39. fejezet

4 év… 208 hónap… 1460 nap… néha még kimondani is hosszú, nem még át is élni ezt a rengeteg időt. Az emberek folyamatosan változnak. Új helyen vagyunk, távol az otthonunktól, és azoktól, akiket szeretünk. Új emberekkel ismerkedünk meg, ezáltal új impulzusok és tapasztalatok érnek, amik akármennyire is nem szeretnénk, de formálnak minket. Észre sem vesszük, szépen lassan kicserélődünk és arra kapjuk fel a fejünket, hogy már nem ugyanazokat a tevékenységeket nevezzük a szokásainknak, mint régen. Más dolgok válnak fontossá, érettebb lesz a személyiségünk, és már nem ugyanúgy állunk az elénk tornyosuló akadályokhoz.

Talán ez magyarázhatja meg azt, hogy két ember, akik egykor a világot jelentették egymásnak, kénytelenek rájönni, már nem passzolnak össze. Nem értenek egyet olyan apróságokon sem, ami mellett egykor nevetve elszáguldottak, lépten-nyomon féltékenyek a másikra, és már képtelenek kiigazodni azon, mit, miért tesznek. 

West volt az én biztos pontom. Tudtam, ha hazajövök, akkor ő itt lesz, és várni fog rám. Annyira ragaszkodtam hozzá, hogy nem akartam belátni azt, mennyire különbözőek lettünk. Azt gondoltam, egy nap majd összekötjük az életünket, lesz közös házunk, felnevelünk legalább három gyereket, és egy nyugodt, csendes kis helyen fogunk megöregedni. Mindig ez jutott eszembe azokon a napokon, amikor magányosnak éreztem magam. Ez volt az egyetlen, ami miatt nem aggódtam. Biztosnak hittem a jövőmet, és az egész életemet mellette. Aztán visszajöttem Holkbrookba, megláttam őt, és minden megint olyan egyszerűnek tűnt. Hiába éreztem már akkor is az apró ellentéteket, annyira makacsul kapaszkodtam ebbe az elképzelésembe, hogy nem akartam belátni, ez már nem működik, semmi nem ugyanolyan, mint négy évvel ezelőtt volt. Ilyenkor kell őszintének lennünk magunkhoz, és félreállni a másik boldogságának útjából, hagyni, hogy továbblépjen… nélküled.

Talán ezért nem sírtam. Westtel egyenesen hozzánk mentünk a rendőrségről, elrejtőzünk a szobámban, és csendben búcsút intettünk egymásnak. Elővettem a dobozomat, ami tele volt az emlékeinkkel. Minden kis apróságot eltettem ide, hogy soha ne felejthessem el, és a gyerekeinknek, majd később az unokáinknak megmutathassam a történetünket. Eközben fedeztem fel, hogy mióta hazajöttem és újra összejöttünk egyszer sem vettem elő, és egészítettem ki a gyűjteményt. Semmit nem éreztem annyira fontosnak, hogy helye legyen itt. Abban a percben belegondolva ez így is volt rendben. Az a doboz a boldogságunkat jelentette, és most már itt volt az ideje lezárni a tetejét, félretenni, és egy új jövőbe tekinteni.

Szépen köszöntünk el a kapcsolatunktól, ennél méltóbb nem is lehetett volna. Azt sem mondhattam volna, hogy ez csak az én vagy az ő döntése lett volna. Mindketten tudtuk, hogy ennek most jött el az ideje. Közösen egyeztünk meg, mert ennyi volt, tovább már nem lett volna értelme, csak megőrjítettük volna egymást. Indulás előtt még elmondta, hogy jövő héten csatlakozik a Harvard edzőtáborához, és szeretne ott maradni. Bevallotta, csak miattam akarta volna feladni ezt a lehetőséget, ami részben elszomorított, részben pedig jó érzés volt az a tudat, hogy ő is legalább annyira ragaszkodott hozzám, mint én hozzá. Így azonban könnyebb a lelkiismeretemnek is, mert nem állok az álmai útjában, és azt csinálhatja, amit csak szeretne, ami igazán boldoggá teszi. 

Anyáék előtt próbáltam erős maradni, és a legapróbb jelét sem mutatni annak, hogy fájt volna a szakítás. Átverni persze nem tudtam őket, hiszen tisztában voltak vele, nem könnyű elengedni az első szerelmet, azonban mégsem vigasztaltak. Ismertek, és tudták, hogy nem az a fajta ember vagyok, aki elviselte volna, ha sajnálják. Attól csak feszültebb lettem volna, arra pedig semmi szükségem. Csak becsoszogtam a konyhába Lanához azonnal, amint elment West és bíztatóan rámosolyogtam ezzel jelezve, jól vagyok. 

- Úgy teszünk, mintha mi sem történt volna? – fordult vissza az átjáróból, mire én csak finoman megráztam a fejemet.

- Nem – tépkedtem a kezem ügyébe akadt papírlapot – Boldogok vagyunk, hogy valaha az életünk része volt.

Lana csak bólintott egyet, és jelezte, hogy menjek oda hozzá, majd gyengéden magához húzott. Azt hiszem, pontosan erre volt szükségem. Nem nagy és bölcs szavakra, amik már annyira klisések, hogy a gyomrom is felfordult volna tőlük, hanem egy ölelésre, amiben benne van egyszerre minden.

- Nem tudom, mennyire érdekel – köszörülte meg a torkát, amikor elengedett végül – De Coltont házi őrizet fejében kiengedték a börtönből.

- Tessék? – szaladt egy döbbent mégis vidám mosoly az arcomra, és éreztem, hogy a szemeim is felragyogtak hirtelenjében – Otthon van?

- Mostanra azt hiszem, már igen – pillantott a karórájára – De kérlek, ne éld túlzottan bele magad abba, hogy szabad. Bármikor elkaphatják az elkövetőt, és ha… - akadt meg egy másodpercre, aztán teljesen máshogyan folytatta – Szóval ez még nincsen lezárva, nem akarom, hogy olyanba lovald bele magad, ami nem valós, legalábbis egyelőre.

- Akkor én most megyek is – engedtem el a fülem mellett minden mást, amit azután mondott, hogy Colton otthon volt.

Kikaptam a slusszkulcsot a bejárat melletti tálból, és már siettem is az autóm felé. Most valahogy teljesen más világban éreztem magam. Mintha ez az egész dolog Westtel nem is alig egy órával ezelőtt történt volna, hanem legalább napokkal ezelőtt. Annyira elkülönültek bennem az érzések, és a szakítás miatt sem szomorúságot éreztem. Talán csúnya ezt mondani, de megkönnyebbült voltam, ez a legjobb kifejezés rá. Nem kellett többet idegeskednem az miatt, mit csinált éppen, vagy az én tetteimnek milyen hatása lesz rá. Csak önmagamért voltam felelős, és ez egy nagy ajándék… azt hiszem.

A Lewington birtok előtt hatalmas nyüzsgés fogadott. Mindenfelé kamerák, riporterek és még vagy ezer fotós, valamint bámészkodó, ezért kissé arrébb parkoltam le, aztán megkerülve az egész házat, a hátsó bejáratot használtam. Mivel így csengetni nem tudtam, csak halkan kopogtam, ám ebben a zsivajban nem hiszem, hogy bármelyikük is hallotta volna. Lendületesen haladtam át a konyhán, majd az ebédlőn át, egészen a nappaliig, ahol végre találkozhattam a testvérek édesanyjával.

- Leanora – indult meg felém azonnal, amint kiszúrt, hogy egy öleléssel köszönthessen, mintha mindig is jó viszonyban lettünk volna – Micsoda öröm látni téged. Ezek szerint hallottad a csodálatos híreket?

- Igen, Lana elmondta – bólintottam egyet határozottan, miközben szemeimmel mindenfelé figyeltem csak éppen Cassidyre nem.

- A gyerekek odafent vannak, ha szeretnél… - igazából egy másodperccel tovább sem figyeltem rá, mint szükséges volt, rögtön megindultam a lépcsők iránya, egyenesen fel az emeletre.

Akármennyire is szerettem volna beköszönni Coltonnak, mégis barátnőm szobájába tértem be először. Allena az erkélyén feküdt kint az egyik napozóágyon és napszemüvege mögé rejtőzködve olvasta, dehogyis ezt túlzás lenne állítani, szóval lapozgatta egyik magazinját.

- Nem félsz, hogy meglátnak? – léptem ki hozzá, mire ő azonnal felkapta a fejét, én pedig leültem mellé az ágy szélére.

- Tudod, hogy soha nem foglalkoztatott különösebben mit gondolnak – vonta meg a vállát, aztán összecsukta az újságot – Mi volt ez a műsor a rendőrségen? – váltott végül témát – Arról nem is beszélve, hogy hova tűntél utána? Mire kimentem utánad, már sehol nem találtalak – csúszott fel ülő pozícióba engem vizslatva.

- Összefutottam Westtel, aztán elmentünk hozzánk – koncentráltam inkább a második kérdésére, mire legjobb barátnőm arca felcsillant – és szakítottunk – fejeztem be végül a történetet röviden összegezve.

- Hogy mondod? – nyújtotta el alaposan a szavakat meglepettségében, miközben a napszemüveget is feltolta a feje tetejére – Az álompár külön utakon – ismételte meg ugyanazt, amit mondtam – Mi lesz így a királysággal? – viccelte el végül a dolgot, jól tudta, legalább annyira nem rajongok a lelkizésért, mint ő.

- Régen nem voltunk mi már álompár – sóhajtottam, és azt hiszem, ezzel össze is foglaltam, miért lett vége a kapcsolatunknak.

- Allena – hasított végig a levegőben Colton éles hangja, mire mindketten felé irányítottuk figyelmünket – Hogy mertél turkálni a szobámban? Egyáltalán ki engedte meg neked, hogy bemenj oda? – száguldott végig határozottan a helyiségén, majd mire kiért az erkélyre sokkal nyugodtabb lett.

- Miből gondolod, hogy érdekelne engem bármi is a szobádban? – válaszolt kérdéssel, én pedig úgy éreztem fülig elvörösödtem, mivel Colton valószínűleg az én behatolásomnak a nyomait vette észre.

Ahogy hallgattam a testvérek vitáját, akaratlanul is végigvezettem a tekintetemet a férfin. Tőle egyáltalán nem megszokott módon farmering volt rajta félig kigombolva és egy fekete térdig érő short kétszer visszahajtva. Ahogy haladtam lefelé kiszúrtam a legfélelmetesebb dolgot rajta, a jobb bokáján éktelenkedő szerkentyűt, ami másodpercenként piros fénnyel villogott. Colton bizonyára észrevette, hogy ezt bámulom, mivel először engem nézett végig, aztán ő is a szerkezetet figyelte.

- Ha átlépem a házunk küszöbét ez a kis szar jelez a rendőröknek, hogy vissza szeretnék menni a rácsok mögé – magyarázta szarkasztikusan, aminek hatására halkan kuncogni kezdtem. 

Allena csörgő telefonjára hivatkozva állt fel közülünk, és rohant be a szobába. Feltételezem nem én zavartam a beszélgetésben, hanem sokkal inkább bátyja előtt akart titkolózni. Noha bíztam benne, lesz alkalmam pár kérdést feltenni a továbbra is az erkélyen ácsorgó férfinak, mégsem hittem, hogy ez lenne a legjobb időzítés. Kissé kezdett kínossá válni ez a szótlanság, ami úgy tűnt, nem csak nekem volt kellemetlen, mégsem éreztem annyira szörnyűnek. Jó volt a tudat, hogy itt van, mármint nem az erkélyen, hanem itthon, a saját házában, és nem a hűvös cellában.

- Hogy vagy? – kérdeztem meg végül a világ legidiótább kérdését ebben a helyzetben.

Alighanem Colton is így érzett efelől, legalábbis halk felhördülése erre adott következtetést.

- Ugyan, nem azt akarod te tudni – csúsztatta zsebébe kezeit, miközben nem engem, hanem a messzeséget fürkészte – Légy bátor lány, és kérdezd meg, ami érdekel.

- Ezt akartad elmondani Caltonsburgban? – erőltettem meg magam, és csak azért könyörögtem gondolatban, hogy Allena hosszúra nyújtsa el telefonbeszélgetését.

- Micsodát?

- Mr Wilson…

- Nem én csináltam – fordította végre felém tekintetét, és őszinteséggel megtelt szemeiben láttam, kizárt, hogy hazudjon most nekem – Semmi közöm ehhez az egészhez – biztosított még egyszer igazáról, miközben lentről rendőrautók szirénája töltötte be az amúgy is riporterektől hemzsegő háttérzajt.

- Tudom – suttogtam halkan, aztán minden figyelmemmel a szobába érkező egyenruhásokra koncentráltam, akik ismét Coltonért jöttek…