Methgorn.
Egy kisváros, alig 100 km-re Holkbrooktól. Az emberek legfőképpen természeti
csodái miatt kedvelik. Egy hatalmas tó áll a határában, körbevéve egy gyönyörű
erdővel. Kiskoromban számtalanszor jártam már itt. A szüleim sokszor elhoztak
kirándulni. Körbesétáltuk a tavat, aztán letelepedtünk egy szimpatikus helyen,
és tábort vertünk. Hajnalig beszélgettünk, és énekeltünk a tűz mellett. Imádtam
minden egyes pillanatát. Olyankor éreztem, hogy milyen nagyszerű családom van.
Tudtam, mennyi dolga van apának, és mégis időt szakított arra, hogy
összetartson minket, és távol vigyen a háborgó Holkbrooktól.
Most, sok évvel később újra itt lehettem. Az autó ablakán bámultam ki, és
próbáltam minél nagyobb lelkesedést mutatni. Nagyon jól esik, hogy West el
akart hozni ide. Csak azzal nem számolt, mennyi emléket tép fel bennem ez a
kiruccanás. A berek minden egyes négyzetméteréhez kötődik egy-egy történet.
Szinte láttam magam előtt, ahogy apa hátán csimpaszkodok, mint egy kismajom,
aki mosolygó arccal cipel magával, és közben misztikus mesékkel teszi még
izgalmasabbá a kirándulást. Mindenre volt egy fantasztikus ötlete. Azt mondta,
hogy ennek az erdőnek varázsereje van. Itt élnek a kedvenc mesehőseim
Pocahontastól kezdve egészen Pán Péterig. Természetesen arra is volt egy
tökéletes sztorija, miért nem találkoztunk még egyikükkel sem. Ők egész
egyszerűen láthatatlanok. Mind körülöttünk vannak, de senki előtt nem fedhetik
fel magukat, mert akkor elveszítik az erejüket. Én egy néhány éves naiv kislány
lévén az utolsó szóig mindent elhittem neki. Talán ezért szerettem ennyire ide
járni.
Annyira átkozottul hiányzik. Igazságtalan a sors, hogy elvette tőlem. Ő nem ezt
érdemelte volna. Nekünk még olyan sok időnk lett volna együtt. Nem csak az apám
volt, hanem az egyik legjobb barátom is. Soha nem felejtem el a számtalan
együtt töltött percet. Olyan sok munkája volt, és mégis mindig törődött velem.
Soha nem éreztem azt, hogy nem foglalkozna eleget velem. Esténként mindig
megvártam kiskoromban. Nem voltam hajlandó addig elkezdeni a lefekvés előtti
rituálékat, amíg ő haza nem ért. Ezt ő is nagyon jól tudta, és soha nem hagyta
volna ki. Mindig ő fürdetett meg. Teletöltötte a kádat habzó vízzel, és egy
egész mesefilmet játszottunk le. Amikor vele voltam semmi sem volt lehetetlen.
Elképzeltem, hogy egy tündérmesében élek. Én vagyok a hercegnő, akiért eljön
majd a hercege fehér lovon. Ő volt az én hősöm, az életem legnagyobb hőse.
Piszkosul hiányzik mellőlem. Bárcsak újra láthatnám, csak egyetlen egyszer…
Szemeimben éreztem, hogy gyűlnek a könnyek. Amíg West a sofőrrel megbeszélte,
hogy melyik hotelban szálljon meg az éjszakára, és mikor jöjjön értünk,
észrevétlenül letöröltem ujjaimmal a cseppeket. Nem szerettem volna elrontani
az örömét, hisz olyan boldog volt, amiért sikerült meggyőznie, jöjjünk el ide.
Valójában alapos bűntudatom is rátett egy lapáttal, hogy ennyire könnyen
beleegyeztem. Szegény egész éjszaka hívogatott a születésnapomon, én pedig
egyszer nem voltam képes felvenni neki. Komolyan nem is értem mi lelt engem.
Nem lett volna nagy dolog fogadni legalább az egyik hívást, és megnyugtatni,
hogy Allenával kaszinózunk. Dehogy, ehelyett inkább hagytam, hogy aggódjon
értem egész este, és Coltontól kelljen megtudnia, hogy bevertem egyet Naominak,
majd elhúztam a csíkot. Amúgy sem szívleli annyira a Lewington fiút. Másnap
órákig hallgathattam, ahogy lehord, amiért ennyire felelőtlen voltam.
Visszaszólni nem igen tudtam, mivel teljesen igaza volt. Én rontottam el
mindent, azok után ez a minimum, hogy eljövök vele Methgornba.
Kézen fogva róttuk a métereket a fák között. Egy bizonyos szinten felszabadító
volt mindentől távol lenni azzal az emberrel, akit teljes szívemből szeretek.
Csak ne lenne ez az eszméletlen nagy görcs a gyomromban. Valamiért minden
lépésnél féltem, hogy mi vár rám. Hiába tudtam, hogy West mellettem van, és
semmi bántódásom nem eshet, amíg őt látom, mégis voltak kétségeim. Magyarázatom
nincs erre. Én sem igazán értettem saját magamat. Akármennyire próbáltam
ellazulni, a lágy szellő finomsága mellett, éreztem a hűvös orkánt is. Olyan
érzésem volt, mintha bármelyik pillanatban beborulhatna az ég, és heves vihar moshatná
el előttünk az utat. Szorongtam, és hiába ragaszkodtam annyira West kezéhez,
nem bírtam másra gondolni. Olyan egyedül éreztem magam. Felidéződtek bennem a
szörnyű percek, amiket a vasútállomás éltem át. Igyekeztem kizárni a fejemből ezeket
a gondolatokat, és inkább a kellemesebb dolgokra koncentrálni.
Például arra, hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért egy ilyen férfi van az
oldalamon. Egy másodpercre rápillantottam, de ott is ragadt a tekintetem. Csak
figyeltem, amint a fák közé beosonó napsugarak megvilágítják borostás arcát.
Már most sem emlékszem azokra a napokra, amikor nem voltunk együtt. Annyira
irrealisztikusnak tűnik az, hogy mi nem vagyunk egy pár. Nem is értem, hogyan
bírtam ki nélküle. Talán New York miatt volt könnyebb. Az a város folyton
pörög. A hatalmas felfordulása magával ragad, és kiszakít előző életedből. A
napok sokkal gyorsabban telnek el, pedig be kell látni ilyen téren Holkbrookot
sem kell félteni.
- Mi az? – nézett most már ő is rám halványan mosolyogva.
- Csak elgondolkodtam – feleltem a leglogikusabb válasszal, ami tulajdonképpen
az igazság is volt.
- Mit szólnál hozzá, ha itt most letáboroznánk? – torpant meg a tó partjától
nem messze.
- Nekem megfelel – vontam meg a vállamat, aztán ledobtam súlyos táskámat a
vállamról, majd közelebb sétáltam a vízhez, és leültem a stégre.
- Nem vagy önmagad – csatlakozott hozzám West is miután levette cipőjét és
zokniját, hogy a tóba lógathassa lábát – Eltűnt az a harcias, élénk lány, aki
soha sem hagyná, hogy mások kihozzák a sodrából. Eddig nem akartam felhozni… de
most komolyan? – éreztem a szemrehányást szavaiban – Megütöd Naomit? Te nem
vagy agresszív.
- Tudom, hogy mostanában csak árnyéka vagyok a régi énemnek – vallottam végül
színt neki, mivel tisztában voltam vele, hogy ő meg fog érteni – Nem értem mi
zajlik velem. Ismersz, ösztönösen cselekszem mindig. Akkor, abban a pillanatban
valahogy elveszítettem a kontrollt, képtelen voltam uralkodni magamon.
- Szerintem – csúsztatta közelebb kezét a stégen, hogy összefonhassa ujjainkat
– Túl sok benned a harag, amin nem is csodálkozom. Annyi minden történt veled
az utóbbi időkben. Komolyan aggódom érted – kémlelte szemeimet, miközben
arcáról könnyen le tudtam olvasni, mennyire félt – Miért gondolod azt, hogy nem
beszélheted meg ezt velem, vagy akár Allenával? Számíthatsz ránk, és nem csak
akkor, ha minden rendben van. Nekünk elmondhatod a félelmeidet. Mi vagyunk azok
az emberek, akik előtt nem kell szégyellned semmit. Mi nem használjuk ki
ellened a gyengeségedet, sőt csak még jobban szeretünk miattuk – húzott
közelebb, majd egy puszit nyomott a halántékomra – Beleőrülnék, ha összetörnél
lelkileg.
Akármennyire is leplezni akartam, nem tudtam elrejteni mennyire meghatódtam.
Úgy szipogtam, mint egy kislány, akinek elvették a kedvenc játékát. West csak
simogatott, és közben minden porcikájával éreztette, hogy igazat mondott.
Tudhatnám, hogy szeret, és ő lenne az utolsó ember, aki visszaélne azokkal,
amiket megosztok vele. Végül kitártam neki érzelmeimet. Nehezen ugyan, de
belekezdtem. Elmeséltem neki mindent, ami bennem lappangott. A zaklatótól
kezdve, egészen addig, mennyire nem tudtam még mindig túltenni magam apa
halálán. Megértő volt. Csendben végighallgatta, ahogy órákon keresztül mutattam
meg a sebezhető oldalamat. Nem féltem… dehogyis. Sokkal erősebbnek éreztem a
kapcsolatunkat, mint eddig valaha. Hiszen így kellene ennek mindig működnie. A
feltétlen bizalmon kellene alapulnia az egész együttlétünknek, és azt hiszem
most talán áttörtünk egy gátat.
- Ez milyen bor? – figyeltem az üveget, amit odahozott a stégre hozzánk két
pohár társaságában.
- Nem volt a kedvencedből – nézegette a palack címkéjét – A boltban az eladó
azt mondta, mostanában ez nagyon jól fogy. Nichols pincészet – olvasta fel a
termelőt, majd öntött a poharakba, és az egyiket átnyújtotta – Igyunk magunkra
– koccintottuk össze az italainkat, aztán egyszerre kortyoltunk bele azokba.
- Ez tényleg nagyon finom – állapítottam meg első ízlelésre – Vetekszik a
kedvencemmel is.
- Hoztam már neked rosszat? – húzta ki magát büszkén, aztán egy puszit nyomott
arcomra, végül felállt és elindult felállítani a sátrakat.
Megittam még egy pohárral az édes mustból, majd én is csatlakoztam Westhez,
hogy segédkezzek a munkában. Be kell látnunk, egyikünk sem ért hozzá. Legalább
háromszor borult össze az egész, amin először felhúztuk magunkat mindketten,
viszont a sokadik alkalomnál már csak nevettünk szerencsétlenségünkön. A
kezdeti érzelgős kirándulásból végül jó szórakozás sült ki. Feloldódtam én is
annak hatására, hogy megnyíltam előtte őszintén és láttam, ezzel együtt is
ugyanúgy szeret. Másrészt köszönhetjük a vidámságunkat annak a lassan már egész
üveg bornak, amit az idő előrehaladtával szépen-lassan benyakaltunk kettecskén.
- Elmegyek, gyűjtök pár gallyat – porolta le kezét, miközben büszkén nézett
végig a nagy kínlódások árán felépített sátrunkon – Lassan besötétedik, és kezd
lehűlni a levegő.
Végigkövettem, ahogy eltűnik a fák sűrűjében, majd visszaültem a stégre bámulni
a naplementét. Kifújtam a bent tartott levegőt, és élveztem, ahogy a lágy
szellő arcomba fújja a friss levegőt. Talán a jövő, amit érzek ebben a
fuvallatban. Egy szebb, sokkal kiegyensúlyozottabb jövő, amiben szabadabban
élhetek, mert tudom, mindig lesz kire támaszkodnom.
Hirtelen hallottam meg a hátam mögött, ahogy faágak recsegtek a földön.
- Ez elég gyors volt – fordultam meg, hogy Westre pillanthassak, de senkit sem
láttam.
Feltápászkodtam a fadeszkákról, és közelebb ballagtam a sátrunkhoz.
- West? – hallattam bizonytalanul tompa hangomat.
Nem érkezett válasz. Kezdtem egyre inkább kétségbeesni. Nem tetszett ez a
helyzet. Egyedül voltam, és elképzelésem sem volt arról, merre találom páromat.
- Ez egyáltalán nem vicces. Gyere elő – szóltam bele a sötétedő erdőbe.
Megint csak magammal beszélgettem. Még egy ágreccsenés hallatszódott mögöttem,
mintha valaki mászkálni körülöttem. Azonnal megfordultam, de akkor olyat
láttam, amitől azonnal megrettentem. A szikrázó tekintet most farkasszemet nézett
velem, én pedig teljesen lemerevedtem. Nem tudtam mit csináljak. Csak abban
tudtam reménykedni, hogy West minél előbb visszaér, és megment.
A férfi közelíteni kezdett. Arcára kéjelgő mosoly húzódott, én pedig őszintén
szólva hangosan zokogni tudtam volna. Nem volt más választásom. Sarkon
fordultam, és mint egy őrült úgy rohantam abba az irányba, amerre elindult
West. A szívem a torkomban dobogott, és hevesen zilálni kezdtem.
- Segítség – üvöltöttem el magam – Könyörgöm segítsen valaki – sikítoztam még
az előzőnél is hangosabban.
Tiszta szívemből csak bízni tudtam benne, hogy itt van a közelben és meghall.
Sokadjára ismételgettem el a nevét, miközben a könnyeim már patakokban folytak
végig az arcomon. A testem minden egyes része remegett, mint a kocsonya. Azon
is csodálkoztam, hogy egyáltalán nem merevedett le a lábam, és képes voltam futni.
Hátrafordultam, hogy megnézzem milyen messze van tőlem a férfi. Amennyire
láttam fátyolos szemeimen keresztül a nyomomban volt, és egyre csak közeledett.
A következő pillanatban egyenesen belerohantam valamibe, pontosabban valakibe.
- West, itt van mögöttem – hadartam, miközben folyamatosan zokogtam – Segíts,
könyörgöm neked – haraptam el a szavaim végét, képtelen voltam befejezni a
mondataimat a zihálástól, és próbáltam minél inkább belekapaszkodni védelmező
karjaiba.
- Lea, nyugodj meg – csitítgatott, mialatt folyamatos szorításában tartott –
Nincs itt az égvilágon senki sem.
- De hát, az előbb – motyogtam lihegve, majd hátrapillantottam, és értetlenül
vettem tudomásul, hogy tényleg nincs a közelünkben egy árva lélek sem.
- Gyere, menjünk vissza – próbált összeszedni, és visszatéríteni a valóságba,
miközben én még mindig teljesen sokkolva fürkésztem a fákat, szemeimmel a
férfit kutatva csakhogy bebizonyíthassam, nem vagyok elmebajos.
West leültetett egy farönkre a táborunknál, majd a táskámban kezdett keresgélni
némi víz után. Mereven bámultam ki a fejemből. Egyszerűen nem értettem, mi
történik most körülöttem. Tisztán láttam. Nem vagyok bolond. Ha azt mondom ott
volt, akkor teljesen biztos, hogy úgy is volt.
- Lea! – zökkentett ki gondolatmenetemből, mire tekintetemmel őt kezdtem
fürkészni – Ez micsoda? – lebegtette meg a sárga kis tégelyt – Neked tényleg
elmentek otthonról? Nyugtatóra ittál alkoholt? – vizslatott idegesen, miközben
én hirtelen el sem tudtam dönteni, bevalljam-e az igazságot…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése