőrjének – Nem adjuk meg azt az örömöt a bátyámnak, hogy egész este sarokba szoríthasson. Senkinek nem fogunk hiányozni – vigyorgott elégedetten – Persze őt leszámítva.

- Eszméletlen vagy – nevettem el magam megszorítva hálám jeléül kezét.

- Nem – ingatta meg a fejét röviden - Csak a barátod.

Időm sem volt reagálni rá, és már rántott is magával a kocsiba. Nem hazudok. Nagyon jól esett Allenától, hogy kiállt mellettem. Végre megint úgy érzem, hogy számíthatok rá. Ez a kis jelenet is a régi napokat idézte fel bennem. Akkor is ilyen meggondolatlan, és szabadlelkű volt. Soha sem érdekelte túlzottan mit várnak el tőle a szülei. A barátságunkat előrébb tartotta, mint a rokonai őrültségeit. Régen is mi voltunk egymás családja. Csak akkor még West is velünk volt. Azt pedig valószínűleg én egy életre elintéztem, hogy többet ne keresse a társaságunkat.

- Odanézz – bökött oldalba a lány, amikor megérkeztünk a házunk udvarára.

Azonnal odakaptam fejemet, és legnagyobb meglepetésemre West kocsiját láttam ott parkolni. Egy másodperc alatt összeszűkült a gyomrom. Elképzelésem nem volt róla, miért jött ide. Azt meg végképp nem tudtam, mit fogok mondani neki.

- Allena, rángass ki ebből, kérlek – küldtem segélykérő pillantásokat a lány felé.

- Ugyan ne viccelj már – nyitotta ki az ajtót – Nem lesz semmi baj.

Barátnőmet követve szálltam ki én is az autóból, miközben West is hasonlóan tett. Ott álltunk tehetetlenül egymással szemben. Az ő arcáról is hasonló dolgokat tudtam leolvasni, ami valószínűleg az enyémre is kirajzolódott. Össze voltam zavarodva. Haragudtam rá, de sokkal inkább magamra voltam dühös. Ha lett volna egy kis eszem, akkor nem Coltonnal töltöttem volna az éjszakát, hanem egyedül. Inkább puffogtam volna az ágyamban, mintsem olyan dolgot tegyek, amivel egy életre leírom magam előtte. Most simán a fejéhez vághatnék mindent, amit elkövetett, de így csak lapíthatok, és bízhatok abban, hogy nem tud semmiről. 

- Bent megvárlak – pillantott rám Allena, mire én csak bólintottam egyet jelezve, hogy megértettem.

Megvártuk, amíg a lány eltűnik, és magunkra maradunk. Nem tudtam hirtelen mit mondani neki. Zavarban voltam, ahogy folyamatosan vizslatott. Izzadt a tenyerem, és az egész testem meg volt feszülve.

- Mi volt ez tegnap este? – törte meg végül a csendet.

- Sajnálom, nem akartalak így letámadni – horgasztottam le a fejem, mintha tényleg csak ezt bánnám, közben pedig a szemébe is alig mertem nézni.

- Tudod min lepődtem meg? – sóhajtott egyet, majd közelebb lépett hozzám – Hogy ennyire sem bízol bennem, vagy hogy egyáltalán ilyet feltételezel rólam. Komolyan ilyen embernek ismersz? – tárta szét kezeit értetlenül – Mert akkor valamit nagyon rosszul csinálhattam…

- Ne haragudj, West – emeltem fel végre a fejemet, hogy ránézhessek – Előbb beszélnem kellett volna veled. Annyira szégyellem, hogy hittem Coltonnak. 

- Soha sem tudnék haragudni rád – húzott magához, majd szorosan megölelt, miközben én marcangoló bűntudattal gondoltam arra, hogy ezt a kijelentését hamarosan vissza fogja vonni…