II./ 16. fejezet

Közelsége melegséget árasztott. Csak ültünk szótlanul egymás mellett, mint két vadidegen, de ebben az esetben a csend sokkal beszédesebb volt minden felesleges szónál. Ahogy bámultam a hullámok morajlását, éreztem, hogy gondolataim messzire rohantak tőlem, és azt kívántam, hogy hosszú ideig ne is térjenek vissza hozzám. Egyetlen dolgot akartam, itt maradni. Vele akartam tölteni ezeknek a másodperceknek a végtelenségét, még mielőtt a város szörnyű valósága magába nem fojtana minket, csakúgy, mint az óceán háborgó hullámai. 

Colton szokatlanul egyenletesen vette a levegőt, talán még neki is furcsa lehetett, hogy mennyire nyugodt. Ahogy bámult a messzeségbe sok idő után talán ő is először érezte szabadnak magát, szinte éreztem, ahogy elfelejt minden gondot, és a pillanatnak élt, annak a pillanatnak, amit talán soha sem kapunk vissza, a kettőnk pillanatait, azokat, amik csak a mieink, melyeket a sors kegyetlenül elszakít tőlünk egyetlen másodperc alatt.

Gyakran eszembe jut, vajon miért azt szánták nekünk, amit. Miért nekünk kellett megvívni ezeket a csatákat, miért nem másnak. Miért mi szenvedtük meg azt, amit más is megszenvedhetett volna, vagy egész egyszerűen miért abba az emberbe szeretünk bele, akit soha elképzelni sem tudtunk volna magunk mellett. Minden alkalommal, minél mélyebben ásom bele magam ebbe a végtelennek tűnő ok-okozati dilemmába, annál inkább válik még bonyolultabbá. Soha nem tudtam még megfejteni, mit láttam egykor Westben és régen miért nem vettem észre Colton emberi oldalát, azokat a tulajdonságait, amiket most éveken keresztül is fejtegetnék. Miért nem vettem a fáradtságot, hogy továbblássak a zord külsőn, és meglássam az igazi énjét. Miért pazaroltam az időt, amikor az így is kevés… talán túlságosan is.

- Az eddigi vizsgálatok során négy áldozatot követelt a holkbrooki robbanás, mely kora este rázta meg a városházát és közvetlen környezetét. Több százan tüntettek az épület előtt, mikor az, eddig tisztázatlan körülmények között, a levegőbe repült és porig égett. A tömegbe repült romok több tucat embert megsebesítettek, jelen pillanatban mindannyiukat a város központi kórházában ápolnak. Egyelőre pontos információink nincsenek hányan tartózkodhattak az épületben a robbanás pillanatában…

- Kapcsold már ki azt a szart, nem bírom tovább hallgatni – pöfékelte Allena valószínűleg a készülék mellett ácsorgó Bradnak, aki egész eddig csak mozdulatlanul állva figyelte a híreket.

Engem éppen csak visszarángatott a valóságba a bemondó hangja, legjobb barátnőm ripakodása pedig már teljesen kiűzte az álmot a szemeimből. Ahogy pislákolva végigtekintettem a fehér folyosókon, kénytelen voltam rájönni, hogy még mindig nem történt semmi. Ugyanott ültünk, ahol néhány órával ezelőtt, és ugyanúgy egyikünk sem volt képes bármi okosat hozzáfűzni a történtekhez.

Az egész olyan volt, mintha egyetlen másodperc leforgása alatt zajlott volna le. Amint magamhoz tértem a robbanás után, már csak annyit láttam, hogy az óriási lángok egymással versengve próbálták elérni az eget. A füsttől szinte levegőt is alig bírtam venni, és az sem érdekelt különösebben, hogy a karom tele volt üvegszilánkokkal, melyeket valószínűleg a robbanás orbitális ereje fúrt a bőrömbe. Azt sem tudtam, mit csinálok, csak feltápászkodva a földről néztem végig eszméletlen barátaimon. Tudtam, hogy jól voltak mindketten, viszont arról fogalmam sem volt, hogy Vele mi történhetett. Mindössze annyit tudtam, hogy odabent volt, amikor szétrepült az épület, és abban a pillanatban csak annyit láttam, hogy az a földdel vált párhuzamossá. Esztelenül indultam meg a lángok felé, ám a lendületem gyorsan alább hagyott, mivel az első lépés után éles fájdalom nyílalt a bal lábamba, így az akkortájt megérkező tűzoltók gyorsan lehagyták sánta tempómat. Az idő a rettentő hőség ellenére is, amit a lángok árasztottak magukból, úgy tűnt, mintha jégbe fagyott volna, és én csak vártam tehetetlenül, hogy történjen végre valami. Hagytam, hogy az események pörögjenek körülöttem. Ordítások, rohanások, hosszú vízsugarak áramlása a tűzcsóvák felé, miközben a szívem olyan nehézzé vált, mintha kővé változott volna. Allena nem viselte ilyen jól elsőre, mint én. Legjobb barátnőm fogalmam sem volt, mikor tért magához, de csak annyit láttam belőle, hogy bozontos hajába túrva volt képtelen beazonosítani, amit lát és először talán fel sem fogta, hogy a bátyja odabent volt. Valamivel határozottabban indult meg, mint én a lángok irányába, de csak annyit vettem észre, hogy valaki megragadja a karját és ő egyáltalán nem ellenkezve omlott bele zokogva Brad karjai közé. A következő pillanatban mozdulatlanságom még inkább megrökönyödött, ugyanis egy hordágyon hoztak az épület másik irányából két személyt, akik már nem láthatták többé a napfényt. Nem bírtam tovább tartani magam, összecsuklottak alattam a lábaim, és utat törve maguknak a könnyeim hömpölyögtek végig az arcomon. Rettegtem attól, hogy odajönnek hozzánk, és behívnak minket a kórházba, hogy azonosítsuk a testet…

Emlékeim rohanó záporából egy ajtócsapódás rázott vissza a kórház monoton falai közé. 

Négy orvos haladt el előttünk rohamléptekben pontosan abba az irányba, ahol éppen Coltont műtötték az elmúlt órákban. Automatikusan pattantam fel a kényelmetlen padról, mely eddig fekhelyemként szolgált és ráztam le magamról a pokrócot, majd indultam el utánuk, mintha három méternél tovább tudnék jutni.

- Bassza meg – keltem ki magamból nem foglalkozva azzal, milyen szavakat engedek meg magamnak, és rúgtam bele reflexből a fémajtóba, amit rögvest meg is bánva hátráltam a többiekhez. – Órák óta odabent vannak, és egyetlen egy szót sem hajlandóak mondani. Legalább nyolcan mentek be mióta itt vagyunk, nem hiszem el, hogy egyik sem tud kijönni csak egy félmondatra, hogy megnyugtassanak, minden rendben van – kiabáltam szerencsétlenekkel, akik semmiről sem tehettek.

- Ha szétvered a lábad és üvöltözöl velünk, akkor sem lesz jobb – jegyezte meg Allena, amitől csak még idegesebb lettem.

- Hogy bírsz ilyen nyugodt lenni, amikor a bátyádat most hozták ki egy darabokra hullott épületből? – tódultam meg felé, és már az sem érdekelt, ki bámult meg minket.

- Szerinted én nem vagyok ideges? – vont kérdőre szinte meg sem mozdulva eddigi testhelyzetéből. – Lea, ti pár hete játsszátok a szerelmes gerlepárt, nekem 23 éve a bátyám – vágta felém érzéketlenül szavait, amire hirtelen képtelen voltam bármit is reagálni, és nehezemre esett eldönteni, hogy ordibáljak vele vagy csak szimplán vágjam képen.

- Allena – döntött helyettem a falnak támaszkodó Brad, aki az elmúlt óráit a rendőrségen volt kénytelen tölteni és csak nem régiben tudott csatlakozni hozzánk. – Én megértem, hogy legalább egy napja nem volt alkalmad senkit sem lealacsonyítóan kritizálni, de talán nem most és nem a legjobb barátnődön kellene ezt bepótolni. Erőltesd meg magad, ne légy önző és gondolkodj – mondta olyan nyugodtan megjegyzését, mintha az időjárásról beszélne egy kedves, idős hölggyel, és nem Holkbrook leglobbanékonyabb teremtményével.

- Isten lássa lelkem, ha most nem egy kórházban lennénk, én esküszöm, hogy… - mordult felé még inkább felpaprikázott hangulatban, mint irányomba nem sokkal ezelőtt, de nem volt lehetősége befejezni mondandóját, ugyanis váratlan vendég érkezett a folyosó silány falai közé.

- Lana néni – indultam meg lendületesen irányába és vetettem egyenesen a karjai közé magam. – Apa rendben van? – suttogtam kérdésemet kétségbeesetten fülébe, olyan minimális hangerővel, hogy éppen csak hallhatta.

- Persze, de borzasztóan aggódik miattatok – húzódott el kissé tőlem, majd két kezével közrefogta arcomat. – Legközelebb legalább üzenjetek, Prücsök, hogy tudjuk, jól vagytok.

- Colton még odabent van – homályosodtak el szemeim a könnyfátyoltól, de erősnek kellett maradnom, nem engedhettem, hogy utat törjenek maguknak. – Semmit nem mondanak róla, órák óta bent van – motyogtam, mire ő csak meggyötört tekintettel puszilta meg a homlokomat, majd nézett a hátam mögé barátaim felé.

- Ne aggódjatok, Colton kemény, mint a szikla, ő az utolsó ember, aki hagyná, hogy egy robbanás megártson neki – kacsintott rám olyan lelkesítően, hogy egy pillanatra még én is elhittem minden egyes szavát.

Éppen csak visszaindultunk a többiekhez, hogy tovább számolhassuk a kínzóan lassan pergő másodpercek sokaságát, amikor egy magas férfi lépett ki az ajtón. Őszre fakult bozontos hajába túrva sóhajtott egyet, majd közelebb lépett hozzánk, mire mindannyian egy emberként pattantunk közvetlenül elé és megfeszülten vártuk, hogy végre mondjon valamit.

- Nos, ha jól sejtem, Önök Mr Lewington hozzátartozói – húzta az időt, aminél éreztem, hogy barátnőmben már fogalmazódik egy újabb szellemes megnyilvánulás, de rögtön láttam, amint Brad vállára tette, mi több, szinte csapta a kezét, hogy ennek nem itt van a helye. – A fiatalember túl van a nehezén, de sajnos… - ennél a pontnál veszítettem el a fonalat.

Semmi más nem érdekelt abban a pillanat, csak és kizárólag az, hogy életben volt. Egyetlen egy következményére nem voltam kíváncsi a történteknek, én megelégedtem annyival, hogy nem veszítettem el. 

- Most rengeteg pihenésre van szüksége, de egyikük bemehet hozzá – hátrálva indultam meg a padok felé, hogy helyet foglalhassak és türelmesen megvárjam, hogy Allena kijöjjön tőle és elmondhassa, hogy van, amikor barátnőm fölém lépett és felhúzott a székről. 

- Te menj be hozzá – mosolyodott el halványan, majd megszorította a kezemet. – Azt hiszem, annál nagyobb támogatásra van most szüksége, minthogy azt mondjam neki, szarul néz ki.

- Köszönöm – motyogtam alig érthetően, majd ellépve tőlük indultam meg az orvos után, aki kacskaringós folyosókon végigvezetve irányított el egészen a 452-es számú szoba ajtajáig. 

Szinte remegő kézzel nyomtam le a kilincset és léptem be a szürke félhomályba öltözött helységbe. Colton mozdulatlanul feküdt a terem közepén egy ágyon és körülötte legalább négy gép pityegett különböző időközönként. A csend azonban még így is őrjítő volt, lépteim is bizonytalanok voltak, nem akartam megzavarni a pihenésben, főleg úgy, hogy az orvos legalább hétszer a lelkemre kötötte, hogy nem fogom felkavarni bármilyen külső információval. 

- Aludhatok közben egyet, és majd felébresztesz, ha ideértél? – törte meg azonnal zavaromat, amin más szituációban gondolkodás nélkül nevettem volna és visszaszóltam volna vissza fondorlatosat, ám jelen helyzetben csak megnyugodtam, hogy van ereje tréfálkozni. 

- Azt hittem, alszol, nem akartalak felébreszteni – magyaráztam ésszerű logikával, miközben sokkal határozottabban érkeztem meg mellé, rövidebb idő alatt, mint ahogy azt megjósolta. – Hogy vagy? – kérdeztem félénken, mire ő felém fordította sebes arcát, mely több helyen is össze volt húzva kisebb ragasztócsíkokkal. 

- Azt hiszem, voltam már jobban is – vonta meg óvatosan a vállát, amit valószínűleg alaposan meg is bánt, mert azonnal hangosan felszisszent.

- Mit mondtak az orvosok? 

- Hogy megmondhatjátok annak az undorító féregnek, túl korán örült, megmaradok – kacsintott rám szarkasztikus féloldalas mosolyával, amit én csak rosszalló fejrázással tudtam értékelni.

- Én úgy féltem Colton – tördeltem ujjaimat zavartan, mire ő csak felemelve kezét megfogta az enyémet és a megszokottnál szélesebb ágyon arrébb csúszva húzott oda maga mellé.

- Úgy ismersz, mint akit ilyen könnyen el lehet tenni láb alól? – simította meg derekamat. – Egyébként is, a hegek manapság menőnek számítanak, nem? Ezek szerint Vincentnek köszönhetsz egy elképesztően dögös pasit – vonta fel a szemöldökét rám tekintve, mire legszívesebben szorosan magamhoz öleltem volna, de tudtam, hogy ezzel nem segítenék a helyzetén, csupán még több fájdalmat okoznék neki. 

- Sok helyen megmaradnak?

- A hasamon, és a lábaimon akad pár égési sérülés, azt mondta a doki, hogy azokat plasztikával el lehet tüntetni – horkantott fel szarkasztikusan a szépészeti beavatkozás gondolatától is, - ez a pontja volt a beszélgetésnek, amelyiknél ha lett volna annyi erőm valószínűleg képen vertem volna.

- Megmentette az életed – emlékeztettem erélyes monológja után, mire csak sóhajtott egyet, ami ebben az esetben az egyetértést jelentette. 

- Itt maradsz éjszakára? – váltott azonnal témát, amin alaposan meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy ilyet fog kérni tőlem.

- A világért sem mozdulnék el innen – pillantottam rá, majd óvatosan megemelkedve úgy, hogy ne érjek a teste többi pontjához, megcsókoltam.

- Lea – változott hangja sokkal komolyabbá, amitől éreztem, hogy most más fog következni. – Ugye tudod, hogy ezzel hadüzenetet küldtek? Nem fog érdekelni mostantól semmi sem, ki fogom csinálni ezt az alakot, és addig nem fogok leállni, amíg el nem takarodik California állam közeléből is. Kerül, amibe kerül, Brad lesz az új kormányzó.

- Remélem, tisztában vagy azzal, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű – igyekeztem megtartani gondolatait a realitás talaján, és lebeszélni arról, hogy bosszúból cselekedjen. – Ehhez Vincentnek is lesz egy-két szava, de… - tartottam egy kis szünetet, majd folytattam, hogy biztosítsam támogatásomról, – hogyan tudok segíteni?

- Kezdhetnétek azzal, hogy betörtök a házatokba és kiderítetek mindent, amit Sylvia tud – tette nyilvánvalóvá azt a tényt, amit én is nagyon jól tudtam már, hogy az a ház, többé már nem az otthonom…