II./ 9. fejezet

Másnap reggel úgy ébredtem, mint csaknem négy hónappal ezelőtt.

A nyitott ablakon nem madárcsicsergés és a békés nyugodtság áradt be hozzám, hanem autók fülsüketítő dudálásának folyamatossága, és dühösen kiabáló nagyvárosiak borzadálya.

- Ez New York – motyogtam magam elé kissé kelletlenül, és átfordultam a jobb oldalamra. 

Legjobb barátnőm még édesdeden szuszogott mellettem, mialatt én kipihenve kutattam a párnám alá csúsztatott telefonom után. 

Amikor hazaérkeztünk az éjszaka folyamán egyáltalán nem feküdtem le olyan vidám hangulatba, mint ahogyan azt terveztem. Előtte órákon keresztül háborogtam az egész társaságunknak arról a görényről, aki ilyen hangnemben volt képes beszélni az apámról. Eleinte eszembe sem jutott azon gondolkodni, mi oka lehetett arra, hogy ilyen véleményt formáljon róla. Nem láttam a vörös ködtől, ami körüllengett a hatalmába kerített dühtől. Minden egyes szavammal őt szidtam, és nem bírtam megelégedni azzal, hogy egyetlen pofonnal megússza az, aki ilyet mert mondani az apámról. Haragudtam Allenára, amiért lefogott, kiabáltam Coltonnal, aki elrángatott, és beszóltam Bradnek, aki nem verte szét a fejét. Egyszerűen semmivel sem tudtak megnyugtatni, így hát az alkoholt hívtam segítségül. Egymás után legurítottam legalább négy felest, és addig nem hagytam abba, amíg képes nem voltam normálisan szedni a levegőt. Bevallom, az ezután történtek kissé összefolytak, annyi azonban még megmaradt, hogy nem sokkal ezután elhagytuk a helyet, és Colton magához húzva kísért egészen a hotelszobánk ajtajáig.

Amint előhalásztam a telefonomat, ami az éjszaka folyamán becsúszott az ágy mögé, egy váratlan meglepetés fogadott. Coltontól kapott üzenetem rögtön mosolyt csalt az arcomra, és valamelyest lelkesebben pattantam ki az ágyból, mint amilyen állapotban néhány másodperccel korábban voltam. A fürdőbe rohantam, ahol némileg összekaptam magam, aztán belebújtam egy kényelmes nyári ruhába, és halkan, odafigyelve, hogy barátnőm ne kelljen fel osontam ki az ajtón.

- Jó reggelt – rezzentem össze rögtön egy karcos férfihangtól, amitől egyetlen pillanat alatt feloldódtam. – Ezt neked hoztam – nyújtott át egy szál sárga rózsát, amin én magam is meglepődtem, hogy tudta, ez a kedvenc virágom.

- Ez gyönyörű – mosolyogtam, miközben az orromhoz emelve szívtam magamba a káprázatos illatot árasztó szirmokba. 

- De nem annyira, mint te – emelte felém kezét, amibe én belekaroltam, és csak hagytam, hogy maga után vezessen.

- Hova megyünk?

- Csak semmi kérdés – kezelte lazán a helyzetet, ami engem is nyugalomra ösztönzött. – Ne rontsd el a meglepetést, nem volt egyszerű összehozni – kacsintott, aztán a lépcsőház felé kanyarodtunk, és megindultunk felfelé.

Sorban magunk mögött hagyva az emeleteket haladtunk őszintén szólva én sem tudtam merre felé. Ahogy elhagytuk a legfelső lakó szintet is, egy szűkebb csigalépcsőhöz érkeztünk. Előttem szedve a fokokat húzott lassan magával a sötét helyen, és már éppen szólásra nyitottam volna a számat, amikor kitört egy ajtón, majd amint mindketten kiértünk megtorpant és csak bámulta az elénk táruló csodát.

New York varázsa nyitotta meg kapuit előttünk. A hatalmas felhőkarcolók sokaságán, és a szmog levegőn túl, egy gyönyörű látvány várt ránk. Egyszerűen képtelen voltam bármit is szólni, hiszen hogyan is lehetett volna szavakkal leírni azt, ahogyan a nap kúszott felfelé a horizonton, melynek sugarai beszöktek az utcák közé, és mindennek a központjában ott bujkált egy halvány szivárvány a Hudson-folyó árnyékában.

- Colton, ez… - dadogtam, de nem tudtam egyetlen szóval körülírni.

- Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy ez még nem minden? – szorította meg kissé a kézfejemet, és amikor kíváncsian rápillantottam, csak határozottan megindult a tetőkert másik oldalára. 

Amint megkerültük az egészet, egy kis asztal állt ott két szék társaságában. Ahogy közelebb kerültünk hozzá feltűnt, hogy kávé várakozott rajta legalább három fajta reggelivel fűszerezve.

- Gondoltam a tegnap este után ez lehet a legjobb módja a lazításnak – húzta ki nekem a széket, majd finoman betolta alattam.

- Minden várakozásomat sikerült felmúlnod – vigyorogtam, mint egy ötéves kislány, aki megkapta a kedvenc játékát. – Ezt intézted egész éjszaka?

- Csak néhány telefonomba tellett, meg a portás jó indulatának, akinek miután elmondtam, mire készülök olvadozva adta át a kulcsokat, akkor majdnem meggondoltam magam – forgatta meg a szemeit, aztán átnyújtotta a nekem szánt kávét.

- Le a kalappal, barátom – koccintottunk stílusosan ezúttal a latte-nkkal, - erre nem számítottam, bevallom őszintén.

- Ne légy lekezelő, Campbell – ingatta a fejét, - sok meglepetés van még a tarsolyomban. 

- Ezek után egy percig sem kételkedem ebben.

Mire végre sikerült eldöntenem, hogy melyik finomsággal kezdjem a reggelimet, nagyjából már lehiggadtam a kezdeti sokk alól. Néhány percig teljesen némán ültünk egymással szemben, talán még rajta is láttam a zavar apró jeleit. Noha nem kerülte egy pillanatra sem a szemkontaktust, mégsem érződött rajta az a tőle megszokott határozottság. Most valahogy más volt, éreztem a feszültséget kettőnk között, amit sokkal inkább neveztem volna szikrának, mintsem valódi félelemnek.

- Úgy döntöttem, beszélek ma Lanával – vágtam bele két falat között, - Tudni akarom, hogy ki volt az a pasas…

- Állj, állj, állj – fékezett le azonnal bal kezével gesztikulálva, amire elsőre csak értetlenül vontam fel a szemöldökömet. – Nem azért jöttünk ide, hogy ilyenekről beszéljünk. Persze ezek is fontosak, de csak a maguk idejében. Most sokkal jobban érdekelsz Te – magyarázta meg gyorsan, amivel a kezdeti sértettségemet, azonnal feloldotta.

- Mi újat tudnék még neked mondani? – kezdtem bele a játékba én is. – Annak az embernek, aki tudja, hogyan iszom a kávét, mi a kedvenc virágom és végigkísérte az egész életemet. Azt hiszem, ez neked sokkal jobban menne. Annyi rejtett tartalékod van még, hogy valószínűleg jövő héten is itt ülnénk, ha belekezdenél.

- És az baj lenne? 

- Ezt nem mondtam – mosolyogtam könnyedén, aztán egy pillanatra kitekintettem megcsodálva a gyönyörű messzeséget. – Miért pont én? 

- Tessék? – fagyott meg rögtön kérdésemet hallva.

- Annyi lányt csavartál már az ujjaid köré, és mégis mindenkit ellöktél magadtól. Mindegyik csak arra kellett, hogy játssz velük, aztán másnap már ugyanúgy habzsoltad az életet, mintha mi sem történt volna. Mitől vagyok én más?

Pár másodpercig csak döbbenten pislogva meredt rám, látszódott, hogy váratlanul érte a kérdésem. Miközben én kíváncsian vártam, hogyan fogja kivágni magát a falhoz szegezésemből, úgy tűnt, szüksége volt némi időre, hogy összeszedje gondolatait.

- Ismerlek már pelenkás korod óta – kezdett bele, miközben finoman előrébb dőlt, és alkarjain megtámaszkodott az asztalon, míg kézfejei felém irányultak. – Ott voltam minden jó döntésednél, és minden hülyeségednél, amiket jórészt én okoztam neked. Nem csak azért voltatok ti a kedvenc bűntársaim, mert a húgommal annyira jóban vagytok, hanem azért is, mert kedveltem a társaságod. Jól tudom, mik a határaid, volt lehetőségem megtapasztalni azokat. Tisztában vagyok azzal, hogy a tűzbe is berohannál azokért, akiket szeretsz, képes vagy megbocsájtani, szívből gyűlölni, és beismerni, ha hibáztál. Láttalak darabokra hullani, aztán újra felemelkedni. Bevallom, gyűlöltem, hogy West annyira bekorlátozott téged. Egyszerűen soha nem tudtál önmagad lenni mellette, ezért volt olyan jó szórakozás, amikor csak mi voltunk ott. Olyankor felszabadult voltál. Nem féltél önfeledten nevetni, bátran játszani, és elérni azt, amit akartál. Nem járt minden gondolatod azon, hogy mit szólna ehhez West. Azokban a pillanatokban olyan voltál, mint most, és én ezért a Leáért rajongok – zárta le jellemem részletes elemzését, amitől kissé megrémültem, kissé pedig felvidultam. – Nézd – állt fel a székből, hogy odajöhessen hozzám, megfogta a kezemet és engem is felhúzott. – Én nem tudok neked sokat ígérni. Fogalmam sincsen arról, hogyan működik egy kapcsolat. Nem ismerem a szabályokat. Valószínűleg sokszor okoznék neked fejtörést, és álmatlan éjszakát. Nem tudom megígérni, hogy olyan zökkenőmentes lenne, mint Westtel, de van pár dolog, amit határozottan állíthatok. Mindig ott leszek melletted, ha szükséged lesz rám, és soha többé nem fogok hazudni neked. Én meg szeretném próbálni, mert fontos vagy nekem.

Tátott szájjal bámultam Colton szemeibe, és fogalmam sem volt, mit kellene reagálnom. Valószínűleg még életemben nem kerültem ilyen helyzetbe. Rengeteg mindenre számítottam, de ez meg sem fordult a fejemben. Hogyan kellene viselkednem, mit kellene mondanom. Az ösztöneim elhagytak, és csak a puszta döbbenet maradt, valamint egy megbújt könnycsepp, amit minden erőmmel próbáltam visszatartani az előbukkanástól.

- Én, nem is tudom, mit mondhatnék. Ez egyszerűen sokkolt – hebegtem ezzel is időt nyerve magamnak az észhez téréshez. 

- Azt hiszem, nem is kell – könnyítette meg a helyzetemet, aztán bal kezével megsimította az arcomat, majd a hajamba túrva húzott közelebb magához, hogy megcsókolhasson.

Szemeim automatikusan lecsukódtak, hogy igazán átadhassam magam ennek a különleges pillanatnak. Nekem semmit sem kellett tennem, ő irányított. Azonnal megkönnyebbültem, és igazi nőnek éreztem magam, aki egy határozott férfival egyesült. Nem volt durva, sokkal inkább tűnt úgy, mintha ez már legalább az ezredik csókunk lett volna. Minden annyira pontos volt, hogy azt kívántam, soha többet nem akarom, hogy más érjen így hozzám.

A tökéletes pillanatnak annak az átkozott telefonjának a rezgése vetett véget. Kissé eltávolodtunk egymástól, míg a szemeim néhány másodpercig lehunyva maradtak és csak utána nyitottam ki, hogy tisztán érezhessem, hogyan éget tekintete. Nem megszakítva a kontaktust csúsztatta ki nadrágzsebéből a telefonját, aztán éppen csak egy pillantás erejéig nézett a készülékre.

- Szerintem téged keresnek – nyomta a kezembe, mire én anélkül, hogy megnéztem volna ki hív, a fülemhez emeltem.

- Hallo? – szóltam bele szinte motyogva, miközben folyamatosan őt figyeltem.

- Lea? Hol a fenében vagytok? – visított bele egyenesen a fülembe nagynéném hangja. – Gyertek a szobátokhoz, azonnal beszélnünk kell – bontotta a vonalat rögtön, én pedig kénytelen voltam belátni, hogy a tökéletes reggelünk ezennel véget ért…