2014. április 5., szombat

22. fejezet

A napok nagyon nehezen akartak telni a kórház monoton falai között. Annak ellenére, hogy jobbára mindig volt bent velem valaki, mégis olyan volt, mintha az idő vissza fele menne. A röntgen kimutatta, hogy a karomat csak zúzódás érte. A belső szerveim rendben vannak, és a fejemen szerzett kis heg is csak felszíni sérülés. Testileg azt mondhattam tehát, hogy minden rendben. Nos… lelkileg már nem tudtam ezt elmondani. Azóta folyamatosan rémálmok gyötörtek. Újra és újra megelevenedtek előttem a történtek. Nem egyszer ébredtem teljesen leizzadva, miközben megállás nélkül csak ziháltam. Állandóan megjelenik előttem annak a szemétnek az arca, és a bennem félelmet keltő tekintete. Szinte csak altatóval voltam képes elaludni. Akkor mondhatni sikerült nyugodtan pihenni. Sajnos azonban a nappalok sem sokkal jobbak. Hiába beszélnek hozzám, és próbálják elterelni a figyelmemet, én csak csendben ücsörgök, mintha ott sem lennék. Erőltetik, hogy beszéljek egy pszichológussal, de én ezt kizártnak tartom. Annyi mindenen átestem már, mindig sikerült túltennem magam egyedül is. Akkor most miért ne menne? Csupán időre van szükségem hozzá. Ez minden…
- Hello – dugta be fejét az ajtón barátnőm – Hoztam neked fánkot – nyomta a kezembe a dobozt, amely tele volt a kedvenc ízesítéseimmel – Egy rossz szót nem akarok hallani az alakodról. Edd meg – utasított határozottan, aztán kicserélte a tegnapi virágot a vázámban.
Engedve a lány parancsának beleharaptam az első csokikrémes finomságba. Tényleg nagyon jól esett most ez a kalóriabomba, amit más esetben nem biztos, hogy csak így bűntudat nélkül nyugodtan eszegetnék. Soha nem voltam amúgy sem az a fajta lány, aki megtagadná magától az ételt, ez inkább anyára volt jellemző. Ő hajtogatta folyton, hogy egészségesen kell táplálkozni különben nem férek majd bele a ruháimba.
- Beszéltem az orvosoddal – fordult megint felém, aztán leült a mellettem elhelyezett fotelba – Holnap már hazajöhetsz.
- Szuper – vágtam rá minden féle lelkesedés nélkül.
- Most miért vagy ilyen? – vonta fel a szemöldökét gúnyosan – Ne mondd már nekem, hogy nem lesz jó öt nap után kiszabadulni erről a helyről.
- De – helyeseltem továbbra is unott hangnemben – Nagyszerű lesz.
- Csak egy kicsit örülj már jobban – fogta meg a kezemet bátorítóan.
- Minek örüljek, Allena? – emeltem meg kissé a hangomat – Attól mert kimegyek a kórházból nem fognak nem megtörténté válni az események. Ugyanúgy folyamatosan erre fogok gondolni. Nem fog csakúgy hipp-hopp kitörlődni a fejemből – fátyolosodtak el szemeim, miközben kifakadtam néhány pillanatra.
Barátnőm csak döbbentem pislogott rám. Megértem én, hogy jót akarnak mindannyian. De nem ők voltak azok, akik átélték ezt a szörnyűséget. Én voltam az, akit kis híján megerőszakolt egy vadállat. Nekem kell ezzel a tudattal élnem tovább. Én leszek az, aki folyamatosan a háta mögé fog nézni még fényes nappal is. Engem aláztak meg, nem őket…
- Tudod mit? – szólalt fel néhány másodperces gondolkodás után, és úgy tűnt, nem fog tovább sajnálkozni – Rohadtul elegem van ebből. Fogd már fel, hogy nem történt meg. Ott voltunk, és időben segítettünk. Még az elmebeteg bátyám is mindent megtett, hogy annak rohadéknak örökre elmenjen a kedve az élettől is – magyarázta, miközben már felpattant a fotelből is, nem bírt a fenekén maradni – Én türelmes vagyok veled, de nem emésztheted magad ez miatt örökre. Nem élhetsz úgy tovább, hogy folyamatosan félelem van benned. Tönkre tennéd csak magad. Mindenben melletted állok, és támogatni foglak. Ha kell fogom a kezed éjjel-nappal akárhova is megyünk, csak kérlek ne ragadj a múltban. Próbálj meg előre tekinteni, hisz annyi szépség van az életedben, ne hagyd egy rosszal ezeket mind háttérbe szorítani – csendesedett el felháborodott hangja a monológ végére.
Bevallom először rettenetesen felbőszített, amiért ennyire érzéketlenül viselkedett. Aztán kicsit jobban belegondoltam, és rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Hálás vagyok neki, hogy legalább ő a szemembe meri mondani véleményét. Mindenki más csak sajnálkozik, és azt hajtogatja, milyen szörnyűség, ami velem történt. Eddig nyugodtan hallgattam ezeket, de most Allena kiborulása után be kellett látnom, hogy azok nem visznek előrébb. Csak újra játszódnának az események bennem, és tényleg a múlton rágódnék folyamatosan. Így hát kezdetleges haragomat inkább csak lenyeltem, és beleharaptam egy másik fánkba is. 
- Ne haragudj – törte meg végül a köztünk beállt csendet – Nem úgy gondoltam. Tényleg nem tudom mit éltél át. Nem kellett volna ennyire szívtelennek lennem – jött újra közelebb és leült az ágyam szélére. 
- Te legalább a szemembe mondod, amit gondolsz – vontam meg a vállaimat, miközben feljebb csúsztam ülő pozícióba – Mindenki más csak bejön ide, és látom az arcukra írva, hogy mennyire sajnálnak. Jól esik a törődés, de tényleg nincs szükségem, hogy másoktól is ezt halljam. Elég egész álló nap a fejemben zúgó kis hangokat elviselni.
- Szóval – nézett rám meglepetten, amit hirtelen nem is tudtam hova tenni – egyenesen innen megyünk a diliházba? – húzódott gúnyos mosoly az arcára.
- Szemét – vágtam neki a szalvétámat – Ilyen könnyen nem fogsz megszabadulni tőlem – kuncogtam halkan egy olyan témán, ami valójában nem is annyira vicces.
- Már ennyi az idő? – pillantott karórájára – Ne haragudj, rohannom kell – kapta fel táskáját a fotelből - Jön be valaki hozzád, vagy visszajöjjek még később?
- West itt volt egész nap – figyeltem, ahogy veszi magára tűzpiros motoros bőrdzsekijét – Gondolom, anya meg nem sokára jön, bár lassan vége a látogatási időnek is – jutott eszembe, hogy nem sokára este 7 óra lesz. 
- Akkor holnap bejövök érted, és csinálunk valamit miután kiengednek – nyomott egy búcsú puszit arcomra, aztán már robogott is kifelé a szobámból.
Ismét egyedül maradtam. Ezek a legrosszabb percek. Amikor az idő csigalassúsággal tud csak telni, mivel szinte semmi nem történik körülöttem. Tehetetlenül fekszem az ágyban, és jobbára csak gondolkodni tudok. Napközben legalább mikor itt van velem valaki, elvonják a figyelmemet valamennyire. Még ha nem is rájuk koncentrálok folyamatosan, de beszélnek hozzám, és nem hagyják, hogy nagyon elmélyedjek az emlékekben. Olyankor minden olyan valóságos előttem, mintha tényleg megint ott lennék azon az elhagyatott helyen. Érzem magamon a férfi szorítását, látom a sötétséget, a reményvesztettséget. Hiába viccelődök ezzel Allenával, vagy mondom azt, hogy túl teszem magam rajta, és erős vagyok. Valójában közöm nincs ehhez. Éjszakánként nem csak a rémálmoktól félek. Rettegek attól, hogy a férfi megtalál, és bejön ide hozzám. Akkor már nem lesz olyan szerencsém, hogy rám talál valaki, akkor tényleg magamra maradok ellene. Akárhányszor behunyom a szemeimet, nehezemre esik kinyitni, mert attól tartok az ő arca fog fogadni. Ezért kellenek az altatók. Akkor egy kis időre legalább kikapcsol az agyam, és nem fárasztom magam ilyen gondolatokkal. Hiába telt el öt nap, semmivel nem lett még könnyebb, és attól félek, hogy nem is lesz soha sem.
Oldalamra fordultam. Épségben maradt kezemet begyűrtem a párnám alá, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy el tudjak aludni. Noha tudom, hogy nagyon korán van, minél előbb magával ragad az álom, annál kevesebbet agyalok… legalábbis ébren. Persze az alvás most sem ment olyan egyszerűen. Szinte percenként fordultam egyik oldalamról a másikra. Nagy szenvedéseim közepette természetesen jó párszor sikerült ránehezednem sérült karomra, ami annak ellenére, hogy szépen gyógyul, azért még ilyen helyzetekben rendesen fáj. Az ipodomat rákötöttem az apró méretű hangfalra, amit West hozott be nekem, és halkan zenét kezdtem hallgatni. Az egyik kedvenc George Michael dalomat hallgattam meg. Erről a zenéről mindig apa jut eszembe. Miatta lettem hatalmas rajongója a Wham énekesének. Kiskoromban is rengetegszer hallgattuk együtt a lemezeiket, és ez később sem változott. Mindig mikor rossz kedvem van, őt hallgatom. Ha vidám vagyok, természetesen az ő hangja, ami még boldogabbá tud tenni. Egyszer még volt szerencsém találkozni is vele. A 18. születésnapi bulimon egyszer csak megjelent a színpadon. Felhívott maga mellé, és felköszöntött, majd elénekelte a kedvenc dalomat. Imádtam, egyszerűen sírtam az örömtől. A mai napig az egyik legkedvesebb emlékem.
A következő pillanatban halk neszre lettem figyelmes. Valaki mintha járkálna fel, s alá az ajtóm előtt. A vékony résen át láttam beszűrődni árnyékát, amitől csak még inkább elöntött a rémület. Az egész testem beleremegett, miközben ha ez egyáltalán lehetséges, még jobban szorongatni kezdtem kispárnámat. Egy kéz jelent meg, majd láttam, ahogy óvatosan betolta az ajtót, de csak néhány centire, ami éppen elég volt, hogy lássam, kivel állok szemben. Az illető úgy tűnt azonban meggondolta magát, és készült is volna visszahúzni kezét, és eltűnni innen.
- Colton?! – szólítottam meg a férfit bizonytalanul.
Habozott néhány másodpercet, aztán még azt is hallottam, hogy sóhajt egyet halkan, majd valamivel határozottabban nyitotta ki maga előtt teljesen az ajtót, és lépett be hozzám. Nem tűnt túl magabiztosnak. Nadrágzsebébe csúsztatta a kezét, miközben végigmért engem, majd minden mást, ami egy méteres körzetemben van.
- Mit keresel itt? – figyeltem kíváncsian, ahogy lassan közelít felém.
- Csak itt volt dolgom – mutatott a háta mögé, mintha ebből nyilvánvalóan tisztában kéne lennem, mire utalt – Aztán benéztem hozzád is, ha már itt vagyok – terelte el tekintetét rólam.
- Hát, amint látod kutya bajom – füllentettem minél meggyőzőbben, nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy lássa kétségeimet
Régen éreztem ennyire kínos szituációban magamat. Valójában nem is értem, mi a fenének jött ide. Coltonnak mégis mi dolga lenne a kórházban? Soha életében nem járt még itt véleményem szerint. 
- Akkor azt hiszem, nekem indulnom is kellene – hátrált megfontolt léptekkel az ajtó felé, amit én csak értetlen pillantásokkal követtem – Lassan vége van a látogatási időnek, és amúgy is találkozóm van – húzta fel bal kezén pár centivel zakójának ujját, hogy órájára tekinthessen.
Nehezemre esett megszólalni, vagy egyáltalán bármit is gondolni erről az egész helyzetről. Ez annyira nem Coltonra vall. A nyakamat tenném rá, hogy hátsó szándéka volt ezzel a látogatásával is. Ő semmit nem csinál ok nélkül. Most is így lehet ez. Valamit biztos figyelmen kívül hagytam, csak tudnám mit…
- Hé – szóltam végül utána némi habozás után – Köszönöm – dadogtam halkan, nem szívesen hálálkodik az ember csak úgy Colton Lewingtonnak – Köszönöm, hogy megmentettél – egészítettem ki magamat.
- Meg ne próbáljatok még egyszer oda menni – fordult teljes testével felém, miközben szemeivel szigort sugárzott – Az a hely nem kislányoknak való. Nem leszek mindig ott, hogy megmentsem a seggeteket – fejtette ki némi gúnnyal fűszerezve, de én sokkal inkább éreztem szavaiban az álcázott féltést, mintsem a szemrehányást.
Pár másodpercig csak némán bámultunk egymásra. Nem tudtam mit kellene most mondanom neki. Így inkább csak a bölcs hallgatás mellett döntöttem. Mikor már kezdett volna kellemetlenné válni a helyzet, csak határozott tekintettel bólintott egy aprót. Nem várt sokáig. Ezután ugyanolyan rejtélyesen, mint ahogyan megérkezett, szó nélkül lépett ki az ajtón, majd csukta be azt maga mögött, engem újra teljesen magamra hagyva…

8 megjegyzés:

  1. Eszméletlen jó lett!

    VálaszTörlés
  2. Nagyom nagyon jó :)
    Nem tudom elképzelni, hogy Coltonnak azzal mi lehet a terve hogy bemegy a korházba...
    Siess a következővel!(hogy hogy megváltoztattad a fejlécet?nem azért mert nem szép, mert nagyon is szép, csak azt nem értem miért nincs rajta West..miért nincs?ennek van valami jelentősége a történet alakulásához, vagy csak így találtad ki?)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia:) Nagyon szépen köszönöm Zita!:)
      Roxana munkája a fejléc:) és nem, egyáltalán nincs köze a történet alakulásához, egyszerűen ez most ilyen lett:) Igyekszem a következővel:) Puszi, Mia

      Törlés
  3. Nagyon de nagyon jóóóó lett! Imádom!
    Báááár én sem tudom elképzelni hogy Coltonnak mi lehet a terve. Siess az új résszel! ;)
    Ui.: Meseszép az új fejléc illik most nagyon a történethez, az ediggi legjobb és legszebb! Roxana ki tett magáért :)
    Puszil Gréta

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm:)))
      Ha minden jól megy, ma felkerül az új rész:)
      Szerintem is ez az eddigi legszebb design, tényleg csodálatos lett:))
      Puszi, Mia

      Törlés
  4. Eszméletlen jó és amint már elmondtam a fejléc is a kinézettel együtt! Imádom! Meseszép! *.*
    Puszi Szabina (Happy Girl)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm Szabina:) Szerintem is nagyszerű lett Roxana munkája:) Bármeddig el tudnám nézegetni:)
      Puszi, Mia

      Törlés