2014. január 26., vasárnap

1. fejezet

2 héttel később


Valóságos idegennek érzem magam a saját házamban. Fel-alá járkálok fel az emeltre, aztán le a földszintre. Bepillantok a szobákba, végigvezetem a tekintetem minden egyes szegletükön. Az ismerős bútorokon, és falakon. Nézem a családi fényképeket, és semmi nem mozdul meg bennem. Mintha nem ide tartoznék. Itt már semmi sem a régi, minden megváltozott. Egy olyan űr tátong bennem, amit semmi sem képes újra betölteni. 
Anya napok óta csak zokog. Félek attól, hogy el fogja veszíteni önmagát. Kiesett a jól megszokott napi ritmusából. Ő nem az a tipikus otthonülős típus. Reggel pontosan 9 órakor indul a városba, és egészen este 7 óráig nem hallani róla. Magával ragadja a nyüzsgés, és pörög a hatalmas forgataggal együtt. Legalábbis eddig ezt csinálta. Most csak fekszik az ágyában, és üveges tekintettel bámulja a sorozatokat a tévében. Van, hogy pizsamában tölti az egész napot. Magára veszi fekete selyem köntösét, és abban érzi jól magát. Többször is benézek hozzá megnézni hogy van. Viszek neki kávét, amit nagy nehezen elszürcsölget, és beéri ennyivel egész nap. 
Megtorpanok az ajtaja előtt. Bámulom az aranyozott kilincset. Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet ma már hatodjára megzavarni, de nem bírom ki. Félek, hogy kárt tenne magában.
Megemelem a kezemet, és óvatosan kettőt kopogtatok a faajtón. Most sem jön válasz, de ez sem újdonság. Finoman lenyomtam a kilincset, és bedugtam fejemet a résen. Anya összekuporodva fekszik, miközben a hatalmas ablakon bámulja a tájat. Kint süt a nap, csicseregnek a madarak, egyetlen felhő sincs az égen. Az időjárás tökéletes ellentéte az ő hangulatának.
- Anya?! – szólítom meg határozatlanul.
Válasz most sem érkezik. Halkan sóhajt egyet, ebből tudom, hogy engedélyt kaptam a belépésre. Lábujjhegyen közelebb lépkedek hozzá és közvetlenül felette megállok. 
- Szükséged van valamire? – próbáltam érdeklődni felőle, hogy megnyugodjak van még hangja. 
- Semmire – válaszolta szinte suttogva – Jól vagyok.
- Nem, anya, nem vagy jól – kerültem meg az ágyat, és leültem vele szemben – Nagyon aggódom érted – helyeztem kezemet az övére – Alig eszel valamit, nem mozdulsz ki a szobádból. Meddig akarod még ezt csinálni?
Vöröslő szemeivel végre rám nézett. Bal karját kicsúsztatta a párna alól, hogy letörölje kósza könnycseppjeit arcáról. Mereven bámult, de nem szólalt meg. Nem is vártam mást. 
- Nézd, ami történt az tragédia – igyekeztem összeszedni gondolataimat, hogy ösztönözhessem – Apa elvesztése engem is megtört, de az élet megy tovább. Nem tehetünk úgy, mintha mi is meghaltunk volna. Ő sem ezt akarná.
Monológom megdöbbentette. Pár másodpercig csak zavartan pislogott rám, majd mocorogni kezdett, és ülő pozícióba helyezte magát. 
- Amíg nem születik döntés az új kormányzó létéről, te vagy felelős a város ügyeiért. Nem hagyhatod cserben az embereket. Mind számítanak rád – idejét láttam, hogy felvilágosítsam kötelezettségeiről – Az étkező tele van ajándékokkal. Rengetegen gondoltak ránk. Hoztak süteményeket, főtt ételeket, sőt rengeteg gyászajándékot is. Próbálnak segíteni, anya. De csak akkor tudnak, ha nem zárkózol be, és hagyod, hogy támogassanak. 
Szipogva húzta össze magán a köntösét, majd zsebkendőjével megtörölte kisebesedett orrát.
- Sajnálom – meredt rám ismételten – Összekapom magam, ígérem. Csak adj még nekem néhány napot – motyogta szinte már könyörögve.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett meg rajta a szívem. Múlt héten még én is hasonló állapotban voltam. Ugyanazt éljük át mindketten, csak ő jobban összezuhant a ránk szakadó tehertől. 
- Már két hét telt el – próbáltam határozott maradni – El sem tudod képzelni, mennyien kerestek ez idő alatt. A városházáról, a bíróságról, a napi lapoktól – soroltam, ami hirtelen eszembe jutott – Az élet zajlik tovább, és sajnos akár tetszik, akár nem, nekünk is részt kell vennünk ebben. 
- Köszönöm, hogy itt vagy velem, Leanora – helyezte puha kezét az arcomra, és óvatosan végigsimított rajta.
Nem volt sok időnk a bensőséges társalgáshoz. Az ajtón kopogtak, és Matild, a házvezetőnőnk jelent meg. 
- Mrs. Cambell vendége érkezett.
- Nem fogadok senkit – vágta rá azonnal – Mondja meg nekik, hogy jöjjenek vissza pár nap múlva.
Matild csak engedelmesen bólintott egyet, és elhagyta a helyiséget.
- Éppen erről beszéltem – fordítottam fejem ismét anya felé.
- Nézz rám – mutatott sápadt arcára – Szerinted ilyen ábrázattal mégis kinek lennék a hasznára?
- Legalább azt megkérdezhetted volna, hogy ki keres. Talán az egyik barátod.
Anya csak felhördülve elmosolyodott, és egy sóhaj kíséretében közelebb hajolt hozzám.
- Te is tudod, hogy nekünk nincsenek barátaink. 
- Ha esélyt sem adsz rá, akkor nem is lesznek – zártam le a témát, és azzal a lendülettel felálltam mellőle – Megyek, kimozdulok kicsit a házból. Szükségem van egy kis friss levegőre – hadartam neki magyarázatomat, majd gyorsan magára is hagytam.
A folyosóra kiérve házvezetőnőnk után siettem. Még azelőtt utol akartam érni, hogy elküldi vendégünket.
- Matild – szólítottam, mikor megláttam a sarok végén befordulni – Most ki jött el?
- Mrs. Lewington kíván párszót váltani az édesanyjával – felelte szokásos stílusában, és már indult is volna tovább.
- Majd én elintézem – állítottam meg kezemmel – Köszönöm.
Udvariasan bólintott, és visszafordult a hálószobák irányába. Megvártam, amíg eltűnik a folyosó másik végén, aztán bizonytalanul lépkedtem a lépcső felé. A legfelső fokról észrevétlenül lelestem a földszintre. Nem ért túl nagy meglepetés. Mrs. Lewington állt az egyik festmény előtt, milliméterről-milliméterre tanulmányozva minden részletét. Tűzpiros egyrészes ruhát viselt, ami csodálatosan kiemelte még most is tökéletes alakját. Háttal állt nekem, mégis minden porcikájáról sugárzott a magabiztosság.
Erőt vettem magamon, és megindultam lefelé. Amint meghallotta lépteimet azonnal felém fordult. Tekintetével tetőtől talpig végigmért, aztán arcára varázsolt egy álmosolyt.
- Drágám, olyan jó látni téged – tárta szét kezeit, mintha tényleg örülne nekem – Csodásan festesz. Kész nő lettél – áradozott tovább, amit nekem nehezemre esett szarkasztikus gesztusok nélkül végighallgatni – Igazán jót tett neked New York. 
- Köszönöm, Mrs Lewington – torpantam meg előtte, és álltam ki üdvözlő ölelését – Ön is nagyszerűen néz ki.
- Ugyan, nem kell túlozni – legyintett egyet lazán, aztán láttam, hogy lassan rátér arra miért is jött pontosan – Édesanyád merre van? – nézelődött a hátam mögé.
- Éppen alszik – füllentettem védve őt a kíváncsiskodó látogatástól.
- Hallottam, mennyire megviselik a történtek. A halotti toron nem is volt lehetőségünk beszélni. Igazán sajnálom, ami édesapáddal történt. 
- Köszönjük – válaszoltam robot üzemmódban, ami az utóbbi időben érkező részvétnyilvánítások közepette ragadt rám – Mint látja, most nem alkalmas anyának… - próbáltam afelé vezetni, hogy ideje lenne távoznia.
- Persze, persze – indult meg hatalmas magas sarkújában a bejárati ajtó irányába – Máskor beugrom még. Egyébként – fordult vissza egy pillanatra, amikor azt hittem végre sikerült leráznom – Allena is hazatért az egyetemről. Talán összefuthatnátok valamikor. 
- Tudom, láttam a temetésen – szaladt ki belőlem rögtön nem túl kedves hangnemben.
- Régen olyan jó barátok voltatok – erőltetett arcára egy újabb őszintének egyáltalán nem tűnő mosolyt – Most hogy mindketten itthon vagytok, sikerülhetne újrakezdenetek. 
- Igen, talán – fontam karba magam előtt kezeimet jelezve ezzel elzárkózottságomat. 
- Akkor – köszörülte meg torkát – Még találkozunk.
Udvarisan elköszönve tőle vártam meg, amíg elhagyja házunkat. Ettől a nőtől régebben is mindig kirázott a hideg. Allena áltál volt szerencsém megismerni őt. Nála soha sem tudni, mit miért csinál. Egyetlen dolog egészen biztos, semmit sem tesz ok nélkül. Mindig úgy intézi dolgait, hogy abból ő jöjjön ki a legjobban. Most sem véletlenül ugrott be meglátogatni anyát. A nyakamat tenném rá, hogy befolyásolni akarta a választások előtt. Két hetet várt a látogatással. Ha annyira aggódna érte, akkor már korábban is felkereste volna. 
Az előszoba polc tálkájából kivettem a slusszkulcsot, majd bőrdzsekimet és napszemüvegemet magamra kapra rontottam ki a házból. Muszáj kimozdulnom innen. Ha csak egyszer végigvágtázhatok a városon, akkor is jobban fogom érezni magam. Nem bírom bezárva a négy fal között. Már az is depresszióssá tesz, hogy látom anyámat. Ez nekem túl sok.
Bepattantam éjsötét autómba, és ráadtam a gyújtást. Végigmentem a körudvaron, majd hatalmas vaskerítésen át kigurultam az utcára. A szokásos nagy forgalmat kikerülve úgy döntöttem, inkább a part menti úton haladok végig. A strand tele volt emberekkel. Sokan mártóztak meg a habokban, míg mások csak a puha homokon sütkéreztek. A parkolónál hirtelen ötlettől vezérelve lekanyarodtam, és leálltam az egyik szabad helynél. Pár percig még visszakoztam. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet lenne-e kimenni oda a rengeteg strandoló közé. Aztán eszembe jutott, hogy mégis mit veszíthetek, én is ugyanolyan ember vagyok, mint ők. Levettem a bőrdzsekimet, bedobtam a hátsó ülésre, és kikászálódtam az autóból. A légkondicionált helyiségből kiszállva nem esett túl jól a hatalmas hőség, ami fogadott. Nagy levegőt véve napszemüvegem biztonsága mögé rejtőzve sétáltam le a partra. A sarum azonnal telement homokkal, ezért gyorsan le is kaptam magamról, és hogy ne égessék a talpamat a forró szemcsék a víz mellett haladtam az iszapban.
- Lea? – hallottam meg, ahogy valaki nevemen szólít a hátam mögött.
Jól tudtam, ki az. Ezer közül is megismerném karcos hangját, mely éveken át a kedvencem volt.
- Tényleg te vagy az? – tárta szét kezeit mosolyogva, amint megfordultam – Meglep, hogy itt látlak. 
- West – igyekeztem visszafogni magam, és nem azonnal a nyakába ugrani – Nos, véget ért a főiskola, így hazatértem.
Ilyenkor örülök a legjobban, hogy napszemüveg van rajtam. Igazán nehezemre esik levenni a szemeimet tökéletesen kidolgozott felső testéről.
- Már fel akartalak hívni – szabadkozott kezeiben egy tojásladbát forgatva – Csak nem tudtam mikor alkalmas. Tudod, édesapád miatt…
- Semmi gond – reagáltam rá zavartan – Hiszen évek óta nem beszéltünk már. 
- Ez is egy olyan dolog, amit rettenetesen bánok – tartotta közöttünk a két méteres tisztes távolságot – Este lesz egy parti, amolyan nyárköszöntő. Ha van kedved nézz majd be. Sokan örülnének neked.
- A számom azért meg van még, ugye? – vártam meg válaszként ékező bólintását, aztán folytattam – Küldd majd el a pontos címet.
- Nagyszerű – varázsolta arcára tökéletes mosolyát – Akkor este találkozunk – búcsúzkodott, majd mindketten megindultunk egymással ellentétes irányba – Lea – szólt végül utánam, mire rögtön megfordultam – Jó volt látni téged.
- Téged is – virult ki az arcom azonnal, és újjáéledő milliónyi közös emlékünkkel a fejemben folytattam utamat a parton…




6 megjegyzés:

  1. Szia Mia!

    Eddig nagyon tetszik a történeted, egyedi és izgalmas is egyben. Kíváncsian várom a folytatást.

    Melly

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Melly!:)
      Nagyon szépen köszönöm:) Jól esik, hogy így gondolod:) Puszi, Mia

      Törlés
  2. szia benne vagyok a cserében :)
    http://designfromelie.blogspot.hu/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia:) Köszönöm, azonnal kirakom én is a tiedet:) Puszi, Mia

      Törlés
  3. szia Mia!
    Nagyon tetszik ez a torteneted is nagyon varom a folytatast!!!
    Remélem hamar fel teszed a kovetkezo fejezetet??!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia:)
      Köszönöm szépen:) Nagyon örülök, hogy elnyerte a tetszésedet:)
      Holnap érkezik az új fejezet:) Puszi, Mia

      Törlés