2014. február 12., szerda

7. fejezet

Holkbrookban kitört a kánikula. A délelőtti elviselhető meleget mostanra felváltotta a tikkasztó hőség. Az emberek nagy része ilyenkor természetesen egy-egy légkondicionált helységet választ magának, ahol át tudja vészelni a forróságot. Én azonban mégis azok közé a borult elméjű emberek társaságába tartozom, akik mégis nyakukba vették a várost, és az utcákat járva töltik délutánjukat.
Mivel a villásreggeli után semmi hangulatom nem volt hazamenni és nézni anyát, ahogy sértődötten kerül engem egész nap, valamint Allena fondorlatos eszmefuttatásait sem tudnám elviselni, ezért a boltokat járva próbálom összeszedni magam. A lány persze azonnal letámadott, miután látta, hogy anyja a szokásos arckifejezésével próbált minket rendre utasítani. Minden apró részletre kíváncsi volt, amiket elégedetten vigyorogva hallgatott végig. Elérte a célját, és pontosan tudta, hogy édesanyja akár egy időzített bomba úgy fog robbanni ha meglát minket. Azt azonban nem vette számításba, hogy az emberek mit fognak gondolni, hogy Westtel kézen fogva járunk-kelünk. A családjában talán őt érdekli legkevésbé a kormányzói poszt, mégis még ő is mindenkit félresöpörne annak érdekében, hogy édesapja nyerje a választásokat. Okos lány. Tisztában van vele, mivel járna ez. Még több pénz, és még több hatalom…
Hűsítő limonádémat szürcsölgetve tértem be egy ruhaüzletbe. Jó volt végre kikapcsolódni kicsit, és kikerülni ebből az őrületből, ami itt zajlik napról napra. Alig két hete, hogy hazaértem, és máris úgy érzem, mintha egy pillanatra sem zökkentem volna ki belőle. Az emberek és a város bekebelez, és esélyed sincs kimaradni a hatásköréből. Hiába küzdenél ellene, felesleges. Figyelnek téged, és bármit teszel mindig lesz olyasvalaki, akinek ez nem tetszik. Egy darabig aggódsz ez miatt, próbálsz megfelelni mindenkinek. Aztán egy idő után rájössz, hogy lehetetlen. Csak élned kell a saját életedet úgy, ahogy te jónak látod, és nem szabad foglalkozni azzal, hogy más ezt esetleg rossz szemmel nézi. Ha pedig eljön a küzdelem, egyszerűen csak vedd fel a kesztyűt és állj ki ellenük, ez az egyetlen esélyed a túlélésre.
- Nocsak, nocsak – torpant meg előttem Colton – Mi dolga van a városban a tökéletes páros szebbik tagjának ebben a kánikulában?
- Ne akarj úgy tenni, mintha nem bántaná a szemedet, hogy Westtel jelentem meg reggel – próbáltam kikerülve őt elmenni mellette, persze erre nem sok esélyem volt. 
- Miért gondolod, hogy minden csak rólatok szól? – tolta fel napszemüvegét a feje tetejére, aztán megkímélve amúgy is kócos haját vette inkább kezébe.
- Soha nem akarok középpontba lenni, édesanyád mégis elintézte, hogy odakerüljek – igyekeztem szedni a lábaimat, hátha sikerül leráznom. 
- Óo – hördült fel gúnyosan – A magánakciójára gondolsz. Természetesen szemtanúja voltam az egésznek. Nem igazán rajong az olyan helyzetekért, ami nem szerepel a tervei között. A kis reggeli parádétokra pedig egyáltalán nem számított. Ettől volt olyan tökéletes – dörzsölte össze tenyereit sejtetősen – Be kell látnom a kishúgom lassan kezd felnőni hozzám.
- Ugyan már Colton – forgattam meg a szemeimet ösztönösen, noha ő ebből semmit sem láthatott a napszemüvegemen keresztül – Nem kell eljátszanod, hogy meglepett a dolog. Egészen véletlenül a dolgok mindig úgy alakulnak, ahogy te szeretnéd.
- Tudni kell kézben tartani az eseményeket – fordult meg egyáltalán nem szemérmesen egy mellettünk elhaladó cicababa után – Nagy erény, ha tudod mi zajlik éppen körülötted, és ha még te is irányítod ezeket, megütötted a főnyereményt – húzódott elégedett vigyor az arcára.
- Remélem nem hiszed, hogy engem is az ellenőrzésed alá sikerül vonnod – pillantottam rá egy másodpercre, majd szemezni kezdtem egy közeledő taxival, hogy minél előbb eltűnhessek innen – A giminek már vége.
- Az lehet – bólintott, én pedig egy pillanatra már megijedtem, hogy valamiben egyetért velem – De amíg én a városban vagyok, addig minden úgy fog történni, ahogy én akarom.
- Na ne nevettess, Colton – néztem rá gúnyosan, és a félreálló taxi felé tettem meg egy lépést.
- Most azt hiszed csak szórakozom – torpant meg ő is, majd zsebre dugott kézzel méregetett engem – Én a helyedben azért megkérdezném a kis barátodat, hogy miért pont most, a választások előtt kezdett el újra érdeklődni irántad. 
- Meg se próbálj beleszólni az életembe – zártam rövidre a beszélgetést, és már szálltam is be a kocsiba.
- Aztán később ne siránkozz, hogy nem figyelmeztettelek – szólt utánam, amit szerencsére már csak fél füllel hallottam.
A sofőrnek bemondtam a címet, és hátradőlve bámultam ki az ablakon. Gyűlölöm Coltont, amiért ennyire arrogánsan próbál uralkodni az életünk felett. Mégis hogy képzeli, hogy ilyet állít Westről? Ő az egyetlen ember ebben az idióta városban, aki senkit sem lenne képes átverni, főleg engem nem. A mi múltunkkal ez teljességgel elképzelhetetlen lenne. Hisz West jó fiú. Ő képviselte mindig is az emberséget ebben az őrületben. Figyelmes, és önzetlen. Nála nemesebb embert még csak nem is ismerek.
Akkor mégis miért győzködöm ilyen keservesen magamat? Már csak a gondolatért megérdemelnék egy hatalmas pofont. West és az önös érdekek… Viccnek is rossz. A szüleiről hezitálás nélkül simán feltételeznék ilyesmit, de ő soha sem menne bele, hogy csőbe húzzon. Számítok neki. Én tudom, hogy tiszták a szándékai.
Bár… miért vitt el akkor a Lewington villásreggelire? Soha sem szerette a konfliktusokat. 
Most pedig szánt szándékkal ment az oroszlánbarlangjába az én oldalamon. 
Nem, nem, nem, nem. Nem hagyhatom Coltonnak, hogy elérje a célját. Egyértelmű, hogy ez volt a szándéka ezzel a kis megjegyzéssel. Össze akart zavarni, hogy a saját malmára hajthassa a vizet. 
Miután kifizettem az utat a sofőrnek kipattantam és a szobámig meg sem álltam. Ledobáltam minden szatyrot az ágyamra a táskámmal egyetemben, majd éppen pityegő telefonom után nyúltam.
Csak gyere le este a Hook-ba, és bebizonyítom, hogy igazam van.
Szemeimet forgatva olvastam végig Colton üzenetét, és inkább le is vágtam az asztalra a készüléket. Rohamos tempóban igyekeztem anya hálószobájába. Gondolkodás nélkül berontottam, azonban sehol sem találtam. Végigvágtázva a folyosón siettem a nappaliba, aztán a konyhába is, de egyik szobában sem volt.
- Matild – szólítottam meg a házvezetőnőnket – Hol van anya?
- Az édesapja irodájában – nézett fel egy másodpercre portörlés közepette. 
- Mégis mi a fenét csinál ott? – tettem fel költői kérdésemet sokkal inkább magamnak, mint neki, miközben már haladtam is az előbb említett helyiség felé.
Az ajtó résnyire nyitva volt, ezért kopogás nélkül toltam azt be, és vetettem pár értetlenkedő pillantást édesanyám felé.
Az íróasztal mögött foglalt helyet, és legalább kismillió papírt terített szét maga előtt. Mikor beléptem még csak rám se nézett, ugyanúgy folytatta tevékenységét. 
- Keresel valamit? – érdeklődtem kezeimet összefonva magam előtt. 
- Semmi közöd hozzá – vetette oda nekem lekezelően, mintha csak egy kisgyerek lennék.
- Azt hiszem tévedsz – közelítettem felé, és a papírokról igyekeztem némi információt szerezni – Most komolyan nem beszélsz velem?
- Reggel ez még nem érdekelt túlzottan – olvasgatott egy iratot éppen keretes szemüvege segítségével.
- Anya, mik ezek? – nyúltam az egyikért, de ő csak reflexszerűen megragadta a csuklómat.
- A kis magánakciód után semmi jogod nem maradt ahhoz, hogy ellenőrizgess engem – sziszegte sötétbarna szemeit az enyémekbe mélyesztve.
- Ez az egész tényleg azért van, mert elmentem Westtel? – rántottam ki határozottan kezemet ujjai közül.
- Tisztában vagy te azzal hányan hívtak fel, hogy számíthatunk a Bowmanek támogatására? – támaszkodott meg tenyereivel az asztalon, miközben folyamatosan közelített felém – Megkértelek rá, hogy ne mutatkozz nyilvánosan Westonnal. Mi volt olyan bonyolult ebben? – emelte fel hangját az utolsó kérdésre.
- Régen is együtt jártunk. Miért ekkora baj, hogy megint találkozgatunk? – tártam szét értetlenül kezeimet – Ha meg ezért a családját támogatják az emberek, bánom is én. Csak boldog szeretnék lenni.
- Istenem, Leanora – sütötte le fejét, majd lassan levette szemüvegét, amit aztán ujjai között kezdett szorongatni – Azt hittem már benőtt a fejed lágya. Csak egy kicsit legyél reális. Belegondoltál te abba mekkora botrány lenne abból, ha valamelyik család megnyerné a választásokat? Ez a város már így is egy hatalmas téboly. Nincs szüksége az embereknek egy fölényeskedő kormányzóra. 
- De úgy is közöttük fog eldőlni a győztes…
- Nem, ha rajtam múlik – szakított félbe, majd egy hatalmas sóhaj után folytatta – Apádnak volt egy pártfogoltja. Évek óta ő volt a jobb keze a háttérben. Minden lépését megosztotta vele. Múltkor is vele találkoztam az irodában. 
- Apa kinevelt magának egy utódot? – csodálkoztam el ezen még én is.
- Ez lett volna az utolsó ciklusa, utána át akarta adni a helyét Mr. Wilsonnak – avatott be most már a részletekbe – A támogatásával biztos lett volna a sikere, de így most…
- Várj, várj, várj – lassítottam le anyát, mivel egy szó alaposan szöget ütött a fejembe – Te azt akarod mondani, hogy Naomi apja indul a választásokon, és te őt fogod támogatni?
- Nem csak én, te is mellettük fogsz állni – bólintott is a hatás kedvéért, az én állam pedig már a padlót súrolta az első sokk után – Mostantól Naomi lesz a legjobb barátnőd. Karöltve fogtok megjelenni a partikon hatalmas vigyorral az arcotokon.
- Ugye csak szórakozol velem? – böktem ki végül, mikor sikerült valamelyest észhez térnem.
- Egyszer te is túléled, ha teszel valamit a városért – halkult el a mondat végére, majd szemüvegét ismét felvéve csúszott vissza apa karosszékébe.
Egy darabig még szájtátva ácsorogtam anyára pislogva, aztán mikor rájöttem, hogy nem fog már semmit hozzáfűzni hátat fordítva neki rontottam ki az irodából. 
Képes lettem volna felrobbanni. Anya sem gondolhatja komolyan, hogy Naomival mától puszipajtások leszünk. Hisz az a lány rászállt Westre, sőt még Coltonnal is szövetkezett. Semmi esélye annak, hogy én mellette bájologjak bárhol is. Abból aztán tényleg semmi jó nem származna, ha az ő családja venné át a hatalmat a város felett. Bár így már valamelyest világosabbá vált, miért volt annyira fölényeskedő velem szemben pár napja. Valószínűleg őt egy kicsivel hamarabb beavatták a tervbe. 
A szobám felé tartva a folyosón méregből levertem az első vázát, ami mellett elhaladtam. Nem tudtam uralkodni magamon. A puszta kezemmel meg tudnám fojtani azt a libát. A világ összes kincséért sem támogatnám őt, vagy a családját. Ez teljességgel ki van zárva…

2 megjegyzés: