23. fejezet

Csak némán hallgattam, ahogy West próbálta elterelni a figyelmemet a leglényegtelenebb dolgok részletes kielemzésével. Én esküszöm hálás vagyok neki, hogy ennyire figyelmes velem, és szeretne kizökkenteni a monoton percekből, de sajnos még neki sem sikerül. Üveges tekintettel bámultam felváltva a falat, az ablakot, és őt. Igyekeztem azért rá is koncentrálni. Nem akartam érzéketlen lenni, de sajnos igazán nehezemre esett. Képtelen voltam ugyanarra a dologra összpontosítani huzamosabb ideig. Minél többfelé járnak gondolataim, annál nagyobb az esélye, hogy nem annak az estének az emlékei időződnek fel bennem. A gyomrom is borsó méretűre ugrik össze még most is, akármikor eszembe jut. Félek gondolkodni, félek szembenézni a valósággal, félek egyedül lenni. 

Mindössze négy nap telt el, hogy hazajöhettem a kórházból. West és Allena felváltva vannak itt velem. Próbálnak kirángatni a szobából, de nekem egyetlen porcikám se kívánkozik ki a ház falain kívülre, noha az időjárás mindent megtesz hangulatom javítása érdekében. Szívesen mennék ki a strandra napozni, vagy megmártózni az óceán hűs vízébe, de nem akarok emberek közé menni. Előre látom, mi lenne. Attól a pillanattól kezdve, hogy kiszúrnak, rögtön összesúgnának a hátam mögött, és én lennék az a lány, akit majdnem… szóval majdnem... akivel az történt. 

Nem akarok céltáblává válni. Nem akarok nekik esélyt adni, hogy gyengének lássanak, és belém rúghassanak. Senkinek nem fogom megadni ezt az örömöt, még akkor sem, ha így egész nap a szobámban kell kuksolnom. 

A másik dolog pedig… mi lesz, ha a tömegben meglátom azt a férfit? Ha a strandon megjelenik, vagy az utcán szembejön velem. Összefutnék vele a boltban, esetleg egyszerre kérnénk ki az italunkat. A gondolattól is rosszul vagyok. Így is érzem, hogy soha az életben nem fogom tudni elfelejteni az arcát. Azt az őrült szempárt, és azt a kemény szorítást.

Soha életemben nem éreztem még ennyire gyengének magam. Én soha nem voltam olyan lány, akit fel kell karolni, vagy akivel úgy kell bánni, mint a hímes tojással. Mindig határozottan haladtam a céljaim felé, nem foglalkozva semmi mással. Most pedig elég volt egyetlen átélt szörnyű pillanat, és máris egy védtelen kisgyerekhez tudnám hasonlítani magamat. Gyűlölöm már csak a gondolatát is, hogy sajnálnak. Nem akarom, hogy szánakozzanak felettem, és nem szeretném azt mutatni, hogy megtörtem. Az a céltudatos nő akarok újra lenni, aki közel egy hete voltam, amikor még nem vette el a méltóságomat az az őrült. Képtelen vagyok belenyugodni abba, hogy mostantól másképpen nézzenek rám az emberek. Nem hagyhatom, hogy ez történjen. Ennél többet már nem vehetnek el tőlem.

Teljesen kirázott a hideg. Összerezzent az egész testem, és a szememből is kicsordult egy kósza könnycsepp. Természetesen ez West figyelmét sem kerülte el. Ha ez lehetséges, még közelebb jött hozzám. Bal karjával magához húzott, és csitítgatni kezdett. Ajkaival egy puszit nyomott hajamra, míg én fejemmel mellkasának támaszkodtam. Hallottam ütemes szívverését, ami nyugalomra ösztönzött. Elkezdtem normálisan venni én is a levegőt. Próbáltam elűzni az ártalmas gondolatokat, és helyette másra fókuszálni. Arra, hogy itt vagyunk kettesben, vagy a rengeteg szép dologra, ami körbevesz. Hamarosan itt a szülinapom. Most már tényleg csak néhány nap választ el tőle, és annak ellenére, hogy határozottan megkértem barátnőmet, függessze fel a szervezést, bármiben fogadni mernék, hogy hatalmas partit rittyent össze. 

- Uramisten, mi ez a nyomott hangulat itt már megint? – toppant be pontosan az a személy, akiről jól tudtam, hogy vissza fog rángatni az életbe – Még a levegő is olyan áporodott – szippantott egy nagyot, majd levette fekete keretes napszemüvegét – Gyerekek könyörgöm, ne csesszétek el az én kedvemet is – lépett magabiztosan az ablakhoz, és egy könnyed mozdulattal kitárta azt.

A friss fuvallat olyan tempóval áradt be a szobámba, hogy azt hittem hirtelen ki is fúj magával az ajtón. Be kell látni, tényleg jót tett egy kis levegőváltozás, bár Allena egy kicsit nagyobb együttérzéssel is kinyilatkoztathatta volna véleményét. Ő azonban ilyen, és még egy e fajta helyzetben is csak magát tudja alakítani, hozzá kell tenni azt tökéletesen. 

Levágta magát az ágyra közvetlenül elénk, nem foglalkozva azzal, hogy esetleg megzavar-e valamit. Jobban belegondolva azonban rá kellett jönnöm, mostanában nem sok mindenben tudnak félbeszakítani a gyötrődésen kívül.

- Most lett elegem ebből a szobából – nézett végig szinte undorodva a falakon, amikor már percek óta nem szólalt meg senki – Ha csak még egyszer be kell tennem ide a lábamat esküszöm, hányni fogok. Szedjétek a cuccaitokat, elmegyünk – jelentette ki olyan határozottan, hogy megkérdőjelezni se nagyon volt merszem elsőre. 

- Allena, én tényleg nem szívesen mennék el itthonról – motyogtam bizonytalanul félve a belőle kiváltott reakciótól.

- Nem, nem, nem – tiltakozott kezeivel is hevesen gesztikulálva – Nem hagyom, hogy még 23 éves korod előtt befásulj – ragadta meg a táskámat, amibe elkezdte belepakolni a strandoláshoz szükséges holmijaimat – Muszáj kimozdulnod innen. Csak depressziós leszel, és akármennyire is szeretlek, engem nem fogsz magaddal rángatni – fogta meg a kezemet, hogy szó szerint kihúzzon az ágyból.

- Kedvességed határtalan – forgattam meg a szemeimet, majd állam egy pillanatra a padlót súrolta, amint tükörbe néztem és megláttam kissé elhanyagolt külsőmet – Uramisten – szaladt ki a számon – Ti komolyan nem szóltatok rám, hogy így nézek ki?

- A zsíros hajadra a hintőpor és egy hajgumi a legjobb barátod – nyomott a kezembe egy fésűt – Az arcodat meg egy regeneráló krém pikk-pakk helyre teszi – csettintett kettőt a hatás kedvéért, miközben ki sem látszódott már a gardróbomból.

Egy másodpercre Westre pillantottam, aki csak mosolyogva rázta a fejét barátnőm lelkesedését figyelve. Nem akartam, és igazság szerint nem is nagyon tudtam volna ellenkezni vasakaratával. Úgy tettem mindent, ahogy ő azt elmondta. A fürdőszobába bezárkózva hajamra hintőport szórtam, aztán felgumiztam a fejem tetejére, majd az arcomat is rendbe tettem kicsit. Kilestem az ajtón csakhogy meggyőződhessek róla, hogy nem lát senki, aztán a gyógyszeres dobozomért nyúltam. Kis ideig csak bizonytalanul kémleltem a sárga henger alakú tégelyt. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet használni. Az orvos arra az esetre írta fel, ha nagyon muszáj. Külön figyelmeztetett, hogy erős szer, tehát óvatosan kell bánni az adagolásával. Már éppen raktam is volna vissza a helyére, amikor hirtelen bevillant, hogy kénytelen leszek emberek között parádézni egész délután. Lepergett előttem a sok kíváncsiskodó szempár, aztán meggyőzve önmagamat kaptam be egy darabot a nyugtatóból.

 Húsz perccel később már unott arckifejezéssel napszemüvegem mögé rejtőzve ültem be a kocsi hátsó ülésére. Még most sem voltam túlzottan odáig a kimozdulás ötletéért, azonban nálam jobban senki sem tudhatná azt, hogy Allenával lehetetlen ellenkezni. Ha ő egyszer valamit a fejébe vesz, annak úgy kell megtörténnie. Ez általában rám is jellemző szokott lenni, ám most, jelen helyzetben, be kell látnom, hogy azzal segítetek a legjobban magamon, ha rá hallgatok. 

Legnagyobb örömömre West is úgy döntött, hogy velünk tart. Minél nagyobb díszkíséret vesz körül, annál könnyebben sikerülhet ellazulnom, bár tény és való, ebben a nyugtató is nagyrészt szerepet játszhat. Ahogy az autó leparkolt a szívem ezerszer szaporábban kezdett lüktetni. A mellettem ülő fiú ezt rögtön kiszúrta, és összefonta ujjainkat, majd egy lágy puszit nyomott arcomra.

- Nem lesz semmi baj – suttogta a fülembe karcos hangján, amitől csak még inkább zavarba jöttem – Ott leszünk veled végig.

- Kérlek titeket, ne akarjátok elérni, hogy felforduljon a gyomrom – vágta hozzánk a tőle megszokott szarkasztikus stílusban, miközben ránk sem nézve mászott ki a hátsó ülésről.

Westtel mi is követtük a példáját. Amint kiszálltam a kocsiból, szinte egyből levert a víz. Egyrészt azért, mert legalább 40 fok van ezen a délutánon, másrészt pedig, mert megláttam milyen sok ember választotta ezt a helyet délutáni kikapcsolódás gyanánt.

Allena egy tapssal jelezte, hogy lassan jó lenne megindulni, én azonban, ha West nem húzott volna maga után biztosan ácsorogtam volna még itt egy jó darabig. A szívem a torkomban dobogott. Utáltam az ehhez hasonló helyzeteket. Nem tudtam mire számítsak, és ez kikészített. Ahogy közeledtünk az emberekhez elsőre az tűnt fel, hogy nem is engem figyelnek legfőképpen. Persze alaposan végigbámulták a szerencsétlenül járt lányt, de leginkább azzal voltak elfoglalva, hogy Westtel összekulcsolt kezekkel sétáltunk. Tény, hogy régen volt már ilyen látványban részük, már igazán elszokhattak tőle. Az pedig csak hab a tortán, hogy Allenával kiegészülve teljesen olyan hatást keltettünk, mint négy évvel ezelőtt. Akkor mászkáltunk mindenhova hármasban, szinte összenőve éltünk. 

- Na jó, srácok – vezényelt továbbra is barátnőm – Pakoljatok le, és irány a víz.

- Azt hittem, te csak a partról szereted figyelemmel követni az eseményeket – nézte őt felvont szemöldökkel West.

- De most addig nem nyugszom meg, amíg nem látok egy mosolyt Lea arcán – bólintott határozottan egyet, majd megragadta a kezemet – Indulás – villantott egy bíztató mosolyt, aztán már húzott is maga után.

Nem ám visszafogottan. Olyan tempóban haladt az óceán irányába, hogy szinte már futva gázoltunk bele a hűs habokba. Pár méterrel később lelassított, mire a minket gyalog követő West is behozta lemaradását. 

Az események ezután csak még döcögősebbé váltak számomra. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Nehezemre esett ellazulni, képtelen voltam merevség nélkül elmerülni a vízben, vagy úszni néhány métert. 

- Gyere a hátamra – állt be elém a nagyjából derekamig érő mélységnél a fiú.

Mint egy kismajom csimpaszkodtam rá, mire ő megfontolt mozdulatokkal követte barátnőmet, így engem is magával vonszolva. Egészen addig haladtunk befelé, hogy az én lábam bár nem próbáltam ki, de valószínűleg már nem érintené az alját, így csak egyre ragaszkodóbban karoltam át West nyakát. 

Zavarban éreztem magam. Még ha nem is történt így, de folyamatosan az járt a fejemben, hogy engem néznek. El akartam menekülni erről a helyről, noha tisztában vagyok azzal, hogy csak még jobban rontanék a helyzetemen.

- Azt hiszem, én kimegyek iszok valamit – köszörültem meg a torkomat, aztán meg sem várva a többiek válaszát löktem el magamat Westtől, és kezdtem el kiúszni az óceánból. 

A métereket minél gyorsabban le akartam gyűrni. Amikor már leért a lábam, gyalogolva folytattam utamat. Erős akartam maradni. Párszor ugyan lesütöttem a szememet elkerülve ezzel a kíváncsi tekinteteket, de jobbára próbáltam felemelt fejjel, határozottan elhaladni az emberek között. 

A pulthoz érve azonnal lecsaptam az egyik bárszékre, amit sikerült alaposan összevizeznem.

- Egy alkoholmentes mojitot szeretnék – rendeltem a pultos fiútól, majd mikor fizetni akartam ő csak visszatolta a kezemet a pénzzel együtt.

- Hagyja csak, a ház vendége ez alkalommal.

Az agyam egy másodperc alatt kezdett el gőzölögni, és rettenetesen közel álltam ahhoz, hogy el is durranjon. Szemeim szinte izzottak a méregtől. Pontosan az ilyen szánakozó gesztusokra nincs semmi szükségem. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy kioktassam egy kemény monológgal a pultos srácot, amikor megütötte a fülemet egy ismerős hang.

- Ezt a kört én állom a kisasszonynak – csúsztatott át egy vaskos borravalóval ellátott összeget,

aztán körbepillantott, hogy ki van körülöttünk, végül közelebb hajolt és a maga meggyőző stílusában suttogta szavait – Ha hagyod, hogy céltáblának nézzenek, könnyen azzá is válhatsz. Tüntesd el magadról ezt a siralmas kiskutya ábrázatot, mert mire kettőt pislantasz úgy fognak eltiporni, mint a legvédtelenebb csótányt a verandán…