2014. március 15., szombat

17. fejezet

West önmagából szinte teljesen kifordulva pakolta össze a pokrócot, és minden mást, amit előtte gondosan kikészített a randevúnkra. Látszott rajta, hogy kapkod, és gondolatai messze járnak innen. Őszintén nem is értettem mi lelte. Nyilván nekem is feltűnt, hogy Jasper nincs itthon, de annyira el voltam foglalva a saját bajommal, hogy egészen eddig eszembe sem jutott, merre van. Be kell vallanom jócskán le vagyok maradva a Bowman családból. A szülinapi köszöntéseket leszámítva három éven keresztül egyszer sem beszéltünk. Így elképzelésem sincs mi történt velük. Persze anyáék meséltek pár dolgot, ha szóba kerültek, de jó formán semmi érdemlegeset. Első feltételezésem szerint nyaralni mehetett. Szörftábor, vagy esetleg egy nyári nyelviskolára tudnék gondolni. Mindig is imádta az ilyeneket. Annak idején, mikor még mi jártunk hasonló helyekre, mindig meg volt sértődve amiért ő nem jöhetett, mert még túl fiatal volt. Noha mindössze csak négy év van közöttünk, viszont lássuk be mégsem az ő korosztálya lett volna. Mindezek ellenére jól kijöttünk. Vagány kissrác volt világ életében, akiért már általánosban odáig voltak a vele egykorú lányok. 
Látva West reakcióját azonban arra a következtetésre ad okot, hogy váratlanul érte hazaérkezése, és nem csak egy nyári kikapcsolódásról lehet szó. Szívesen rákérdeztem volna, de nem akartam zavarni, ezért csak csendben figyeltem, majd követtem őt az autóig.
Amint beszálltunk a hátsó ülésre azonban nehezemre esett már magamban tartanom kérdéseimet. Egyre csak gyűltek a fejemben a teóriák, és már minden eszembe jutott, valószínűleg jó pár olyan is, aminek semmi köze a valósághoz. 
- Hol volt Jasper? – böktem ki végül az engem foglalkoztató kérdést. 
Visszazökkenve a valóságba fordította tekintetét felém. Száját egy nagy sóhaj hagyta el, miközben a combján folyamatosan dobolt ujjaival. Le sem tagadhatja, hogy ideges. Tipikus viselkedés. Mindig ezt csinálja, ha feszült valami miatt. Csak a hajába túrás maradt ki a sorból… ó mégsem, épp most teszi egyértelművé mennyire jól ismerem.
- Tudod a családunknak volt pár elég kemény hónapja…
- Mi történt? – vizslattam aggódó pillantásokkal, tisztán leolvasható arcáról a zavar.
- Jasper elhanyagolva érezte magát. Anyáékat lekötötte a politika, én pedig elmentem a Harvardra – vágott bele a történetbe a múltjába mélyedve – Senki nem törődött vele, ezért belekerült egy szörnyű társaságba. Egyik esemény követte a másikat, mire már csak arra eszméltünk fel, hogy drogozik.
- Úristen – kerekedtek ki szemeim a döbbenettől.
- A legborzasztóbb az egészben, hogy a szüleinknek ez fel se tűnt – folytatta lesújtva – Mikor hazajöttem a tavaszi szünetre állt össze a kép. Elmondtam apáéknak, akik azonnal elküldték egy intézetbe. Amolyan iskolaszerű elvonó. Koedukált. Szinte ki sem tehetik az épület falai közül a lábukat. Ezért nem értem, hogy kerül haza…
- Úgy sajnálom – helyeztem kezemet az övére együttérzésem jeléül – De ha már tiszta, miért nem engedték haza?
- Mert a szüleim azt hazudták mindenkinek, hogy elment Angliába tanulni – forgatta meg a szemeit megvetően – Hihetetlen, hogy még ilyen helyzetben is fontosabb az emberek véleménye. 
- Ebben az esetben viszont elég fura, hogy éppen a választások alatt engedik haza – kezdtem el gondolkodni, mivel egyáltalán nem értettem mi lehet a szándékuk ezzel a lépéssel.
A Bowman fiúk annak ellenére, hogy milyen borzasztóak a szüleik, és milyen rémes neveltetést kaptak mégis nagyszerű emberek lettek. Én legalábbis mindig kedveltem Jaspert is. Igaz, hogy jó pár évvel fiatalabb bátyjánál, de egész életében követendő példaként tekintett fel rá. Ő is ugyanolyan egyszerű srác tudott maradni, akit szinte szétszedtek a vele egykorú lányok. Sportos és kedves csakúgy, mint testvére, és mindemellett fantasztikus humorérzékkel is rendelkezik. Nem is tudom felfogni hogy hagyhatta belerángatni magát ilyen hülyeségekbe. Értelmes fiúnak ismertem meg. Nem az a fajta, aki ennyire könnyen befolyásolható lenne. Nos… úgy tűnik West elköltözése rá is mély benyomást tett. Bár ha jobban belegondolok a bátyja volt az egyetlen, aki törődött vele. Emlékszem mennyit apáskodott felette. Jó párszor voltak hangos vitáik, de csakis azért emelte meg a hangját öccsével szemben, mert védeni akarta. Soha nem mondta el neki, ha a szüleik valami rossz dolgot tettek másokkal, vagy áskálódtak. Azt akarta, hogy abban a tudatban éljen, hogy ha már velük nem is foglalkoznak, de legalább jó emberek. Azonban amint messzire sodorta tőle az élet, vagyis inkább a szüleik elválasztották őket, nem csoda, hogy reményvesztett lett. Őszintén sajnálom, ami történt vele. Nem ezt érdemelné.
A Bowman rezidenciánál lefékezett a kocsi. Idejét sem tudom mikor jártam itt utoljára. Talán még a főiskola előtt. Akkoriban gyakori vendégnek számítottam, bár akkor sem szívesen jöttem errefelé. Persze, ha a szülők elmentek nyaralni vagy egy hosszú hétvégére, akkor örömmel töltöttem itt a fiúkkal az időmet, de ezeket leszámítva egyetlen porcikám sem kívánkozott ebbe a házba. Most sincs ez másképp. 
Amint kiszálltunk West rögtön megfogta a kezemet, úgy húzott magával a bejárat felé, ahova magamtól valószínűleg nem nagyon sietnék. Végigrobogtunk a két oldalról sövénnyel határolt járdán, aztán a fiút követve léptem be a hallba. 
Mint minden alkalommal most is egy hatalmas nagy tér tárult elénk. Jobb oldalt egy óriási lépcső vezet az emeltre, míg a plafonról egy antik kristálycsillár csüngött csakhogy az idetévedők egy percig sem kételkedhessenek abban, milyen jómódú család otthonába találják magukat. 
Egyenesen a nappali felé vezetett, ahonnan minden megtett méterrel egyre élesebb hangok szűrődtek ki. Sejtésem úgy tűnik kezd bebizonyosodni… egy Bowman-féle perpatvar közepébe csöppentem igaz teljesen akaratlanul. 
West édesapjának szigorú hangjától még én is megijedtem pedig nagyon is tisztában voltam, hogy nem nekem szánja haragját. Amint beléptünk a helyiségbe hirtelen minden szempár ránk szegeződött. A szülők izzó tekintettel figyeltek minket, miközben egyszerre szúrták ki összekulcsolt kezeinket melynek láttán ránézésre mindketten megenyhültek kissé. Jasper határozott tartással ácsorgott nem messze tőlük. Ezek szerint túl sok ideje nem lehetett eddig a pihenésre, mivel bőröndjei még ott voltak közvetlenül mellette. Szülei valószínűleg azonnal lecsaptak rá, amint betoppant, és első megérzésem szerint túl sokat beszélni sem hagyták ez idáig 
West a következő pillanatban elengedte a kezemet és öccséhez sietett. Szorosan magához húzta, miközben tekintetével folyamatosan idegességtől majd szétcsattanó szüleire próbált hatni. Egy aprót intettem az éppen engem vizslató Jaspernek, és igyekeztem minél inkább háttérben maradni. Nem akartam beleavatkozni az ügyeikbe. 
- Üdv itthon öcskös – mondta halvány mosollyal az arcán.
- Ne nagyon szokj hozzá – törte meg az idilli pillanatot Mr Bowman – Jasper még az éjszaka folyamán visszautazik.
- Tessék?! – emelkedett meg a két fiú hangja egyszerre apjukra csodálkozva.
- Nem engedhetjük meg magunknak, hogy rossz hírünket keltse – csatlakozott hozzá édesanyjuk is – Már így is épp elegen láthatták…
- Halljátok ti magatokat? – vágott közbe West végig sem hallgatva a sületlen beszédet – Hogy mondhattok ilyeneket? Jasper nem egy bűnöző, csupán egy 19 éves srác, aki rossz útra tévedt és ti ezért száműztétek – tette át kezét öccse vállán – Ő is ugyanolyan része a családnak, mint bármelyikünk. Nem szégyellnetek kéne, hanem támogatnotok őt.
- Éppen ezt tesszük – kezdett Mrs Bowman lassan megfeledkezni arról, hogy én is itt vagyok – Mit gondolsz az emberek hogyan fognak ránézni, ha meg tudják hol volt? Mi csak őt védjük.
- Nem – kelt ki magából a fiú, ami számomra rendkívül megnyerő volt, és percről percre egyre büszkébb lettem rá – Ti féltek attól mit gondolnak majd mások. Soha nem törődtetek vele. Egyikünkkel sem. Nektek csak az számít, hogy az emberek szemében makulátlanok legyetek, pedig ideje szétnéznetek a saját házatok tájékán, és ráébredni, hogy szülők vagytok. Talán ideje lenne úgy is viselkednetek – zárta le monológját, mire a helyiséget olyan döbbent csend árasztotta el, hogy az óra ketyegését is tisztán lehetett hallani – Gyere Jasper, elmegyünk – indult meg felém öccsét maga előtt vezetve, majd megfogta az én kezemet is, és hármasban hagytuk el a birtokot.
Hazudnék, ha azt mondanám nem lepődtem meg West viselkedésén. Természetesen ismertem ezt az oldalát is, csak egyszerűen régen láttam már tőle. Ez a határozottság, ahogy védi a testvérét, és még a szüleivel is képes szembeszállni miatta. Bevallom a lábam is beleremegett, ahogy szemrebbenés nélkül vágta a teljes igazságot az arcukba. Kiállt Jasperért, amivel bennem csak még inkább tovább fokozta az érzést, hogy mennyire tökéletes. Ahogy figyeltem rezzenéstelen arcát a szívem hevesebben kezdett dobogni. Az évek során tényleg igazi férfivá érett, amit még nekem is nehezemre esik feldolgozni. Már nem az a suhanc sportoló, aki szabadszelleműen élt, hanem egy erős, markáns és magabiztos férfi, aki mellett egy másodpercig sem érzem magam félelemben.
- Kösz – fordult a kocsiban ülve bátyja felé – Ha nem jöttetek volna, valószínűleg már úton lennék vissza a reptérre. Szóval - tartott egy kis szünetet, aztán valamivel fölényeskedőbben folytatta – Csak kösz. 
- Kösz? Ennyi? – nézett tágra nyílt szemekkel öccsére – Mi van veled? Kiállok érted, te meg nekem vágsz egy „kösz”-t?
- Mégis mit kéne tennem? – emelte meg hangját az eddig csendben meghúzódó fiú – Ódákat kellene zengnem neked meg a tökéletes életével elfoglalt barátnődnek? Ugyan már…
- Ide figyelj – ragadta meg a csuklóját szorosan – Még két ilyen megjegyzés, és én magam ültetlek fel arra a gépre, megértetted? – meredt szigorúan Jasperre, aki maga is meglepődött bátyja erélyes fellépésén – Egy hotelben töltjük az éjszakát – engedte el olyan lendülettel, hogy szinte visszarepült a fiú keze az ölébe.
- Erre semmi szükség – szólaltam meg végre én is, mivel lassan kezdtem magamra találni a sokkok közepette – Nálunk alszotok, és kész.
- Lea, nem hiszem, hogy anyukád örülne annak, ha mindketten ott lennénk – nézett rám, szerencsére engem megkímélve az eddigi zord hangulatától. 
- Én sem örülök sok mindennek, amit ő tesz, szóval – vontam meg a vállaimat lazán – Téma lezárva.
- Köszönjük – formálta ajkaival hang nélkül a szavakat, mire csak halványan elmosolyodtam.
Az idő már 10 órát is átlépte amikorra hazaértünk. Nem állítom, hogy könnyű nap áll mögöttünk, de hát a mondás is így tartja… minden jó, ha a vége jó.
- Az lesz a te szobád Jasper – mutattam az egyik vendégháló felé, mire a fiú egy megértéséről biztosító bólintás után elindult az ajtó irányába – Te pedig – vakartam zavartan a tarkómat Westet vizslatva – Gondoltam még átjöhetnél beszélgetni hozzám.
Óvatosan összefonta az ujjainkat, majd maga elé engedve indultunk meg a szobám irányába. Szerencsére anyát sikeresen elkerültük, ami még egyáltalán nem azt jelenti, hogy megúsztam a fejmosást. Mostanra már vagy alszik, vagy pedig Mr Wilsonnal ünneplik meg a sajtótájékoztató teljesítését. 
Nagyjából fél óra múlva már mindketten lezuhanyoztunk, én belebújtam az alvós ruháimba, miközben Westnek is átadtam egy pólót… az ő pólóját. Még régről maradt meg. Nem volt szívem kidobni ezt sem, sok más emlékkel egyetemben. Láttam rajta mennyire jól esett neki ez a gesztus. 
A lámpát leoltottuk, és csak feküdtünk egymás mellett az ágyban. Az ablakon beszűrődő hold fénye adott csak némi világítást. Egy lágy szellő meglobogtatta hófehér csipke függönyömet, majd a hűvös fuvallat engem is kirázott. 
- Fázol? – törte meg a csendet West karcos hangja – Gyere ide – húzott magához, és a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy fejem a mellkasán pihen jobb kezemmel együtt, míg ő védelmező karjaival ölelt át. 
- Mi lelte az öcsédet? – gondolkodtam az elmúlt órák eseményein – Soha nem volt ilyen. Nem is tudom, hogy fejezzem ki magam… mogorva. Rá sem ismerek.
- Fogalmam sincs – suttogta a sötétben, míg én kezeimmel hasán rajzoltam apró köröket – Talán csak elszokott ettől a környezettől. Lássuk be nem lehetett neki sem könnyű ennyi éven át elzárva lenni a családjától, a barátaitól, a külvilágtól. 
- Amikor rám nézett láttam a szemeiben valamit – tartottam egy kis szünetet, mivel nem akartam meggondolatlanul dobálózni ilyen szavakkal – Olyasvalamit, ami soha sem jelent jót. Valami félelmeteset, amit ebben a városban minden második ember szemében látok…



4 megjegyzés:

  1. Drága blogger/bloggerina!

    A blogom meghirdette élete első versenyét. Jelentkezz te is! Veszteni valód nincs, s még + feliratkozókat is szerezhetsz. Ha érdekel, nézz be. :)
    http://lovewillremember-justinbieber.blogspot.hu/p/verseny.html

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia:) Köszönöm, hogy értesítettél:) mindenképpen benézek majd:)

      Törlés
  2. Szia! A blogomon blogverseny zajlik, ha szeretnél jelentkezz: http://konyvsarokbookcorner.blogspot.hu/2014/03/blognyito-verseny.html :)

    VálaszTörlés