16. fejezet

Még magamon is meglepődtem, mennyire izgultam.

Egész úton csak bámultam ki az ablakon, és figyeltem a mellettünk elhaladó tájat, miközben megállás nélkül tördeltem az ujjaimat. Szokatlan számomra ez az érzés. Mióta Westtel szakítottunk egyetlen komolyabb kapcsolatom sem volt. Persze egy-két futókalandban volt részem, de egyik sem volt olyan, amiben működött volna közöttünk a kémia. Nem mozgattak meg bennem semmit. Jól néztek ki, de ennyi. Mindegyikük defektes volt valamilyen téren. Az egyik egy igazi bunkó volt, a másik beszari, a harmadik több időt töltött a tükör előtt, mint én és még naphosszat tudnám sorolni ezeket. 

Minden ilyen kudarc után egyre inkább tudatosult bennem, hogy milyen szerencsés voltam. Az élet az utamba sodort egy ilyen fiút, aki nem csak szeret, de meg is ért, és tökéletesen harmonizál közöttünk minden. Már az első pillanattól kezdve úgy működött a kapcsolatunk, mintha mindig is együtt lettünk volna. Remekül szórakoztunk egymás társaságában, szavak nélkül is megértettük a másikat, és nem voltak szükségtelen vitáink. Egy idegesítő tulajdonsága sincsen, ami valljuk be nagy szó. Főleg az én számból hallva. 

Az autó lassan lefékezett, és megállt a parttól nem messze. Vettem egy nagy levegőt, amit lassan kifújtam, aztán erőt véve magamon szálltam ki. Először csak körbenéztem a tájon. Csodálatos volt minden. A nap már éppen leágazóban volt, és gyönyörű narancssárga színekben pompázott az égbolt. Az óceán alig hullámzott valamennyire, a szél is csak éppen annyira fújt, hogy finoman meglebegtesse tincseimet. 

A víztől nem messze kiszúrtam a rám várakozó fiút. Egyszerű póló rövidnadrág összeállítást választott a ma estéhez, amit tudja nagyon jól, mennyire imádok. Szívdöglesztően fest öltönyben is, egy percig sem tagadom. De neki ez áll igazán jól. Ez tükrözi az igazi énjét, és nem egy feszengős öltözet, amiben egyáltalán nem érzi jól magát. 

Lassan, szinte már andalogva indultam meg felé. Miénk az egész éjszaka, nem akartam semmit sem elsietni. Ha tehetném videóra venném a fejemben az egész jelenetet. A látványt a meseszép tájjal, benne Westtel…

- Remélem nem vársz rám régóta – szólítottam meg, amikor már csak pár méter választott el tőle.

Automatikusan megfordult, és egyenesen a szemembe nézett. Arcát borostásan hagyta csakúgy, mint a sajtótájékoztatón. Be kell vallani sokkal férfiasabb így. Néhány évvel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni őt arcszőrzettel. 

- Kicsit korábban ki akartam jönni – mosolyodott el, miközben megtett néhány lépést felém – Ezen a helyen mindig jó érzés kerít magába. 

- Sok emlék köt minket ide az már biztos – próbáltam levetkőzni zavaromat – A mai napig szeretek itt lenni. 

- Talán ez a hely most megint szerencsét hoz nekünk – kulcsolta össze óvatosan a kezeinket, aztán finoman húzni kezdett maga után a pokróchoz, amit nekünk készített ide – Kérsz pezsgőt? 

- Még szép – bújtam ki sarumból, majd ültem le a kosár mellé, amiben rögtön észrevettem, hogy mivel készült még – A tökéletes precizitás – kuncogtam halkan, aztán kivettem a csokis epret. 

- A kedvenced – pillantott rám, miközben kitöltötte az italokat – Ne feledd, nem akárkivel randizol – nevetett fel most már ő is – Már túl jól ismerlek. 

- Nem félsz, hogy megváltoztam? – csúszott ki a számon, amit miután kimondtam egy pillanatra meg is bántam.

- Arról már tudnék – nyújtotta át az egyik pezsgőt – Igyunk magunkra – koccintotta össze poharainkat, mire én csak hangtalanul mondtam ki ugyanazt a szót… magunkra. 

West mindig nagyszerűen értett ahhoz, hogy meghallgasson. A legnagyobb kritikusomnak tartottam, ami bevallom eszméletlenül hiányzott. Mikor együtt voltunk, még ha akkor nem is gondoltam így, de szükségem volt valakire, akibe kapaszkodhatok. Ő mellettem volt akármilyen hülyeséget is követtem el. Soha nem fordított hátat nekem. Persze ezt nem nézte jó szemmel, és jókora fejmosásokat kaptam tőle, de megérte. Ő tett azzá az emberré, aki ma vagyok. Egy élet is kevés lenne, hogy elfelejtsem, de igazából nem is akarom. Ő az én emberem… az, akiből mindenkinek csak egy jut. A nagy ő. Én ezt tudom, és bízom benne, hogy ő is érzi.

A homokban fetrengve átbeszéltük az elmúlt éveket. Miután részletesen elmeséltem neki mindent,

ami New Yorkban történt velem, ő is belevágott a saját sztorijába. A Harvard egy valóságos rémálom volt számára. Azt tudtam, hogy már az elején sem szerette. Mikor együtt voltunk még, akkor is folyton panaszkodott, hogy kívülállónak érzi magát, és nem oda tartozik. Elmesélte, hogy egy időre még a focit is abbahagyta. Teljesen bezárkózott, amikor szakítottunk. Szinte el sem hittem, amiket mondott. Tisztában voltam vele, hogy neki is kemény volt a különválás, de nem gondoltam volna, hogy ennyire megviselte. Őszintén bevallotta, hogy gyűlölte az egész életét, és egy komoly mélységbe zuhant bele, ahonnan sokszor nem látta a kivezető utat sem.

- Miért nem hívtál fel soha? – szólaltam meg végre, mikor kissé magamhoz tértem – Segítettem volna. Ha ezt tudom, az első dolgom lett volna, hogy odautazom – néztem aggódva a szemeibe.

- Éppen ezért – sóhajtott, miközben tekintetével az óceánt fürkészte zavarában – Nem akartam a te életedet is felforgatni. Tudtam, hogy jól vagy, és új fejezetet nyitottál. Nem akartalak visszatartani, vagy sajnáltatni magam.

- Te olyan idióta vagy – tettem rá tenyeremet kézfejére – Hát úgy ismertél meg, hogy nem dobnék el mindent miattad? A fősulit is képes lettem volna ott hagyni. 

- Ahogy sorolod ezeket, egyre inkább biztosabb vagyok abban, hogy jól döntöttem – hördült fel halkan, miközben összefonta ujjainkat – Szakítottunk. Nem hívhattalak fel azzal, hogy nem bírom nélküled.

- Most is így gondolod? – vágtam a szavába magam sem tudom miért – Most sem bírnád nélkülem?

Néhány másodpercig csak némán pislogott rám, mintha túlságosan bonyolult dolgot kérdeztem volna. Érdekel hogyan érez West irántam. Én tudom mit akarok. Vele lenni. 

Valójában ahogy telt az idő, és ő még mindig nem válaszolt, kicsit kezdtem kétségbeesni. Lehet hülyeséget csináltam, és nem kellett volna így neki támadni. Át kellett volna gondolni, és csak hagyni, hogy a maga ütemében teljen a randevúnk. 

A következő pillanatban mégis váratlan dolog történt. West közelebb hajolt hozzám. Egészen odáig, hogy alig pár centi választott el minket. A hirtelen lendület elfogyott. Mélyen a szemeimbe nézett, úgy tűnt csak az engedélyemet kéri. Kicsit még várattam, hogy kiélvezhessem a pillanatot. Mindketten erre vágyunk. Még néhány másodperc csak édesebbé teszi. Aztán mikor már én sem bírtam magammal, finoman beleharaptam alsó ajkamba ezzel jelezve szándékomat. Nem tétovázott tovább. Megszűntette a köztünk lévő távolságot, és ajkait az enyémekre tapasztotta. Óvatosan csókolt, mintha porcelánból lennék, és attól félne összetörök. Aztán habozás nélkül testével is hozzám simult. Jobb kezével magához vont, míg én óvatosan beletúrtam selymes hajába. Ebben a pillanatban idéződött fel bennem minden. Az a sok együtt töltött év. A csókok, ölelések… az egész kapcsolatunk gyönyöre. 

Lassan távolodott el tőlem. Sőt… ezt igencsak túlzás lenne távolságnak hívni. Ajkaink szinte még összeértek, mikor mindketten kinyitottuk szemeinket. Arcára halvány mosoly húzódott csakúgy, mint az enyémre. Egyikünk sem volt képes leplezni a boldogságot, ami magával ragadott. Hiányzott West. Hiányzott, hogy azt mondhassam rá a szerelmem, a barátom, a lelki társam. Hiányoztak a beszélgetések, a találkozások, a sok kaland. Hiányzott minden, ami ő maga. 

Finom puszit nyomott ajkaimra, aztán felállt mellőlem, és engem is felhúzott. Ahogy álltunk szemtől szembe egymással megöleltem. Karjai között biztonságot éreztem. Olyan nyugalmat, ami ebben a városban ritkán adatik meg. Talán sehol máshol. A titkos helyünkön a titkos kapcsolatunk titkos randevúja. Ugye minden lány erre vágyik…?

- Anyukád ki fog akadni, ha meg tudja – suttogta a fülembe, miközben én behunyt szemmel szívtam magamba minél több pozitív energiát abból, ami most körülvesz.

- Nem érdekel – válaszoltam végül egy sóhaj kíséretében – Nem tilthat el tőled – támasztottam fejemet a mellkasának.

- Amint lemegy a kampány időszak, és elcsendesednek a dolgok – lépett kicsit hátrébb, hogy két kezével közre foghassa arcomat és a szemembe nézhessen – Minden ugyanolyan lesz, mint négy évvel ezelőtt. Megígérem. 

- Remélem – mosolyodtam el gyengéden, aztán hagytam, hogy hátulról átölelhessen.

Ahogy figyeltem a hullámzó óceánt West biztonságot nyújtó szorításában az életemen kezdtem gondolkodni. Akármennyire is jól éreztem most magam, valójában nagyon féltem. Nem bízhatok Coltonban. Bármelyik pillanatban elmondhatja Westnek a teljes igazságot. Az pedig egyben azt is jelentené, hogy ismét elveszítem őt. Talán jobb lenne megelőznöm. Lehet nekem kellene elmondani. Így lenne tisztességes Westtel szemben. A hibák általában mindig kiderülnek. Főleg ebben a városban. Ráadásul az én titkom a lehető legrosszabb ember kezében van. Nem hagyhatom, hogy a markában tartson, és minden egyes nap attól kelljen tartanom, vajon West tudja-e már. Ha én vallok színt, akkor talán megbocsájtóbb lesz. Látja, hogy nem akarok titkolózni előtte, és őszinte kapcsolatra vágyom. Igen… így lesz a legjobb. Csak a francba is. Miért ennyire nehéz igazat mondani?

- West? – szólítottam meg kissé félénken, majd óvatosan megfordultam, hogy ismételten szemben álljunk egymással – Van valami, amit tudnod kell...

Nagyot nyeltem, miközben igyekeztem összeszedni gondolataimat, és minden erőmmel arra koncentrálni, hogy nem hagy faképnél azonnal. Szemeiben már láttam a kíváncsiságot. Érdeklődve vizslatott engem, mialatt egy pillanatra sem volt hajlandó elengedni.

Már éppen elhatároztam volna magam, hogy mindent bevalljak, amikor váratlanul megszólalt a telefonja. 

- Ne haragudj – csúsztatta ki a zsebéből a készüléket – Csak az anyám az. Ez most várhat – nyomta ki a hívást rögtön, azonban két másodpercbe sem telt és máris csörgött újra.

- Vedd csak fel nyugodtan.

- Egy perc az egész – nézett rám sajnálkozva, aztán fogadta a hívást.

Arrébb sétált néhány méterrel, miközben telefonált. Én ezalatt a messzeséget kezdtem kémlelni, és igyekeztem ellazulni az óceán nyugtató hangjától… hátha legalább ez segít most rajtam.  Karjaimat összefontam magam előtt, amint egy lágy szellő süvített végig a levegőben. Az egész testemet kirázta. Teljesen libabőrös lett, ami nem feltétlen a hidegtől volt, a bennem lappangó stressz is valószínűleg rásegített.

- Lea – hallottam meg magam mögött a hangját, mire rögtön megfordultam.

- Valami baj van? – olvastam le arcáról a kétségbeesett jeleket, melyek máris aggodalomra ösztönöztek.

- Jasper hazajött…