II./ 8. rész

Soha sem rajongtam túlzottan a repülésért.

Már kiskoromban is kiszolgáltatottnak éreztem magam attól, hogy csak szállunk a semmiben. Noha imádtam gyönyörködni a tájban, és bámulni az alattunk szinte hótengerként tornyosuló felhőrengeteget, mégis inkább jobb szerettem a földön maradni.

Ezen alkalommal azonban nem volt túl sok választásom. Nagyjából két óra alatt pakoltam össze néhány fontosabb holmimat és egy hatalmas gyomorgörcs, na meg Colton, Brad és Allena társaságában utaztam ki a reptérre.

Legjobb barátnőm persze a legapróbb hajlandóságát sem mutatta afelé, hogy ő is velünk akart volna tartani, bátyja azonban nem hagyott neki túl sok választást. Igaz, hogy csak pár napról volt szó, de leszögezte, hogy nem fogja itthon hagyni egyetlen órára sem. Teljesen igaza volt, hiszen ha egyikünk sincsen a közelben, nem volt nehéz kitalálni ki volt a szerencsés, akit felkeresett volna, hogy együtt múlassák az időt. Laurel mostanra már bemutatkozott mindannyiunknak, és valóban elmondtam neki mit tudtunk a lányról, azonban magam sem voltam meggyőződve arról, hogy Allena feladta volna és ilyen könnyen lerázza magáról. 

A gépen szinte mindenki talált magának egy kisebb kuckót, ahova egyedül behúzódott. Colton a pilótafülke környékén lebzselt, és megállás nélkül nyomkodta a telefonját, mintha csak megállt volna az élet Holkbrookban, hogy ő eljött onnan. Brad fülhallgatóval zárta el magát a külvilágtól leghátul, és bújt néhány dokumentum mögé, ahonnan néhány másodpercre sem volt hajlandó felnézni. Én nagyjából középtájon az ablak mellett helyezkedtem el. Lábaimat felhúztam magamhoz, és kispárnámat szorongatva próbáltam egy retronak számító filmet nézni, de a máskor szórakoztató film most egyáltalán nem kötött le. Allena pedig befoglalta a mellékhelyiséget az egész út hosszára, azt hiszem, nem tett jót másnaposságának a légnyomás, így felszállás óta egy fél pillanatra sem láttam valószínűleg zölden vibráló arcát.

- Tíz percen belül leszállunk – hajolt be hozzám Colton, mire én csak aprót bólintottam jelezve ezzel, hogy megértettem. – Mi a terved estére?

- Azt hiszem, még semmi – motyogtam zavartan várva, hogy közölje ő milyen programot képzelt el.

- Akkor kénytelen leszel az én társaságomat élvezni. Szerintem a húgom és kedves barátom – bökött fejével a kuporgó Brad felé, - roppant jól fognak együtt szórakozni a szállodában.

- Szörnyű vagy – forgattam meg a szemeimet vigyorogva, aztán meglepetten tekintettem a keze felé, mely az enyémhez közelített, és egyszerűen csak ráhelyezte, és finoman megszorította, majd egy biccentés után felállt, én pedig már csak azt tudtam figyelni, ahogyan a pilótafülke takarásában eltűnik.

Izgatottan kezdtem bámulni ismételten amint beleszállunk a felhők hegyébe és egy pillanatra megszűnik a látótávolság körülöttünk. Elvesztünk a hatalmas fehérségben, mintha csak egy elzárt világba csöppentünk volna, majd néhány másodperc múlva visszatértünk a valóságba, ahova émelygő barátnőm is visszacsalt.

- Könyörgöm mondd, hogy hamarosan leszállunk – vágta be magát a mellettem lévő ülésbe, ahova besüppedt és fejét beletemette a takaróba, amellyel körbecsavarta magát. Tisztán látszott rajta, mennyire pocsék állapotban volt, és nekem egyáltalán nem állt szándékomban felzaklatni azzal a hírrel, hogy egy egész estét fog eltölteni Braddel egy szobában, illetve jobbik esetben is egy légtérben.

 A landolás viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen ment, leszámítva azt a kisebb légörvényt, amibe belecsöppentünk. Mindannyian, de leginkább Allena örült a legjobban annak, hogy szilárd talajon állhatott, és megváltóként borult nagynéném nyakába.

- Örülök, hogy látlak titeket – fagyott egy pillanatra az arcára a mosoly, amikor meglátta, hogy négyen érkeztünk, - mindannyiótoknak – paskolta meg kissé barátnőm hátát, mivel nem igazán tudott mit kezdeni a szokatlan helyzettel.

- Allena, elég lesz már – választottam le Lanáról, aztán egy gyors üdvözlő ölelés után, beszálltunk a limuzinba, amivel elénk jött.

- Szóval, ilyen nagymenőn nyomod itt New Yorkban? – dőlt hátra a szőke lány, aki töltött magának egy pohárral a behűtött pezsgőből, aztán kényelmesen hátradőlve szürcsölni kezdte, mint akiről egy másodperc alatt eltűnt a másnaposság minden nyoma.

- Valójában úgy terveztem már ma sem hagylak pihenni titeket – jelent meg egy sejtelmes mosoly az arcán. – Használjuk ki minden pillanatát annak, hogy itt vagytok. Egy ügyfelemnek rendeznek hatalmas partit annak örömére, hogy megúszta a sittet, és mivel én mentettem meg a hátsóját, díszvendégként számítanak rám – bólintott egy aprót a hatás kedvéért.

- Oho – vigyorgott Allena úgy, mint egy tizenéves kamaszlány. – Azt hiszem, be kell mutatnunk valakiknek, hogyan is szórakoznak a holkbrookiak – kacsintott, mire az én arcomról csaknem a bőr is lesült látva őt, aztán egyetlen másodperc alatt állt össze a kép a fejemben, hogy a mai randink immáron másodjára tolódott át máskorra.

Lana néni egyenesen egy szállodához vitt minket, ahol ugyan az utazás fáradalmait nem sikerült kipihenni, de volt némi időnk összeszedni magunkat, hogy valamelyest felfrissülve ülhessünk vissza a kocsiba, és haladhassunk a város egy hatalmas épületéhez, melynek dísztermében összegyűlt New York egy részének krémje. Bevallom, egyáltalán nem így terveztem az estémet. Ezer módon elképzeltem már hogyan alakulhatott volna az első hivatalos randink bár nem volt könnyű feladat Coltont ilyen élethelyzetbe illeszteni. Soha sem volt párkapcsolata, sőt még arról sem volt tudomásom, hogy valaha eljutott volna egyetlen lánnyal is a második estéig. Ő mindig is olyan ember volt, aki szerette, ha rajonganak érte, és ezt okosan kihasználta. Néha csak a szórakozás kedvéért, néha pedig azért, mert előnyökhöz jutatta, ha a lány megbízik benne. Hazudtam volna, ha semmilyen félelem nem lappangott volna bennem. Féltem, igen is tartottam attól, hogy átver, és engem is csak játékszerként használ majd, azonban egy részem bizakodott abban, hogy megváltozott.

Amint beléptünk a hatalmas terembe egy rakás olyan emberrel találtuk szembe magunkat, mint… mi. Egy másodpercre deja vu érzés ragadott magával, mivel tökéletesen úgy éreztem magam, mintha egy holkbrooki parti közepére csöppentünk volna be. Akármerre néztem lenéző pillantásokba botlottam. Whiskey-t ivó öltönyösök, pult mellől a tömeget fürkésző, borítéktáskájukat mereven szorongató nők, akikről áramlik a felsőbbrendűség érzet. Néhány pillanatig olyan volt, mintha egy ferde tükröt állítottak volna szembe velünk, és úgy gondoltam, nem csak én éreztem így. 

Colton a derekamra helyezte tenyerét, ezzel próbált beljebb tolni és valamelyest visszazökkenteni a valóságba. Természetesen egyáltalán nem meghazudtolva önmagunkat a bárhoz vezetett első utunk, mely során nem egyszer mértek minket végig. 

- Szóval ilyen érzés kívülállónak lenni? – nézett körbe barátnőm, amikor megkapta italát és végre sikerült szóhoz jutnia.

- Ezek az úri ficsúrok még nálunk is nagyobb sznobok – állapította meg Colton, miközben végigmérte valószínűleg a börtönt megúszó srácot, amint barátai hősként ünnepelve dobálták a levegőbe. – Fogalmuk sincsen a való életről.

- Az én drága bátyám bölcsebb, mint valaha – szúrt oda könnyedén.

- Ne feledjétek, most mi vagyunk a vendégek, nem otthon vagyunk – előzte meg a fortyogó vulkánt, még mielőtt az elsöpörte volna New Yorkot. – Colton hagyjuk magukra a hölgyeket – bólintott fejével, mire a férfi csak elnézést kérve követte őt a tömegbe.

- Valahogy soha sem úgy képzeltem el a közös kirándulásunkat itt, hogy kénytelen leszek azt a testvéremmel és ezzel a balekkal megosztani – fejtette ki barátnőm azonnal őszinte véleményét, amint kettesben maradtunk.

- Nincs ezzel semmi baj – vontam meg finoman a vállamat, - talán épp itt az ideje, hogy kicsit közelebb kerüljünk egymáshoz.

- Úgy érted, te és Colton? – húzogatta sejtelmesen a szemöldökét, mire én csak lazán karon csaptam borítéktáskámmal, hogy lelankasszam gúnyolódását.

- Nem, arra gondoltam, hogy te, én, Brad és a bátyád – kezdtem bele magyarázatomba, ami elsőre egyáltalán nem nyűgözte le. – Az utóbbi időkben a sors valahogy mindig úgy hozta, hogy magunkra vagyunk utalva. Talán azért volt ez az egész, hogy ráébredjünk, fontos részei vagyunk egymás életének.

- Kizárt dolog – vágta rá automatikusan, bár valójában nem is számítottam másra, soha nem vallotta volna be, hogy igazam is lehetett volna.

- Keressük meg Lana nénit, igazán régen láttam már – ajánlottam fel, mire rögtön átvágva az emberek sokaságán kezdtünk neki nagynéném kutatásának.

Valójában egyáltalán nem Lanát figyeltem a szemeimmel. Sokkal inkább érdekelt miért tűntek el a srácok, és képtelen voltam egyhelyben maradni. Ahogy elnéztem az itteni embereket rá kellett ébrednem a szomorú tényre, nem tűntünk semmivel különbnek. Tökéletesen belepasszoltunk az itteniek társaságába, és ha nem vadidegenek lettünk volna számukra, az ég egy adta világon semmivel sem lógtunk volna ki innen. Nem tetszett a látvány, ami elém tárult. Kívülről nézve gyomorforgató volt látni, ahogyan azok a lányok, akik elhitték magukról, hogy felsőbb rendűek, mint a többiek, összesúgtak mások háta mögött, és cinikusan gúnyolódtak minden egyes emberen, aki elhaladt előttük. Némileg elkeserítő volt belátni, hogy mi pontosan ugyanezt tettük, csak a kontinens másik oldalán, Californiában. 

- Ott van Lana – rángatott vissza a valóságba Allena hangja, mire azonnal kiszúrtam, hogy egy számomra vadidegen férfivel társalog.

Kezeit összefonta maga előtt, szemeit összehúzta, ajkait pedig feszesen összeszorította. Tökéletesen ismertem ezt a viselkedését. Csak akkor láttam rajta, amikor feszült, dehogyis ez nem a megfelelő kifejezés, sokkal inkább ideges, legszívesebben őrjöngve fojtogatta volna ezt a fickót.

Kíváncsiságom előre hajtott, és tudni akartam ki ez a pasas, aki ennyire kihozta a sodrából a türelméről ismert nénikémet, így hát könnyedén toppantam be melléjük, és igyekezve legjobb modoromat előrángatva mutattam be magam.

- Ó szóval, te vagy a híres Leanora Campbell, annak a csalónak a lánya? – válaszolt kérdéssel bemutatkozás helyett. – Már sokat hallottam rólad. Kifejezném részvétemet az apád miatt, de egyáltalán nem sajnálom. Pontosan azt érdemelte, amit kapott az élettől – forrázott le mindössze tíz másodperc alatt, mire én már csak az ösztöneimre hagyatkoztam, és arra lettem figyelmes, hogy a jobb kezem lendült a levegőben és hatalmasat csattanva érkezett meg annak a féregnek az arcán.

- Senki nem beszélhet így az apámról…