2014. december 13., szombat

II./ 11. fejezet

Egy csodálatos közös délután után hevesen dobogó szívvel közelítettünk Coltonnal az elmúlt évekből ismerős iroda felé. 
Egészen eddig bele sem gondoltam, mennyire fontos ez a levél. Annyira lefoglalt a kalamajka, ami folyamatosan körülöttünk zajlik, hogy nem mérlegeltem magamban, mekkora jelentősége van. Mióta aznap éjjel megszólalt a telefonom a szörnyű hírrel, csakis arra vágytam, hogy egyszer beszélhessek vele, kapjak tőle valamit, valami újat, és ne csak az emlékekből kelljen élnem. Borzasztó volt minden egyes nap abban a reményben felébredni, hogy hátha csak álmodtam, és a valóság sokkal szebb, ám ez soha sem így alakult, mindig rá kellett jönnöm, ez az igazság. Úgy kellett meghoznom a döntéseimet, hogy nem kaphattam tőle megerősítést, nem tudhattam, mit szólna hozzá, megkérdőjelezne-e, vagy támogatna. 
Mindig is különleges volt a kapcsolatunk, legalábbis sokáig így gondoltam. A dajkám minden alkalommal elmesélte mikor szomorú voltam, hogy Apa már pelenkás koromban is mindig sietett haza, hogy ő olvashassa fel nekem az esti mesét és a fürdetést sem hagyta volna ki egyszer sem. Később gyakran ült le tanulni velem, és a rengeteg munkája ellenére sokszor jött elém az iskolába. Olyankor én voltam a legboldogabb kislány az egész földkerekségen. Abban a pillanatban, ahogy megláttam őt kilépve az épületből, egy másodpercre megrökönyödtem, majd óriási mosollyal az arcomon rohantam felé, és vetettem magam hatalmas védelmező karjai közé. Ilyenkor általában az egész délutánt velem töltötte, mindig éreztette, hogy mennyire szeretett, és soha nem hagyta, hogy úgy gondoljam, a munkája fontosabb, mint én. 
Amint szedtük a lépcsőfokokat a harmadik emelet felé, kissé megfeszültem. Nehezemre esett magamban tartani az érzéseimet, de nem akartam most gyengének tűnni. Akármennyire is tudtam, mennyire közel fogom érezni magam hozzá, realizálnom kellett, hogy ez ideiglenes. Ez csak egy levél, amit ő írt, még azelőtt… nekem, és a testvéremnek, Bradnek. Eszméletlen, hogy mennyi titka volt előttem. Utólag belegondolva szinte alig ismertem. Mióta meghalt minden egyes lépésemnél csak egy újabb meglepetésbe botlottam. Mennyi mindent hagyott hátra. Képtelen voltam nem azon gondolkodni, hogy vajon tervezte-e, hogy elmondja nekem. Meg akarta valaha is osztani velem, hogy van egy testvérem, vagy egész életemet úgy kellett volna leélnem, hogy fogalmam sincs Bradről…
Amint felértünk Lana irodájának előterébe, illedelmesen köszöntünk a titkárnőjének, majd miután közölte, hogy nincs még itt senki, leültünk a kanapéra. A percek abban a pillanatban óráknak tűntek, egyre inkább idegesebbé váltam, egyszerűen túl akartam lenni rajta, egy kicsit kapni akartam Apából, csak egy kicsit…
- Nyugalom – helyezte Colton bal kezét a combomra, ezzel megakadályozva folyamatos dobolásomat. – Hamarosan itt lesznek, és minden kiderül.
- Azt sem tudom hol áll a fejem – fordultam felé, majd nyüszítettem egyet kínomban, amit ő csak egy halk vigyorral kommentált.
- Úgy látom, még időben vagyunk – érkezett meg Brad, oldalán a bicegő barátnőmmel, aki rátámaszkodva tudott csak valamelyest közlekedni. – Igen, és még ennyit sem késtünk volna, ha valaki belátja, hogy segítségre van szüksége.
- Van még esetleg valami hozzáfűznivalód? – nézett rá gúnyosan Allena megtorpanva. – Ha odakísérsz a kanapéhoz talán véget is érhet ez a szenvedés mindkettőnk számára – utasította a férfit, aki csak egy könnyed mosoly társaságában ültette le a lányt.
- Úgy látom, helyben vagyunk – súgtam oda Coltonnak, de már nem maradt ideje reagálni ugyanis nagynéném jelent meg a folyosón, aki idegesen vizslatva minket állt meg közvetlenül előttünk.
- Sajnálom srácok – kezdett bele egy hatalmas sóhaj kíséretében. – Meg vannak kötve a kezeim, csak Lea és Brad jöhetnek velem.
- Ezért utaztam New Yorkba? – szólalt fel hivalkodva Allena, de amint Colton küldött felé egy szigorú pillantást rádöbbent, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat a vitának. 
- Minden rendben lesz – szorította meg a férfi a kezemet mielőtt elindultam volna, mire én csak egy aprót bólintottam, aztán egy nagy levegőt véve indultam meg Lana után közvetlenül Brad mellett.
Fura módon nem az irodájába kísért minket. Végigvezetett a harmadik emelet kacifántos folyosóin, míg ki nem kötöttünk egy konferenciaterem előtt, legalábbis az ajtó melletti falra kifeszített táblán ez állt. Lana megállt, és hátranézett. Úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de láthatóan csak kereste a szavakat, amivel bennem jócskán növelte az amúgy sem csekély izgalmat. Végül nem szólt semmit, egész egyszerűen visszafordult, majd lenyomta a kilincset, és mindannyiunk előtt bement a helyiségbe. 
Brad mielőtt udvariasan maga elé engedett volna még rám nézett, és bíztatóan bólintott egyet, fura módon rajta is láttam a feszültséget. Érdekes volt, hiszen az ő szempontjából még egyszer sem gondoltam végig ennek a levélnek a jelentőségét. Neki megközelítőleg sem volt annyi ideje Apával, mint nekem. Ő alig ismerhette, alig válthatott vele néhány szót, ha szüksége volt apai tanácsra, neki nem volt ott senki. Ez a levél talán még többet jelentett számára, mint nekem, hiszen ez az első olyan pillanat, amikor felvállalta, mint a fiát, és őt is megnevezve szánta nekünk, kettőnknek a sorokat.
Amint beléptünk a helyiségbe, nem sok meglepetés várt ránk. Egy hatalmas ovális asztal állt középen, amit körbepakoltak székekkel. A falon egy projektort helyeztek el, és többnyire ennyiből állt az iroda. Lana egészen elsétált a terem túlsó oldalára, és az asztalfőnél lerakta a kezében tartott iratokat, aztán gondterhelten sétált fel-alá, miközben bal kezét homlokán pihentette, szemeit pedig becsukta, valószínűleg így próbálta rendezni gondolatait.
- Üljetek le, kérlek – szólított meg végül minket némi szünet után, mi pedig mint két eminens diák pontosan így is tettünk.
Brad velem szemben helyezkedett el, és engem vizslatott. Nem tudtam, hogy így akart nyugtatni vagy egész egyszerűen csak azt várta, mikor robbanok fel az idegességtől, de mindenesetre jól esett apró gesztusa.
- Azt hiszem, nem szeretnék így előjáróban semmit sem hozzáfűzni, a levél önmagáért fog beszélni – mondta határozottan, amivel kissé engem is visszarángatott a jelenbe. – Hogyan szeretnétek? Felolvassam, vagy magatokban elolvassátok?
- Olvasd fel, Lana – jelezte feltűnésmentes bólintással nagynénémnek, hogy mindkettőnknek jót fog tenni, ha mástól halljuk.
Előrehajolt az aktájáért, majd kicsúsztatott belőle egy hófehér borítékot. Képtelen voltam máshova nézni, tudva, hogy Apa utolsó üzenetét tartalmazza. Feltörte a pecsétet rajta, aztán kihúzta belőle a papírlapot. Mielőtt belekezdett volna nyelt egy nagyot, miközben először rám, majd Bradre nézett, utána pedig tekintetét a sorokra terelte, és belevágott az olvasásba.


Drága Gyermekeim, 
Elképzelni sem tudjátok, mennyire jó érzés végre ezt a többes számot használni. Olyan régen szerettem volna már, hogy megismerhessétek egymást, de a jelen körülményei nem engedik meg azt, hogy ebbe a veszélyes városba a fiam is betehesse a lábát. 
Sok gonosz ember él Holkbrookban, higgyétek el nekem, sokakról elképzelni sem tudjátok, mit rejtegetnek a külső mögött. Egész életemet úgy éltem, hogy próbáltam mindenkiben a jót látni, azonban egy idő után ez nem elég. Amikor az emberek nem akarják, hogy a pozitív arcukat lássuk, akkor már késő, olyankor a legjobb szándék sem segít. 
Sok minden történt, míg Lea New Yorkban voltál. Édesanyáddal napról napra egyre távolabb sodródtunk egymástól, végül már olyan űr tátongott kettőnk között, amit lehetetlen volt helyre hozni. Az elhidegülés szörnyen elfajult vitákat gerjesztett, és onnan már nem volt visszaút.  Tartozom egy vallomással, beadtuk a válási papírokat, egész egyszerűen csak nem akartuk nyilvánosságra hozni a választási kampány végéig. 
Az elmúlt napokban azonban fény derült egy titokra, Édesanyád titkára. 
Van egy férfi a múltamban, akit lehettek mindketten olyan szerencsések, hogy nem ismertek. Ha el tudjátok képzelni a legromlottabb embert ezen a világon, talán ahhoz hasonlítható. Bevallom, az ő tettei engem is néhány rossz döntésre kényszerítettek, amiket sokszor megbántam már, azonban változtatni azokon már nem tudok. 
Az elmúlt években úgy hittem, soha többé nem kell őt látnom. Információim szerint nagyon messze kezdett új életet innen, nem régiben azonban rá kellett jönnöm, hogy ezek tévesek voltak. Itt van megint, méghozzá a mi házunk falai között. Édesanyád beengedte őt, és arra készülnek, hogy engem eltüntetnek.
Nem tudom megjósolni, mi várhat rám, lelkem mélyén felkészültem a legrosszabbra, de optimizmusom határtalan, a legjobban reménykedem. Bízom abban, hogy nem ebből a levélből fogtok értesülni erről, és abban is, én magam mutathatlak be benneteket egymásnak. A két legjobb dolog vagytok, ami történhetett velem. Amikor elérkezik az a pillanat, hogy fel kell értékelned a saját életedet, akkor nem számítanak azok a sikerek, amiket a karriered során értél el, hanem csak is arra vagy büszke, amit a jövőre hagysz. Én vagyok olyan szerencsés, hogy Titeket hagyhatlak magam mögött. 
Nem tudom, hogyan magyarázhatnám meg Nektek, miért nem ismerhettétek egymást egészen idáig, de higgyétek el nekem, csak a jó szándék vezérelt, és mindig az lebegett a szemeim előtt, mi a legjobb Nektek. 
Félek, hogy az utolsó soraimhoz érkezek, itt a búcsú ideje. 
Történhetett bármi a múltban, lehet akármilyen kilátástalan a jelen, a legfontosabb, hogy befogadóak legyetek a jövővel, ami miatt nem féltelek Titeket, mert ott lesztek egymásnak. 
Vigyázzatok magatokra, én igyekszem mindent úgy alakítani, hogy ne kelljen ezt olvasnotok.
Szeretlek Titeket, és járjatok bármilyen úton, tudnotok kell, nagyon büszke vagyok!

Édesapátok



Amikorra az utolsó szavak is elhagyták Lana száját, én már képtelen voltam kordában tartani az érzelmeim viharát. Olyan lendülettel pattantam fel a székből, hogy az hatalmasat csattanva érkezett a földre.
- Ez biztosan csak valami tréfa lehet – mászkáltam magamból kikelve össze-vissza a teremben. – Jól értem, hogy a levél szerint – mutattam a papírdarabra, - anyának viszonya volt?
- Apa Vincentről beszélt? – szegezte a kérdést Lanának Brad mit sem foglalkozva kirohanásommal.
- Ez nem igaz. Az sem biztos, hogy ezt Apa írta – próbáltam valamilyen épkézláb magyarázatot gyártani csakhogy megcáfolhassam igazság tartalmát. – Bárki írhatta ezt a nevében, aki azt akarja, hogy felkavarja az állóvizet az életünkben. Mégis ki bizonyítja mindezt?
- Én – szólalt meg egy hang mögöttem, mire én ledermedve fordultam az irányába vacillálva azzal, hogy megőrültem, vagy csak álmodom ezt az egészet…

4 megjegyzés:

  1. Drága Mia!

    Bevallom, hogy egy ideje egyáltalán nem volt időm olvasni a blogod. Az utolsó kommentem óta nem haladtam együtt a történettel, és mindent most kellett pótolnom. Nem mondanám, hogy ezt bánnám, sőt. Olyan függővégeket hagysz, hogy minden fejezet után minimum öt újabb kérdéssel gazdagodom, és csak tippelni tudok. Ott vannak a nyomok, amik alapján nyilván rájönnék a dolgokra, de... Ahh. Annyira összetett az egész, és annyira... Huh.
    Most izgulok a szerelmi szál miatt is, és egyre jobban tördelem a kezemet, hogy mi, hogyan lesz, Lea és Colton, Allena és Brad... De itt van az engem sokkal jobban érdeklő szál. Aminek nem a szerelem van a középpontjában.
    Amikor végére értem a fejezetnek, konkrétan sikítottam egyet. (Szerencsére egyedül vagyok, mármint, hogy a macskával, de ő meg se hallotta :D) Ezt a feszültség is kiváltotta belőlem, meg az, amire gondoltam. Tudom, hogy elképsztő, de nekem rögtön az ugrott be, hogy West szólalt meg. Hiszen... Vegülis Lea anyja engedte be a házba, nem?

    Üdv,
    Maffia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Maffia!
      Nagyon hálás vagyok, hogy még mindig követed a blogot:)
      Igyekszem mindig fent tartani az izgalmat, és még rengeteg meglepetést tartogatok nektek, az egyik már ma felkerül a blogra:)
      Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok!
      Puszi, Mia

      Törlés
  2. Drága Mia!
    Gondoltam, hogy az előző rész idilli vége után valami nagyot tartogatsz,hiszen már szó esett párszor erről a levélről, erre mégsem számítottam, így teljes mértékben megértem Lea kirohanását.Vele együtt hitetlenkedem, vele együtt érzem azt, hogy a talaj kicsúszik a lábam alól. Az édesanyja? Lehet, hogy ő segített megölni az apját? Lehet, hogy rájött,hogy Brad él, és lélegzik, és annyira megharagudott a férjére, aki félre lépett, hogy megölte őt? Jaj, annyi indok van, és fogalmam sincs, melyik a valódi. Ráadásul még mindig ott tartok, hogy az ANYJA?! Szegény lány.. hát ez nem semmi fordulat, már értem, miért akarta olyan sürgősen a háta mögött hagyni a várost. Valamiért mégsem tudom száz százalékban elítélni,hiszen az első részekben annyira maga alatt volt.. a bűntudat... biztosan az.
    Az utolsó belépő pedig... West? (bár bevallom, az első gondolatom Lea apja volt ^^")
    Kellemes hetet!
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Szerecsendio!
      Elmondani is nehéz milyen jó érzés olvasni a találgatásokat, amik a történet körül vannak.:) próbálom mindig fenntartani ezeket a függővégeket, viszont a mai résszel egy hatalmas nagy kérdésre adok választ!:)
      Kellemes Ünnepeket kívánok!:)
      Puszi, Mia

      Törlés