32. fejezet

A döbbenet egy másodperc alatt uralkodott el rajtunk. Nehezünkre esett feleszmélni a váratlan események alól, amit a szüleink valahogyan teljesen elfelejtettek közölni velünk. Ezt az aprócska tényt igazán megemlíthették volna, hogy a legfőbb ellenségünk, az a lány, akit szívből gyűlölünk, akinek néhány órával ezelőtt ölték meg az édesapját a szeme láttára csatlakozni fog hozzánk a birtokon ki tudja hány napra.

Naomi hangulata teljességgel kiszámíthatatlanná vált. Az előbb még egy ismeretlen férfi karjában hangosan ordítva zokogott, most pedig már forrt benne a düh. Amint a pilóta felszállt a helikopterrel, és itt hagyott minket Caltonsburgban, vérben forgó szemekkel rohant felénk. Mindannyian félreálltunk az ajtóból, még a mindig határozott Colton is, mivel fogalma sem volt arról, mi is fog történni az elkövetkezendő percekben. 

Azt hiszem, ami végül valójában lezajlott előttünk, arra még ő sem számított. Naomi üvöltözve lépte át a küszöböt, miközben a ráterített pokrócot ledobta magáról, majd az első asztalról, ami az útjába került, két kezével vert le mindent kezdve a vázával egészen a bögrémig, amit nem sokkal ezelőtt helyeztem oda. 

- Megőrültél? – szaladt ki legjobb barátnőm száján a felismerés, amit mélyen legbelül már mindketten nagyon jól tudtunk, ám ez alkalommal sokkal inkább költői volt, mintsem igazi megállapítás.

Ezzel azonban nem ért véget a kirohanása, csak még szörnyűbb lett. Felrúgta a széket, amelybe legelőször belebotlott. A vékony faszerkezet a falnak csapódva tört két darabra, ám a képkeret sem úszta meg, ami a keze ügyébe akadt. 

Tátott szájjal figyeltem az eseményeket, és azt hiszem, nem csak én voltam így ezzel. Még Colton sem tudott ehhez mit hozzáfűzni, akinek mindig van valami meglátása, de most benne is elakadt a szó. Naomi úgy nézett ki, mint egy valóságos őrült. Egyikünk sem tudta, mit kellene tenni, vagy mondani. Igazság szerint meg sem hallotta volna a hatalmas hepajban, amit lerendezett. 

A dolgok még félelmetesebbre fordultak. Nagy törés-zúzás közepette haladt a konyha felé, és amerre csak járt szinte semmi nem maradt épségben. A legborzasztóbb csak ezután következett. Megragadott egy poharat, amit teljes erejéből vágott neki a falnak, mely millió darabra hullott szét a földön. 

- Ebből most már elég – indult meg Colton határozottan felé – Csillapodj már az Isten szerelmére – kiabálta neki a szavait, amiket szinte meg sem hallott a lány, csak ismét beleüvöltött az éjszakába.

Colton megragadta csakúgy, mint a születésnapomon engem is, és próbálta lenyugtatni a kapálódzó lányt. Úgy tűnt, Naomi esetében nem volt olyan könnyű helyzetben, mint velem, ugyanis ő egy másodperc alatt harapott bele a férfi karjába, aki ezzel fájdalmasan felnyüszítve engedte el. 

- Neked tényleg elgurult a gyógyszered – pillantott rá hitetlenkedve, miközben a sajgó kezét szorongatta.

Naomi ezután megint, vagy talán még mindig egyre csak durvult. Egyszerűen kinyitotta a konyhaszekrényt, és egyesével kezdte a földhöz vágni a tányérokat. Én esküszöm, soha életemben nem láttam még ilyet, hogy valakinek ennyire elboruljon az agya. Csak figyeltem rémülten, és közben nem akartam elhinni, amit láttam. Már azon csodálkoztam egy idő után, hogy jött ki még mindig hang a torkán. Az én fejem már teljesen megfájdult a ricsajtól, amely képtelen volt eltompulni. 

Mire kettőt pislogtam volna azonban, már arra eszméltem fel, hogy egy pohár repült egyenesen felém. West a karomnál fogva rántott el az útjából, és az üveg darab közvetlenül mögöttem durrant szét a falon. 

- Nekem most lett ebből elegem – szedte össze magát legjobb barátnőm, aztán bátyját követve ő is megpróbálta megfékezni az indulatos lányt.

Magam sem értem hogyan, de minden bátorságát összeszedve lépett mellé, aztán teljes erejéből, és látszólag minden haragját beleadva adott egy elképesztően nagyot csattanó pofont, mely látszólag visszatérítette a valóságba. 

- Hogy merészeled? – sziszegte fogai között, miközben a pirosló arcát hűtötte kezével.

- Elképzelni sem tudod, milyen régóta vágytam már erre – mosolygott önelégülten rá, amire véleményem szerint már semmi szükség nem lett volna.

Naominak több sem kellett és belecsimpaszkodott Allena hajába, aki csak hevesen tiltakozva próbált kiszabadulni a viaskodásból.

- Fejezzétek már be – lépett közbe most már West is, aki Naomit fogta le úgy, hogy mindkét kezét leszorította, míg Colton húgát csillapította, hogy ne menjen neki még egyszer dühöngő ellenfelének. 

- Mindketten álljatok le – rángatta arrébb jó pár méterrel Allenát. – Mindenki nyugodjon meg a francba – próbált felülkerekedni a kialakult helyzeten, ami egyáltalán nem a béke felé tartott. – Semmi értelme annak, hogy egymás haját tépitek, és még jobban gerjesztitek az amúgy sem fényes állapotot.

Néhány percre csend ereszkedett le az éjszakára. Mindannyian csak egymást kémleltük, és próbáltuk felmérni a károkat. Naomi arcán szinte már az álláig le volt folyva a szemfesték, miközben Allena még mindig haragosan vizslatta a lányt. West csak most engedte el, és úgy tűnt, hogy valamelyest elforrtak indulatai. Hatalmas levegőket vett, miközben a hajába túrt, és maga elé bámulva gondolkodott el ki tudja, hogy min. 

Az én agyamban is kiszámíthatatlan háború kavargott. Nem tudtam egyetlen dologra koncentrálni, csupán azon tanakodtam, mi vár még ránk ezen a zűrösnek is nevezhetetlen napon. 

Naomi halk pityergése törte meg végül a némaságot. Tenyerével eltakarta arcát, és kissé meggörnyedve támaszkodott neki a pultnak. Westnek végül megesett rajta a szíve, és magához ölelte a kétségbeesett lányt. Első felindulásból készültem volna feléjük indulni, és elrántani tőle, de Colton jobb karomat megragadva tartott vissza.

- Ne most – suttogta olyan halkan, hogy csak én hallhassam, mire kénytelen voltam belátni, nincs itt az ideje a féltékenységi jelenetnek. 

Allena volt az, aki először megmozdult, és egy seprűt hozott ki a spejzből, majd nekilátott a károk feltakarításához. Nem volt túl sok választásom. Egy részt nem szívesen figyeltem, ahogy az ellenségem a barátom karjaiban sírja ki bánatát, másrészt azt sem akartam, hogy barátnőm egyedül pakoljon, ezért magamhoz ragadtam másik feltörlőt is, és a szilánkokat kezdtem összehúzni. 

Az idő csigalassúsággal telt ezután. West, persze ki más lenne ennyire udvarias, és kedves, felkísérte Naomit az emeletre, hogy lefektesse az egyik szobában. Az idegeim pattanásig feszültek, főleg miután fél óra elteltével sem jött vissza. A házat nagyjából normálisra varázsoltuk vissza, bár a falon a repedésekkel nem sok mindent tudtunk már kezdeni. 

- Tessék, erre szükségetek lehet – nyújtott át egy épségben maradt poharat Colton nekem, és húgának is, majd töltött egy kis whiskey-t azokba.

Mindhárman elnyúltunk a kanapén, és többnyire szótlanul ültünk egymás mellett, ami talán annyira nem is meglepő a két Lewington testvér társaságában. Még egy ilyen nap után sem várhatta el az ember, hogy békét kössenek, és úgy tegyenek, mintha mi sem történt volna az elmúlt időszakban. Ennyi mocskot, és sarat, amennyit ők egymásnak dobáltak nem könnyű elfelejteni. Csúnya háborút vívtak, és tippelni sem mertem, melyikük kerül ki ebből egyszer majd győztesen.

- Azt hiszem, én elteszem magam holnapra – húzta le pohara tartalmát egyszerre barátnőm, aztán lendületesen felpattant a kanapéról. – Jössz Lea? – pillantott vissza rám.

- Még elmegyek zuhanyozni, és követlek – válaszoltam nagyot nyújtózva. – Valószínűleg veled fogok aludni, mivel West biztosan szegény Naomit istápolja – gúnyolódtam mindazok ellenére, hogy tudtam mi történt vele a mai nap folyamán.

- Tudja, mikor kell hasznot húzni – utalt Allena is arra, hogy próbálta magához édesgetni Westet kihasználva, hogy barátom megsajnálta őt.

Egy sejtelmes mosoly kíséretében letette a poharat az asztalra, majd felvonult az emeletre, ahova tudtam, lassan kénytelen leszek én is követni.

- Nehéz bármit is mondani ezek után – húztam fel a lábamat a kanapéra, míg Colton csak meglazította nyakkendőjét, és kigombolta ingjén a felső két gombot.

- Látod, én ezért iszom inkább – öntött még poharába, majd felém emelte az üveget. – Tölthetek? – tette hozzá, mire én csak felé nyújtottam üres poharamat.

- Mit élhet most át Naomi? – kérdeztem sokkal inkább költőibben, mintsem neki szegezve. – Soha életemben nem láttam még ilyet. Egy pillanatra komolyan halálfélelmem volt.

- Felesleges – vonta meg a vállát könnyedén, miközben a lány kirohanásának egyik nyomát figyelte a falon. – Egyikünk sem hagyta volna, hogy bárkiben kárt tegyen. Talán még abban is megakadályoztam volna, hogy saját magában – tette hozzá szarkasztikusan, amin akármennyire is nem illik halkan felkuncogtam.

- Nem értelek – váltottam hirtelen témát, és valószínűleg az alkoholnak, valamint a mai nap hosszússágának köszönhetően fura dolgok szaladtak ki a számon. – Képtelen vagyok feldolgozni, hogy mit miért csinálsz. Egyszer kedves vagy, és lesokkolsz a lépéseiddel, a következő pillanatban meg képes lennék megfojtani egy kanál vízben is. 

- Ha ezt most bóknak szántad, nem biztos, hogy jól fogalmaztál – ütötte el megint viccel a komolynak szánt megállapítást. – Ha viszont kérdezni akarsz valamit, elfelejtetted feltenni.

- Mi jár a fejedben, Colton? – fordítottam felé a fejemet, kicsikarva ezzel azt, hogy ő is engem figyeljen.

- Óó hidd el, kedvesem, nem akarod te azt tudni. 

- És ha mégis?

- Akkor el kell keserítselek, rajtam kívül senki sem tudhatja – kacsintott egyet flegmán, és azonnal megbántam, hogy belemerészkedtem a tomboló hullámokba. 

- Jobb lesz, ha én is inkább felmegyek, és alszom – indultam volna meg, de a férfi megragadta a karomat.

- Várj – megtorpanva őt kezdtem kémlelni, míg ő csak a telefonját nyomkodta.

- Akarsz is valamit, vagy csak… 

- Nézd meg – nyújtotta át a készüléket, amit rajta kívül még soha senki más kezében nem láttam.

- Mit akarsz ezzel? – vizslattam a fotógaléria megnyitott dátumának képeit.

- Ez az a nap, amikor berúgtatok a Hook-ban – köszörülte meg a torkát utalva a kínos ügyre, ami

mindketten tudtuk, milyen végkifejlettbe csapott át.

- Mi van vele? – pörgettem végig még egyszer a fotókat.

- Nem történt közöttünk semmi azon az estén – magyarázta el a fura bizonyítékot. – Csak kitaláltam, hogy sarokba szorítsalak…

Eközben Holkbrookban

Átvágva az őrök sokaságán haladt befelé egyenesen a bűnbarlangba. Nem foglalkozott azzal, kik vannak körülötte. Csupa kába, és részeg ember, ezek jobbára semmire sem fognak emlékezni holnapra. Az egyik elzárt terem felé közelített, ahol egy teljesen más világ fogadta. Részeg stripper-táncoslányok sokasága vonaglott mindenfelé, akik közül ő is kinézett már magának párat. 

- Elvégezted a megbízatást? – vágta neki kérdését az egyik, aki még nem merült el teljesen a nők keblében.

- Úgy ismersz, mint aki kudarcot vallana? – vette le zakóját, aztán ledobta magát az egyik szakadt kanapéra, és várta, hogy egyik kiszemeltje lejtsen neki egy táncot a hosszú nap utáni fáradalmak örömére…