II./ 2. fejezet

Este már teljesen felszerelkezve tipegtem le a lépcsőn. 

Úgy voltam vele, hogy ha már ennyi mindent meg kell ünnepelnünk ma este, akkor adjuk meg a módját öltözködés terén is. A hallban a tükörnél még felkentem a piros rúzsomat, valamint megigazgattam a hajamat, és már indulásra készen álltam, amikor anya cipőjének kopogása zökkentett ki a ritmusból.

- Mégis hogy képzelted, hogy nem mész oda részvétet nyilvánítani Naominak? – támadt le azonnal pontosan, ahogyan számítottam rá.

- Egész egyszerűen úgy, hogy egyáltalán nem sajnálom őt – jelentettem ki magabiztosan, miközben a borítéktáskámba gyömöszöltem bele a lakáskulcsomat. 

- Hogy lehetsz ennyire szívtelen? – meredt rám elképedten, míg kezeit fölényeskedően csípőjére helyezte.

- Ugyan már, anya – nevettem fel gúnyosan, - csak ha kicsit is ismernéd az igazi Naomit, és a negyedét tudnád annak, miket művel állandóan, akkor hidd el nekem, te is így éreznél – próbáltam ennyivel lezárni az egészet, és távozni, de ő megakadályozott ebben.

- Már megint témánál vagyunk – sóhajtott, aztán gondterhelten egy pillanatra lesütötte a szemét, míg bal tenyerét homlokához emelte. – Soha semmit nem mondasz el nekem. Lanától kell megtudnom, hogy szakítottatok Westtel? Mégis miért érezted azt, hogy ezt nem beszélheted meg velem? 

- Mi már semmit nem tudunk normálisan megbeszélni – kontráztam rá azonnal. – Mióta apa elment te teljesen kifordultál önmagadból – vágtam neki keményen szavaimat, - folyamatosan utasítgatsz, és parancsolgatsz. Nem hagyod, hogy magamtól döntsek, az életem minden részébe bele akarsz szólni, és nagy ívben teszel arra, hogy én esetleg mit szeretnék. Mikor kérdezted meg utoljára, hogy vagyok, vagy milyen napom volt? – szaladt ki belőlem a rengeteg eddig elfojtott érzelmem.

Néhány másodpercig csak meglepetten pislogott rám, úgy nézett ki, mint akit komolyan ledöbbentették mondataim. Én egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ezeket ő nem vette észre. Neki tényleg nem tűnt fel, mennyire eltávolodtunk egymástól, vagy hogy úgy járunk, s kelünk a házban, mint két idegen?

- Pontosan ezért kell elköltöznünk innen – érkezett a szokásos nóta, ami neki minden esetben kiút a vitáinkból.

- Az nem megoldás, ha elmenekülünk – hitetlenkedtem már megint, hogy ő csak ugyanazt képes fújni állandóan. – Semmi nem fog változni azért, mert egy másik városba megyünk. Vagy szerinted csak akkor leszünk képesek rendezni a kapcsolatunkat, ha egymásra leszünk utalva? Mert ebben az esetben sokkal nagyobb a probléma, mint eddig gondoltam.

- De én már ki is néztem egy csodálatos házat Floridában…

- Hogy mondod? – szakítottam félbe, és most már szinte nevetnem kellett anya őrültségeitől. – Látod? Erről beszélek neked. Téged nem érdekel, hogy itt van minden barátom, az egész életem, itt van apa is. Te csak menekülni akarsz, és tudod mit? – álltam meg egy pillanatra a hatás kedvéért, aztán halkan és sziklaszilárdan a szemébe nézve folytattam. – Ha menni akarsz, hát menj, de én Holkbrookban maradok – zártam le a társalgást, aztán anyát szinte sokkos állapotban hagytam magam mögött a házban.

Kint az udvaron már várt rám az autó a sofőrünkkel, aki elvitt a megbeszélt helyre.. Egész úton csak idegesen doboltam a térdeimen, és türelmetlenül vártam, hogy végre odaérjünk. Nem akartam túl mélyen beleásni magam az előző vitánkba anyával, mivel előbb-utóbb odáig jutnék, hogy megszólalna a lelkiismeretem és végül bemagyaráztam volna magamnak, hogy neki volt igaza. Pedig határozottan tudtam, hogy ez esetben anya viselkedett önzően, és egyáltalán nem gondolt bele abba, miből akart kirángatni engem. Holkbrook talán soha sem volt, és soha sem lesz álmaim városa, ahol minden reggel szívesen ébredek majd fel, de ez az otthonom. Minden egyes négyzetméterét ismertem már, mindenhova emlékek kötöttek, és nem érdekelt az sem, hogy ezek talán fájók is néha, de ettől váltam azzá az emberré, aki voltam. Ez a város tele van csodákkal és drámákkal. Csak itt történhet meg, hogy egy fiatal felnőtt nőt a saját tulajdon testvére felajánl egy éjszakára egy vadidegennek csakhogy elfelejtsék a hatalmas tartozását, majd ennek a nőnek végül  cinkostársává válik a férfi. Csak Holkbrookban eshet meg, hogy két testvér, akik szívből gyűlölik egymást a felszínen, összeállnak egy közös cél érdekében félretéve minden sérelmüket, itt válhatnak valakik legjobb barátokká annak ellenére, hogy a szüleik utálják egymást, itt lehet az ellenséged a bizalmasod néhány órára, és csak itt érezheted azt, hogy beleszerettél az ördögbe. A maga őrültségeivel és furcsaságaival együtt imádom ezt a várost, és egy kicsit mindig a sajátomnak fogom érezni.

A hely előtt már kígyózott a sor, amikor az autó leparkolt a bejáratnál. A sofőr kinyitotta az ajtót, majd kisegített onnan, aztán miután megbeszéltük, hogy majd hívom, ha befejeztem az éjszakát, megindultam a biztonsági felé. A férfi rögtön megismert, és készségesen be is engedett a helyiségbe, ahol már hangosan szólt a zene, a parkett pedig már tömve volt a táncolók sokaságával. Allena megüzente melyik asztalt foglalták le, én pedig átvágva a tömegen haladtam feléjük. Amikor távolról kiszúrtam őket, rögtön feltűnt, hogy bizony nem csak hármasban fogjuk tölteni az esténket. 

- Sziasztok – köszöntöttem őket, aztán a félkör alakú kanapén becsusszantam barátnőm mellé. – Brad, örülök, hogy te is csatlakoztál hozzánk – néztem a Colton mellett helyet foglaló férfira.

- Nem sok választási lehetőségem volt – pillantott a Lewingtonra. – De határozottan jó ötlet volt, rég nem volt már lehetőségem kifújni a fáradt gőzt.

- Mondd csak Brad – hajolt közelebb hozzá barátnőm, - ha már így magunk között vagyunk baráti – mutatott idézőjelet a kezével, - közegben, akkor áruld már el nekem, miről beszélt az a csőlakó a vasútnál?

- Allena – böktem oldalba a lányt, hogy ne erőltesse a kínos témákat. – Mi lenne ha inkább elmennénk és hoznánk valami italt? – szugeráltam a szemeimmel is, mire egy sóhaj kíséretében felállt ő is a kanapéról. – Mi ütött beléd? Ne szúrd már el a hangulatot. Könyörgöm, csak egy estére fogd vissza magad – magyaráztam neki, miközben már a pultnál várakoztunk.

- Nem is értem, mi a fenének hívta a bátyám – forgatta meg a szemét, majd a hozzánk érkező pultoshoz fordult. – Négy martinit kérek.

- Milyen kedves gesztus…

- Ugyan, ne viccelj már – hördült fel, míg átadta a pénzt. – Ez nekünk lesz, nem gondolod, hogy negyed óránként ide fogok rohangálni.

- Pedig már majdnem meglepődtem – nevettem el magam, aztán a szemem hirtelen megakadt valakin, akire nem számítottam ezen a helyen. – Odanézz – böktem a fejemmel irányába. – Szerinted mit keres itt?

- Két vodkát kérek még – intett újra a pincérnek, miközben tetőtől talpig végigmérte. – Fogalmam sincs, de nagyon érdekel engem ez a lány. Aki Naomit gyűlöli, rossz ember nem lehet – húzta le lendületesen a felest, aztán a pincérrel kivitette az asztalhoz a martiniket. – Gyerünk, igyál, aztán bemutatjuk magunkat.

- Gondolom, felesleges lenne ellenkezni – vetettem fel, amire ő csak bólintott egyet, aztán úgy tettem, ahogy barátnőm kért.

Egymás mellett haladva közelítettünk a lány felé, aki csak mit sem sejtve ácsorgott a pultnál teljesen egyedül. Egy testhez simuló fekete kisruhát viselt egy ezüst magas sarkú szandállal kiegészítve a szettet. Barnás haja hatalmas loknikban omlott a vállára, miközben bal kezével éppen italát kevergette. 

- Szia, úgy hallottam új vagy a városban – csapott le rá habozás nélkül, amit szegény lány elsőre nem is tudott mire vélni. – Én Allena vagyok, ő pedig itt a barátnőm Lea – mutatott rám is. 

- Ööm, sziasztok – eszmélt fel lassacskán az első sokk alól. – Az én nevem Laurel – motyogta határozatlanul, amire én csak halvány mosollyal biccentettem egyet, felőlem itt akár be is fejeződhetett volna a társalgás, nos barátnőm nem így gondolta.

- Jól tudom, hogy Naomi kuzinja vagy?

- Igen, bár nem vagyunk valami jó viszonyban – szürcsölt bele az italába. – Most is csak a temetés miatt jöttem a városba, egyébként olyan messziről kerülöm, ahogy csak tudom. Nekem ő egyszerűen túl sok. Képtelen vagyok elviselni a rengeteg áskálódását.

- Teljesen igazad van – értett egyet hevesen bólogatva a lánnyal. – Naomi tényleg egy álnok…

- ribanc – fejezte be a mondatát Laurel, amin nem csak én, de még Allena is alaposan megdöbbent.

- Azt hiszem, mi igazán jóban leszünk – ölelte át a lány vállát, aztán meghívott mindannyiunkat egy következő körre. – Mi lenne, ha csatlakoznál hozzánk az asztalunkhoz? A bátyámmal és egy nos hát… egy ismerősünkkel vagyunk ott. Egy ilyen jó fej lánynak, csakis a mi asztalunknál lehet helye.

Laurelnek ha nem akarta volna sem lett volna túl sok választása. Allena mindig is szerette ismerni az embereket, és egy ilyen lehetőséget bolond lett volna kihagyni, hogy közel húzza magához azt az embert, aki nem elég, hogy rokona Naominak, de még gyűlöli is. Már csak arra voltam kíváncsi hogyan fogja eltitkolni azt az apró tényt, hogy valójában tőle sem áll olyan távol az áskálódás…

- Nézzétek kit találtunk egyedül a bárnál iszogatni – vezette be a társaságba a lányt. – Nem akartuk, hogy szegény magányosan töltse el az estét, gondolom egyikőtöknek sincs ellenvetése – nézett rájuk, nem mintha bármilyen nemleges választ elfogadott volna. 

Mivel Allena berángatta maga mellé Laurelt, nekem már csak a másik oldalon jutott hely, így Colton mellé csúsztam be. Egy darabig csak némán hallgattuk, ahogy barátnőm mélyen elragadtatva magát itta minden egyes szavát a lánynak, aztán egy idő után már kezdtem erősen unni ezt a műsort. Kissé magamba zárkóztam az italom társaságában, miközben a táncoló tömeget figyeltem, amikor váratlanul Colton forró leheletére lettem figyelmes. Ahogy megfordítottam a fejemet, rögtön beleütköztem égető szemeibe, melyek úgy vonzották a tekintetet, mint a legragyogóbb csillag az égen. 

- Ugye a húgom ötlete volt ez az egész?

- Mit gondolsz, itt ülnék az italomat kevergetve, ha én akarnék az új puszipajtása lenni? – vontam fel a szemöldökömet a férfi arcát kémlelve.

- Nézd – hajolt, ha lehetséges ez, még közelebb hozzám, majd kezét finoman a combomon pihentette meg úriemberhez méltón csak a térdem közelében. – Ti még nem ismeritek Laurelt, de nem szeretném, ha túlságosan közel engednétek magatokhoz. Játssza az ártatlant, de valójában egy báránybőrbe bújt farkas. Higgyétek el, jobban jártok, ha elkerülitek. Nem áll ő olyan messze a világunktól, mint ahogyan állítja.

- Mit tudsz te erről a lányról? – kerültünk olyan közel egymáshoz mostanra, hogy már csak a fülébe tudtam suttogni.

- Majd négyszemközt elmesélem – válaszolta, nekem pedig egyből arra állt rá az agyam, hogy szeretne kettesben is találkozni…