33. fejezet

Roppant nehezen ment az alvás, egész éjszaka szinte csak forgolódtam. 

Néha sikerült elszenderedni kisebb-nagyobb időszakaszokra, de többnyire csak a holdat figyeltem, mely az ablakon át ragyogott be a szobába. Folyamatosan kattogott az agyam, hol az elmúlt nap eseményein, hol pedig azon, amit Colton közölt velem nem sokkal ezelőtt. Hosszú heteken keresztül éltem abban a bűntudatban, hogy megcsaltam Westet, ráadásul pont vele. Noha az utóbbi napokban a kedvessége elfeledtette velem azt a sok rosszat, amit művelt velünk nem csak mostanában, hanem amióta csak a közelünkbe férkőzött, és hagytuk, hogy ennyire befolyásolhasson minket. Pár szép szó, és képes lettem volna elfelejteni mindent, amit a húgával vagy éppen velem csinált. Az ellenségeink többségét csak és kizárólag neki köszönhettük. Colton mindig is Colton marad, ő az az ember, aki valószínűleg soha nem fog megváltozni. Valójában fogalmam sem volt arról, hogy haragudnom kellett volna-e rá. Persze nagyon dühített, amiért hazudott, de úgy éreztem egyszer sem használta ki ezt ellenem. Mi több, szinte már meg is feledkeztem erről az egész incidensről, hiszen a yacht-partit leszámítva soha nem hozta fel, és egyszer sem próbált meg ezzel fenyegetni. Ha pedig nagyon őszinte akartam volna lenni önmagamhoz, akkor így is sokkal tartoztam már neki. Kétszer is megmentette az életemet, amiért soha nem leszek képes elég hálásnak lenni.

Allenának nem okozott olyan nagy gondot az alvás, mint nekem. Talán ő volt közöttünk az a személy, akit a legkevésbé érintettek meg az események. Őt soha sem hatották meg a körülmények, ha valakit nagyon gyűlölt, azon semmi nem volt képes változtatni, még egy ilyen esemény sem. Simán, zokszó nélkül arcon vágta Naomit, bár ha egy kicsit jobban belegondolok én is fel tudtam volna képelni azok után, hogy ennyire pofátlanul használta ki helyzetét, és mászott rá Westre. Mielőtt bejöttem volna aludni barátnőmhöz, benéztem hozzájuk. Naomi az ágyon feküdt nyakig betakarózva, West pedig mellette, a padlón aludt összekuporogva. Megnyugtatott a tudat, nem voltak közvetlenül egymás közelében, de akkor is bosszantott, hogy nem volt képes ott hagyni, és átjönni hozzám, a közös szobába. 

Reggel már jóval barátnőm előtt kimásztam az ágyból. A szekrényből kiszedtem pár holmit, amiket gondolom még Allena hagyott itt egy korábbi kirándulásuk alkalmával, és elmentem venni egy frissítő zuhanyt. A hajamat, mivel nem találtam sehol sem szárítót csak vizesen a fejem tetejére gumiztam, és úgy mentem le a földszintre.

Igyekeztem minél halkabban közlekedni, mivel Colton még összegubózva aludt a kanapén feküdve. Kezeit még most is karba fonta maga előtt, és zakójával takarózott. Ahogy készítettem a kávémat, a gép alig hallható zajokat adott ki magából, aminek hatására a Lewington fiú fordult egyet a pamlagon. A zakó ettől a mozdulattól lehullott a földre, én pedig megilletődve pislogtam kidolgozott felsőtestére. Elég szánalmasnak tűnt, de még így is zavarban voltam, hogy a férfi egyáltalán nem láthatta leskelődésemet. Próbáltam elterelni a figyelmemet, és inkább a kávémra koncentrálni, ám sokszor terelődött felé a tekintetem. Amint elkészítettem a koffeinbombát, aminek az íze valójában tökéletesen pocsék lett tej nélkül, úgy gondoltam jobb lesz, ha kimegyek a verandán elhelyezett hintaágyra.

Az idő még gyerekcipőben járt, talán 7 vagy 8 óra lehetett. A telefonom az éjszaka teljesen lemerült, töltőt pedig erősen kétlem, hogy bármelyikünk is hozott volna. Elég hirtelen jött ez az elszeparálás a külvilágtól, semmit nem tudtunk magunkkal hozni. Se egy laptop, vagy egy táblagép, teljesen elvágtak mindentől. Valójában ez mind nagyon nevetségesnek hatott. Egy ismeretlen merénylő megölte a… hát nem is tudom minek nevezhettem volna Naomit… szóval megölte az apját, és nekem ez a legnagyobb problémám. Én tényleg próbáltam együtt érezni vele, hiszen egy bizonyos szinten én is hasonlókon mentem át, nyilván azzal a különbséggel, hogy az én apámat nem meggyilkolták, de mindketten hatalmas kincset veszítettünk el. Valamiért azonban mégsem megy, nem bírom azt mondani neki, hogy részvétem, képtelen vagyok sajnálni őt. Pedig szerettem volna, sőt legbelül ezt is éreztem, de nem tudtam odaállni elé, és a szemébe mondani. Egyszerűen csak nem ment.

- Te meg miért virrasztasz? – zökkentett ki gondolatmenetemből Colton mély, és rekedtes hangja – Még az éjszakai zombik sem feküdtek le, amik errefelé élnek, te meg már itt ülsz. Nagyon felelőtlen, Miss Cambell – vágta le magát mellém, miközben hozzám hasonlóan egy bögrét szorongatott – Remélem ezt a kávét te csináltad, és nem azóta áll a konyhában, hogy a szüleim utoljára itt jártak – mosolyodott el, majd beleszürcsölt a kávéba, és azzal a lendülettel ki is köpte – Ez borzalmas.

- Nem tudok kávét csinálni – vontam meg a vállam lazán, aztán próbáltam leerőltetni a torkomon a valóban rémes italt.

- Pedig nem kell hozzá diploma – gúnyolódott a szokásos stílusában, én pedig csak úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna megjegyzését.

Az elkövetkezendő percekben egyikünk sem erőltette a társalgást. Ő valószínűleg még nem ébredt fel teljesen, amire a hatalmas ásításokból következtettem, én meg elvoltam a saját kis gondolataimmal.

Fogalmam sem volt róla, mennyi idő telhetett el, csak Jasper érkezésére lettünk figyelmesek. A fiú a fagyasztóban talált fagyit ette a dobozból természetesen, miközben leült elénk a verandára felvezető lépcső tetejére. 

- Mit gondoltok, meddig leszünk még itt? – törte meg a szótlanságot.

- A helyi bűnügyi intézkedéseket ismerve még pár borzasztóan unalmas, hosszúra nyúló napig biztosan – nyomkodta a telefonját az internetet böngészve, ami éppen abban a pillanatban csakúgy, mint az enyém megadta magát, és lemerült – Van nálatok töltő?

- Igen, pont az volt a retikülömben a bálon – jegyeztem meg szarkasztikusan, amit ő csak elengedett a füle mellett, és lecsapta a készüléket maga mellé.

Az elkövetkezendő néhány percben egymást követve jöttek le a többiek is. Először Allena ébredt fel, majd West csatlakozott hozzánk. Naomi szerencsénkre vagy sem, megkímélt minket a társaságától, így csak öten ücsörögtünk a csodára várva. Őszintén szólva rég nem untam magam ennyire. Néha megjegyeztünk egy-két dolgot, amolyan tényszerű megállapításokat, de ezeket leszámítva némán töltöttük perceinket. 

Időközben legnagyobb szerencsénkre ismét leszállt a helikopter a ház előtti füves területre. Mire mindannyian túlságosan fellelkesedtünk volna, hogy mehetünk haza, közölték, hogy szimplán csak élelmet és italokat hoztak, valamint ruhákat és legnagyobb örömünkre töltőket. 

- Én most untam bele ebbe a semmittevésbe – csapott a kanapé karfájára barátnőm – Felveszem a fürdőruhámat, és megmártózok a tóban – állt fel a helyéről és meg is indult a lépcső felé – Ki tart velem?

- Azt hiszem én – nyeltem le az utolsó falatokat is az ebédemből.

- Én meg leporolom az öreg jetski-ket. Segítesz kicsi Bowman? – pillantott Jasperre, akinek hatalmas vigyor húzódott az arcára.

- Mi van? – fékezte meg a felhőtlen lelkesedést West – Naominak most halt meg az apja, ti meg bulizni akartok?

- Tudod mit, West – fonta össze karjait maga előtt Allena – Nagy ívben tojok arra az álnok kígyóra. Soha életében nem volt egy kedves szava sem hozzánk. Ott tett keresztbe mindannyiunknak, többek között néha még neked is – bökött mutató ujjával a fiú felé – ahol csak tudott. Szóval nem fogok gyászruhába bújni, és elfelejteni mindent egyik pillanatról a másikra – zárta le egyre inkább kioktatóvá váló monológját.

- Nagyszerű – bólintott egyet szarkasztikusan – Lea, neked is ez a véleményed? – pillantott rám, mire beült a csend közöttünk, és a többiek lassan párologni kezdtek, végül csak ketten maradtunk.

- Nézd – vágtam bele néhány lépést megtéve felé – Tulajdonképpen igaza van. Naomi sem sajnálkozott egy percig sem, amikor elveszítettem apát, én miért boruljak akkor a nyakába?

- Senki nem kérte ezt, csupán mutathatnál egy kis együttérzést.

- Amint láttam, te mindkettőnk helyett elég vigasztalást nyújtasz neki – szúrtam oda egy határozott megjegyzést, mire West szemöldöke a homlokáig csúszott.

- Ugye ezt te sem gondoltad komolyan?

- Tudod, mi a legszánalmasabb az egészben? – tartottam egy kis szünetet – Hogy mindezt úgy teszi, hogy neked még csak fel sem tűnik. Az orrodnál fogva vezet…

- Ezt most fejezd be – szakított félbe lassan már kiabálva – Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire szívtelen is tudsz lenni.

- Ó bocsánat, és még én vagyok a szívtelen? – szökött pár oktávval feljebb a hangom – Akkor tudod mit? Menj fel, és kérd meg Naomit, hogy legyen a barátnőd. Ő biztosan nem lesz ilyen érzéketlen – vágtam neki minden dühömmel fűszerezve, aztán Allena után rohantam, és teljes erőmből bevágtam magam mögött az ajtót.

Amint sikerült kissé megnyugodnom, belebújtam a fürdőruhámba, és barátnőmmel karöltve lerobogtunk az emeletről. Westet olyan nagy ívben próbáltam kikerülni, ahogy csak tudtam. Semmi kedvem nem volt hallgatni, ahogy isteníti azt a lányt, a világból ki tudna kergetni jelen pillanatban egyetlen szavával is. 

Simán elsétáltunk mellette, és kirohantunk egyenesen a mólóra, ahol ledobáltuk a törölközőinket, aztán belelógattuk a lábunkat a vízbe, miközben sütettük magunkat a forró napon. Nem telt bele tíz percbe se, mire Colton és Jasper megjelent a két vízi járművel.

- Ezek működnek még? – kiáltott testvérének Allena, miközben kezével takarta el a napot szeme elől.

- Csak egy kis benzinnel kellett bebikázni őket – simította végig bal kezével, mintha csak egy házi állat lenne – Úgy fognak száguldani, mint pár éve fénykorukban.

Barátnőm csak egy őszinte mosollyal nyugtázta a dolgot, én pedig sok idő után először éreztem azt, hogy képesek értelmesen is egymáshoz szólni. Semmi gúnyos szó, vagy rosszmájú megjegyzés, semmi üvöltözés, és fenyegetés, csak végre, mint két felnőtt ember. Bevallom, engem is nyugodtsággal töltött el, hogy nem kell feszengeni, ha a társaságukban vagyok. 

- Jöttök? – bökött fejével Jasper a jetski-k felé – Kettesével simán ráférünk egyszerre is.

- Legyen – pattant fel azonnal mellőlem barátnőm, és már fel is ugrott a kisebb Bowman mögé – Remélem nem haragszol meg, de nem fogom az életemet a bátyám kezébe adni – jegyezte meg gúnyosan, de még ezt is inkább elviccelve, mintsem komolyan, és szerencsére Colton is normálisan kezelte az ügyet.

- Akkor Lea? – nyújtotta felém kezét Colton, én azonban nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet-e.

Egy lopott pillantást intéztem a ház felé, ahol azonnal szemet szúrt, hogy West és Naomi a verandán ücsörögnek a hintaágyon. Rekordsebességgel gőzöltem be, és ahelyett, hogy jelenetet rendeztem volna, fogtam magam és elfogadtam Colton ajánlatát.

- De lehetőleg egy darabban hozz vissza – szálltam fel mögé a járműre, aztán felvettem a mentőmellényt, és átkaroltam Colton derekát…