37. fejezet

Gondosan visszahelyeztem a dobozt a helyére, aztán magamhoz ragadva a táskámat száguldottam le a lépcsőn, szinte szó nélkül távozva a Lewington birtokról.

Az autómban végig idegesen doboltam ujjaimmal a kormányon, miközben már számoltam vissza a métereket, csakhogy minél előbb odaérhessek a megbeszélt helyszínre. Brad azt javasolta, hogy a strand parkolójánál találkozzunk, ami nagyjából egy húsz perces távolságnak felelt meg. Most még az egyik kedvenc dalom sem tudott megnyugtatni, ami idő közben megszólalt a rádióban. Minden gondolatom akörül forgott, hogy mi lehet azon a videón. Lehet, hogy azonnal csalódni fogok Coltonban, és kiderül, tényleg az ő kezéhez tapad Mr Wilson vére, ám én sokkal jobban reménykedtem abban, hogy egy hatalmas félreértés áldozata lett. 

Amint beparkoltam az egyik üres helyre, rögtön leállítottam a motort. Nem telt bele két percbe sem, mire Brad kinyitotta az ajtót, és bepattant mellém az anyósülésre. Elővette táblagépét, majd nyomkodni kezdte azt, miközben folyamatosan beszélt hozzám, amiből bevallom őszintén, semmire sem emlékeztem. Türelmetlenül vártam, hogy végre megnyissa a fájlt, és lejátssza azt az átkozott felvételt.

Elindult. A kép néhol szaggatott és hangyás volt, tökéletesen kivehető, hogy éjszaka készült. Az első fél percben jobbára semmi nem történt, csupán egy fura alakot lehetett látni, aki folyamatosan nézelődve fürkészte az utcát. Aztán valamivel később feltűnt egy öltönyös férfi nem túl stabil járással. Messziről is tisztán látszott, hogy ez Colton, tényleg ő szerepelt a videón. A férfi megállította őt, látszólag nyugodtan beszéltek egymással, aztán pár perccel később eltűntek az egyik sikátor sötétjében. 

- Ennyi az egész? Ez a bizonyítékuk? – háborodtam fel hirtelenjében Bradre meredve, mintha ő tehetett volna az egészről.

- Várj, még van – csitított el, és a gépre bökött fejével.

Beletekert a videóba, ahol hosszú perceken keresztül semmi nem történt. Néhány autó száguldott el az utakon, pár gyalogos haladt végig a járdákon, de ennyi. Végül megállította a pörgetést, és újra játszani kezdte. Nagyjából negyed óra telhetett el, amikor a férfi kisétált a sikátorból. Bal keze ökölbe szorult, míg jobb kezével egy pisztolyt rejtett el felsője zsebébe. 

Sokkoltak a képek. Tátott szájjal vártam, hogy megjelenjen ezután Colton is, vagy megláthassam a következő képkockákat, de semmi. Brad leállította, ennyi volt az egész.

- Hova tűnt Colton? – csattantam fel ismételten – Ő nem jött ki a sikátorból. Mi lett vele?

- Nem tudom, Lea – vonta meg a vállát óvatosan – Nekem csak ennyi van meg. Gondolom a másik oldalon ment ki, vagy…

- Arról miért nincs felvétel?

- Nyugodj meg – próbálta csillapítani indulataimat – A rendőrségnél elviekben csak ennyi van. Ez elegendő bizonyíték volt számukra, hogy őrizetbe vegyék. 

- De hát ezen semmi nem látszódik – hajtottam továbbra is a saját igazamat – Elmegy vele a sikátorba és akkor mi van?

- Ezt a férfit keresik. A rendőrök szerint ő húzta meg a ravaszt a bálon – magyarázta, miközben én sokkal inkább gondolataimmal voltam elfoglalva – Ha megtalálják, és kihallgatják, többet fogunk tudni.

- De addig miért nem engedik ki?

- Nem tudom, Lea, nem vagyok ügyvéd – sóhajtott egy hatalmasat, majd kikapcsolta a táblagépét, és a telefonját kezdte nyomkodni.

- Ne haragudj – fújtam ki a bent tartott levegőt – Csak annyira igazságtalannak tartom, amit vele tesznek. Nem tudom elképzelni róla, hogy ilyet tenne – meredtem ki a szélvédőn a tenger hullámzó habjait figyelve.

- Sokszor nem azt kapjuk az emberektől, amire számítunk – bámult ki ő is üveges tekintettel a partra, miközben én kérdő pillantásokkal fordultam irányába.

- Ezt mégis hogy érted? Úgy gondolod, hogy tényleg ő követte el?

- Nem, vagyis nem tudom – hadarta egyszerre határozatlanul – Csak azt tudom, hogy Colton nem egy szent. Allenát is simán áruba bocsájtotta egy éjszakára – sütötte le egy pillanatra a szemét – Elképzelésem sincs róla, mit lenne képes még megtenni.

- Mert te nem ismered – vágtam rá automatikusan, és már én sem tudtam, hogy őt vagy magamat akartam meggyőzni – Lehet, hogy nem egy angyal, de egészen biztos vagyok benne, hogy nem gyilkos.

- Erről nehéz lesz meggyőznöd a bíróságot – nézett most már a szemembe, míg én azonnal pityegő telefonom felé tereltem a tekintetemet.

- Ne haragudj, de mennem kell – olvastam barátnőm üzenetét – Allena riasztott. Azt hiszem, sürgős lehet.

Miután Brad még legalább ezerszer elmondta, nyugodjak meg, és ne csináljak semmi őrültséget, csak várjam meg, hogy a rendőrök tegyék a dolgukat, elköszöntünk én pedig rátapostam a gázpedálra. Az amúgy sem rövid út a hatalmas forgalom miatt most kicsit hosszabbra sikeredett, de tökéletes alkalom volt ez arra, hogy gondolataimba mélyedhessek. A fejemben folyamatosan ugyanazok a képkockák jelentek meg újra és újra. Próbáltam összetenni a darabokat, és rájönni, hogy mi történhetett valójában. A rendőröknek könnyű dolguk van Coltonnal. Tipikusan az az ember, akire bármit rá lehet varrni. Gazdag, népszerű, többnyire erkölcstelen, valamint priusza is van már. Meggyűlt jó párszor a dolga a törvénnyel, ám azok mind-mind csak felelőtlen kamaszkorából származtak. Gyorshajtás, ittas vezetés, közterületen randalírozás és még naphosszat sorolhattam volna. Legutóbb a yacht-os buli után kötött ki a kapitányságon, na persze ahhoz kellet a kishúga szeretete is, hogy odakerüljön. Allena tökéletesen a csapdába csalta gyanútlan bátyját, aki mit sem sejtve gyalogolt bele abba. Akkor egy pillanatra sem sajnáltam, tudtam jól, hogy megérdemelte, de most… igaz, hogy kevés idő telt el, de úgy éreztem, megváltozott. Más lett, mint akkor. Olyan sokat bizonyított az elmúlt hetekben, hogy talán egész életében nem fáradozott annyit, hogy jó ember színében tűnjön fel, mint mostanában. Egyszerűen éreztem, hogy valami nincs rendben. Tudtam, és kész, csak egy részem aggódott azért, hogy a naivitásom az orromnál fogva vezetett.

A rendőrségre beérve szinte kutyafuttában loholtam fel a harmadik emeletre, mivel képtelen voltam tétlenül várakozni a liftre. A folyosókat átszelve, amikor végre megtaláltam Allenát nem várt meglepetés fogadott. Ott állt az a nő, akinek oly sok mindent köszönhettem. Aki fogta a kezemet, amikor elveszett voltam, támogatott, amikor senki másra nem számíthattam, és pátyolgatott, amikor zokogva rohantam volna Westhez New Yorkból.

- Lana néni – dobtam el a táskámat is, nem akartam hogy bármi zavarjon abban, hogy egyenesen nagynéném nyakába borulhassak – Úgy hiányoztál.

- Te is nekem Prücsök – simogatta finoman a hátamat, majd mikor elengedett magától arcomat két keze közé fogta, és hosszú másodpercekig csak vizslatta minden egyes porcikámat – Napról napra szebb vagy – mosolygott, aztán még egyszer magához húzott.

Utoljára Apa temetésén találkoztam Lana nénivel, akinek már másnap vissza kellett mennie New Yorkba, mivel a munkája miatt soha nem engedhette meg magának a hosszú szabadságokat. A nagy távolság ellenére is mindig közel álltunk egymáshoz. Ő az a tipikus jó fej nagynéni volt, akit millió filmben látni lehetett, és akiről ódákat lehetett volna zengeni. Amikor még a tojáshéj ott lógott a fenekemen, ő is itt lakott Holkbrookban. Akkor persze még teljesen másfajta kapcsolat volt közöttünk,

a főiskolán eltöltött négy év alatt amolyan barátnők lettünk. Rengeteg időt töltöttünk el együtt, gyakran jártunk el közösen bárokba, vagy csak úgy bárhova, hogy kimozduljunk otthonról. Sokszor ő tartotta bennem a lelket, amikor össze voltam zuhanva a Westtel való szakítás után, és hozzárohantam, amikor menedékre volt szükségem, vagy hiányzott az otthonom. Aztán szépen lassan megismertette velem az igazi Nagy Almát, amibe annyira beleszerettem. Egy nagyvárosi, határozott, és független nő, akitől nem véletlenül féltek a férfiak. Az egyik legjobb lett a szakmájában, számtalan hírességgel dolgozott már együtt. Nem is értem, hogy nem jutott eddig eszembe őt felhívni, úgy tűnt a Lewington család jóval előrébb járt már nálam. Ha valaki, hát Lana egészen biztosan ki fogja hozni őt a börtönből. Aki ilyen ügyvédet tudhatott maga mellett, az már félig kint érezhette magát a mély gödörből.

Nagyjából még fél órát töltöttünk el a rendőrségen. Lana néni folyamatosan egyeztetett a nyomozókkal, elkért minden egyes dokumentumot Coltonról, és végül egy szép kis paksamétával a kezében haladtunk az autóm felé.

- Tudod nagyon jól, hogy ez nem így működik – reagált a hosszúra elnyúlt védőbeszédemre, amit a haza vezető úton fejtettem ki neki tökéletes részletességgel – Csak azért nem fognak kiengedni valakit, mert idézem „megváltozott és nem lenne képes ilyen szörnyűségre” – nézett rám némi gúnnyal a szemében, miközben az iratokat böngészte.

- De mégis milyen esélyeket adsz neki? Láttad már a bizonyítékot? Azon nincs semmi…

- Megállni – szakított félbe, amint kezdtem volna ismételten belelendülni – Te láttad a felvételt? Tudsz róla, hogy ez egyáltalán nem legális? – vonta fel a szemöldökét komolyan, ám mégis halvány mosollyal az arcán – Nagyon kedvelheted ezt a fiút, ha még a föld alá is beásol miatta – jegyezte meg finoman, miközben újra a papírokban mélyedt el.

- Tessék? – szökött pár oktávval magasabbra a hangom – Itt vagy körülbelül egy órája, mégis honnan a fenéből veszed, hogy érdekel engem Colton Lewington?

- Úgy kicsi szívem, hogy megállás nélkül róla beszélsz, és még egyszer nem hallottam a szádból West nevét – tette le végre az iratokat, hogy rám koncentrálhasson.

- Szörnyű emberismerő vagy – ráztam meg a fejemet, és már le sem vettem a szememet az útról egy pillanatra sem.

- Igazad van – bólogatott hevesen azzal a tipikus szarkasztikus lejtéssel a hangjában – Végül is csak ez a munkám, hogy rájöjjek, mikor hazudnak nekem.

- Utálom, amikor ezt használod ellenem – motyogtam, miközben leparkoltam a házunk előtt a kocsival.

- Szóval, elmeséled nekem ki ez a híres Colton, vagy hagyod, hogy az aktájából ismerjem meg? – meresztette rám azt a néha félelmetesen a bőrömön is áthatoló tekintetét, míg én csak nagyokat nyelve gondolkodtam, mit is kellene megosztanom Lana nénivel…