38. fejezet

Egész éjszaka nagynéném mellett virrasztottam.

Ő megállás nélkül forgatta az aktákat, próbálta minél közelebb juttatni magához Coltont a rendőrségi esetei áltál. Természetesen én sem bírtam ki anélkül, hogy bele ne olvassak egy-két anyagba. Látva néhány fotót, amit a kapitányságon készítettek róla, bevallom, jó párszor megmosolyogtatott, még ha ezek nem is olyan vicces dolgok voltak. Jól tudtam, soha nem követett el semmi súlyos vétséget leszámítva talán a drogos időszakát, amiről igazából tudtam, mégis döbbenetes hányszor került ez miatt is bajba. Azonban ezek már a régmúltról szóltak, a legfrissebb anyaga a yacht-os buli esete után származott, amit elmeséltem részletesen nagynénémnek, hogy egy kisebb testvérharc első csapásai voltak. A történeteimet hallva szinte folyamatosan tátott szájjal rázta a fejét, és legalább hatszor elmondta, hogy Holkbrook mennyit változott mióta ő elment. Ismert mindannyiunkat, mármint abból az időből, amikor még kicsik voltunk, természetesen akkoriban nem kerültünk állandóan bajba, mint mostanában. Ha emlékeim nem csalnak 10 éves lehettem, amikor Lana néni elköltözött New Yorkba, lássuk be, azóta egy új generáció került a város csúcsára, akik keményebben játszanak céljaik elérésének érdekében.

- Hé, ébresztő – bökdösött nagynéném, mire a szemeim azonnal kipattantak és meglepetten vettem tudomásul, hogy sikerült elaludnom az ebédlő asztalnál.

- Miért nem keltettél fel? – motyogtam két ásítás és még egy nyújtózkodás közepette.

- Így is itt kukorékoltál mellettem hajnalig – rendezgette az iratokat – Ha már a szobádba nem voltál hajlandó felmenni, gondoltam legalább itt pihenj egy kicsit. Rád fért a tegnapi nap után – mosolygott rám, majd finoman végigsimított tenyerével összenyomódott arcomon – Ó, a telefonodat lehalkítottam, vagy ötször zörgött itt nekem.

Automatikusan a készülékért nyúltam, majd rögtön szembesültem, hogy West kétszer hívott az éjszaka folyamán, és három üzenetet is küldött. Az egyikben bocsánatot kért, a másikban megkérdezte hogy vagyok, a harmadikban pedig jó éjszakát kívánt, és megkért, hogy találkozzunk másnap. A konyhába tartva nyomkodtam a billentyűket, hogy egy értelmes válasszal szolgálhassak Westnek, amikor anya a kezembe nyomott egy croassion-t. 

- Egyél, kérlek – nézett mélyen a szemeimbe, és jól tudtam, milyen mögöttes tartalom állt e pillantás mögött, így unottan beleharaptam a vaníliás ízű péksüteménybe.

Anya egészen addig nem mozdult a helyiségből, amíg nem látta, hogy az egészet elfogyasztom. Amint befejeztem, határozottan bólintott, aztán tűsarkú cipőjével kikopogott a konyhából.

- Mondd – ült le mellém nagynéném – Ugye nem kell aggódnom az miatt, hogy megint – torpant meg egy pillanatra, majd egy mély sóhajtás után folytatta – szóval, nem csinálsz megint olyan butaságot, mint régen?

- Nyugi, te is láthattad a saját szemeddel, hogy nem tömtem tele magam tegnap éjszaka, és már hosszú évek óta nem hánytam saját akaratból – magyaráztam meggyőzően Lanának, akit úgy tűnt, sikerült megnyugtatnom.

- Nem szeretném még egyszer átélni azokat a hónapokat – kanalazott bele joghurtjába – Gyönyörű vagy, ezt jól jegyezd meg – nyomott egy puszit a homlokomra, aztán felállt a helyéről, és a hall felé sietett – Apropó, ha szeretnél bejönni velem a rendőrségre, akkor szedd össze magad, mert mindjárt indulunk – szólt vissza, mielőtt elindult volna az emeletre.

Magamhoz ragadtam egy almát a gyümölcsöstálból, aztán nénikém után indulva igyekeztem fel a szobámba. Egy frissítő zuhany után kikupáltam magam, majd a rekkentő hőségre való tekintettel egy könnyed nyári ruhát kaptam magamra egy hatalmas karimájú kalappal kiegészítve. Néhány percen belül már útra készen topogtam a bejáratnál Lanát várva, aki elégedetten meg is jegyezte, hogy milyen kiváló időt futottam a reggeli készülődésemmel.

Az autóban megpróbáltam egy épkézláb üzenetet megfogalmazni Westnek, de a „ Szia. Bocs, aludtam” – on kívül nem sokra voltam képes. Fogalmam nem volt róla, hogy mit kellett volna írnom neki. Régen a fél életemet össze tudtam foglalni egyetlen rövid üzenetben, most pedig folyton bepötyögtem pár szót, aztán kitöröltem. 

Hazugság lenne azt állítani, hogy abban a percben körülötte forogtak volna gondolataim, mi több egy kis bűntudat is ácsingózott a lelkemben, hogy még csak eszembe sem jutott. Valószínűleg, ha ő nem keres engem, akkor Caltonsburg óta semmi kontaktba nem kerültünk volna. A helikopteren sem szóltunk egymáshoz, bár igazából ott senki nem tudott egy értelmes mondatot sem kinyögni. Csupán megállás nélkül éreztem, ahogy tekintetével szinte égette a bőrömet, de akárhányszor én is ránéztem már nem tudtam kiolvasni a szeméből, hogy mire gondolt. Annak idején egy pillantásából tudtam, mi jár a fejében, képes voltam egy gesztikulációjában rájönni, hogy mit akar, vagy mi aggasztja, és most… semmi. 

A rendőrséghez érkezve a bejárat felé haladva elküldtem végül egy végleges verziót.

Sajnálom. Remélem, minden rendben van veled. Később beszélünk. L – sajnos ennél többre most nem futotta, és már el is süllyesztettem a készüléket a táskám mélyébe.

A harmadik emeletre felrobogva az egész Lewington család már tűkön ülve várakozott nagynénémre. Elvonultak az egyik irodába, mi pedig Allenával lementünk a földszinti büfébe egy életmentő kávét beszerezni. Időközben folyamatosan hallgattam legjobb barátnőmet, hogy részletesen beszámolt az elmúlt éjszakáról. A szülei szinte egy percet sem aludtak, és ő sem vitte túlzásba, noha egyikőjük sem önszántából virrasztott. A telefonjaik megállás nélkül csörögtek, különböző napilapoktól és televíziós szerkesztőségekből keresték őket, hogy minél többet megtudjanak a férfi legfrissebb botrányáról. A házuk előtt több tucat riporter és fotós ácsorgott arra várva, hátha valamelyikük kimegy hozzájuk és némi információval szolgál az ügyről. Micsoda naivitás, hát ennyi idő sem volt elég nekik, hogy megismerjék a Lewingtonokat? Ők csak akkor nyilatkoznak olyan lelkesen, ha minden tökéletes a világukban, amint beüt a katasztrófa azonnal távol tartják magukat a nyilvánosság legapróbb szikrájától is.

- Sokat jelent, hogy itt vagy mellettem – váltott hirtelen témát, amint kellően kidühöngte magát – Olyan pocsék minden, legszívesebben letagadnám, hogy Colton a bátyám.

- Micsoda? – torpantam meg a nagy lendületet követően – Te azt hiszed tényleg ő tette?

- Sok mindent el tudok képzelni a bátyámról – kortyolt bele az italába.

- De nem gyilkos – hajtogattam újra és újra ugyanazt a mondatot minden olyan embernek, akinek csak megfordult a fejébe, hogy bűnös a férfi. 

- Bizonyíték van ellene…

- Ugyan, az nem bizonyíték – vágtam közbe még azelőtt, hogy befejezhette volna a mondatát – El sem hiszem, hogy tényleg képes vagy őt cserbenhagyni. Neked kellene a legbiztosabban kiállni mellette. Lehet, hogy sok mindent elcseszett, de nem felejtheted el, hogy mindig számíthattál rá, ha bajban voltál. Magára vállalta, amikor összetörted anyádék méregdrága új kocsiját, szétrúgta annak a szemét exednek a seggét, aki megütött… gondolj csak bele, hányszor vitte el a balhét miattad vagy éppen helyetted – fakadtam ki teljesen az előtér kellős közepén, amit barátnőm csak döbbent arckifejezéssel figyelt végig – Szóval ahelyett, hogy elítélnéd, inkább segítened kellene kideríteni ki akar keresztbe tenni neki, és tönkre vágni az életét – vágtam szinte egy szuszra mindent a fejének, majd dühösen hajítottam ki papírpoharamat a kukába és kiviharzottam a friss levegőre. 

Beletúrtam a hajamba, és vettem legalább három mély lélegzetet. Muszáj volt megnyugtatnom magam, hiszen még én sem értettem mi a francért akadtam ki ennyire. Allena bizonyára még azóta is nagyokat pislogva ácsorgott ugyanabban a testtartásban totál összezavarodva, hogy mi a fene volt ez az egész műsor. Nem csak őt, de magamat is alaposan megleptem. Olyan volt ez, mint egy hatalmas nyári vihar. Az egyik pillanatban még egyetlen előjelét sem látod, aztán derült égből villámcsapásként sújt le, és ugyanolyan gyorsan, ahogyan érkezett, már ott sem volt. Valahogy ehhez tudtam volna hasonlítani a kirohanásomat. Újabban nekem is nehezemre esett kiigazodnom tetteimen. Meggondolatlanul cselekedtem, nem számolva a következményekkel. Úgy viselkedtem, mint egy kész őrült, és ez az előbbi jelenet csak hab volt a tortán. 

- Lea!

- West? – néztem csodálkozva a felém közelítő fiúra – Mit csinálsz te itt?

- A fontosabb kérdés inkább, hogy te mi az istent művelsz a rendőrségen? – állt meg előttem gúnyosan gesztikulálva.

- A legjobb barátnőm mellett vagyok – kaptam újult erőre, és azonnal le is csaptam a magasra feldobott labdát – Tudod, én azokat szoktam támogatni a nehéz időkben, akiket szeretek. 

- Már megint itt tartunk?

- Még mindig.

- Elárulod, hogy mi történt veled? – tárta szét a kezeit, és idegesen, de annál határozottabban vizslatta arcomat – Úgy viselkedsz, mint akit kicseréltek. Az egyik nap még teljesen normális voltál, aztán varázsütésre hirtelen Colton Lewington lett a legjobb barátod.

- Ezt én is mondhatnám neked – hördültem fel szarkasztikusan, azt hiszem nem tud olyat mondani, amire ne tudnék visszatámadni Naomira célozgatva – Most is őt pátyolgattad? Remélem, befogadtad éjszakára, nehogy szegénynek nélküled kelljen aludnia.

- Uramisten, hallod te magad? – emelte fel egyre inkább a hangját, miközben láttam, hogy egyre jobban begőzölt és szinte már kezdte elveszíteni önuralmát – Ki az isten vagy te és mit csináltál azzal a lánnyal, akiért az életemet is feláldoztam volna négy évvel ezelőtt?

Válaszolni akartam, de belém fagyott a szó. Westnek ez a mondata szöget ütött a fejemben, és képtelen voltam másra gondolni. Hiába tudtam volna még legalább száz sérelmemet nekiszegezni,

valahogy mégis elszomorított, hogy ezt az ő szájából kellett hallanom. „ Mit csináltál azzal a lánnyal, akiért az életemet is feláldoztam volna négy évvel ezelőtt?” Négy évvel ezelőtt, és ezen volt a hangsúly. Nem voltam nyelvész, és soha nem is értettem a kelleténél jobban a nyelvtanhoz, de még én is tudtam, hogy ez múlt idő. Nem a jelenben zajló esemény, hanem valami, ami régen volt már… ami mostanra elmúlt.

- Azt hiszem az a lány többé már nem létezik – motyogtam halkan a szememben megbúvó kósza könnycseppel küszködve…