2014. március 8., szombat

15. fejezet


Következő reggel nagy napra ébredt Holkbrook. 

Anya egész délelőtt idegesen járkált fel-alá a házban, mint akinek megparancsolták, hogy egy másodpercre sem állhat le. Folyamatosan egyeztetett valakivel a telefonján, vagy ha éppen nem kommunikált senkivel akkor a beszédét ismételte el legalább már századjára. Valamilyen szinten természetesen azért megértem. Én sem repesnék az örömtől, ha ki kellene állnom az egész város elé szónokolni, miközben kamerák figyelnek mindenfelől ráadásul még a helyi tévé is élőben közvetítené az eseményt. 
Nem véletlenül van ekkora felhajtás. Ma hozzák nyilvánosságra a kormányzó-jelölteket. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Anya igazából most először beszél ekkora nyilvánosság előtt. Eddig csak apa mögött állt minden alkalommal, most azonban ő kerül előtérbe. Neki kell közölnie az emberekkel a tényeket, és neki kell levezényelnie, valamint kézben tartania ezt a valóságos őrületet. 
A városházához érve már az épület előtt hatalmas felfordulás várt minket. Amint kiszálltunk az autóból anyát rögtön megrohamozták a riporterek különféle kérdésekkel bombázva őt. Én igyekeztem szorosan mögötte maradni, de ekkora tömegben és lökdösődésben ez nem volt egyszerű feladat. Anya megfogadta, hogy senkinek nem fog a konferencia előtt nyilatkozni, ahhoz most túlságosan izgul, hogy még ezekre is koncentrálni tudjon. A lépcső tetejére feljutva, a bejárat előtt megtorpant, majd az újságírómentes területen hátrafordult. Rengeteg városlakó gyűlt össze ezen a napon. Az emberek nagyon szerettek apát, mindenben támogatták. Valószínűleg most úgy érzik kötelesek támogatni az özvegyét ebben a nehéz időszakban. Anya finoman megemelte a kezét és kedvesen integetett az összegyűlteknek. A tömeg hirtelen tapsban tört ki viszonzásul, majd pár másodperc múlva anya erőt vett magán, és bement az épületbe.
A folyosón sokkal nyugodtabb környezet vett körül minket. Noha a dolgozók itt is sürgölődtek, és tették a dolgukat, de negyed annyira sem jött elő a klausztrofóbiám, mint az előbb odakint. Határozott léptekkel tartottunk a díszterem irányába, ahova minél közelebb értünk, annál nagyobb zaj szűrődött ki. A helyiség bejárata előtt már felsorakozott a Lewington család színe-java. Mindannyian legelegánsabb formájukban tették tiszteletüket. Allena megtartva a két méteres távolságot bátyjától fürkészett engem már most unott tekintettel. Akaratlanul is elmosolyodtam ezt látva, amit persze Mrs. Lewington is rögtön kiszúrt, és figyelmeztetően oldalba bökéssel fegyelmezte lányát. Colton úgy nézett rám, mint a véres rongyra, ami őszintén bevallva elég ijesztő volt. A gyomrom kissé összeszűkült, azonban egy másodpercre sem akartam, hogy észrevegye szorongásomat. A két testvér szinte levegőnek nézte egymást a tegnapi eset óta barátnőm elmondása szerint. Sőt mi több Colton nem is töltötte otthon az éjszakát, csak reggel esett be teljesen szétcsúszva. Allena azt állítja elképzelése sincs hol lehetett, valószínűleg  kitombolta magából a sok feszültséget, amiből nekünk is adott egy kis ízelítőt. 
A terembe bejutva minden szempár ránk szegeződött. Anya aprót bólintva üdvözölte az egybegyűlteket, majd sietős léptekkel indult meg sajtósa felé. Én lemaradva tőle torpantam meg az első sor környékén. Nem sokkal arrébb kiszúrtam az egész Bowman családot. A szülők ügyvédjükkel egyeztettek, míg West tőlük kissé távolabb állt és éppen engem nézett. Arcán rejtett mosoly csillant meg, én mégis tudtam, hogy ezt nekem szánja. Kissé összerezzentem, és legszívesebben odamentem volna hozzá. Ám tudtam nagyon jól, hogy jelen körülmények között ez lehetetlen. 
Apa egykori tanácsadója lépett mögém. Bal kezét finoman a derekamra helyezte, míg jobb kezével a pódium felé invitált. A szívem majd kiugrott a helyéről, egyáltalán nem szeretem az ilyen nyilvános eseményeket. Az évek során mondjuk már volt időm hozzászokni. Kiskorom óta minden sajtókonferencián apa mögött álltunk, és támogattuk jelenlétünkkel. Anya szerint ennek most is így kell lennie, csupán most már magunkra maradtunk. 
Az emelvényen a szónoki szék mögött az amerikai, és holkbrooki zászlók voltak felállítva a teljesség kedvéért. Én egy asztal mögött foglaltam helyet szemben a közönséggel. Mellettem ült néhány magasabb rangú politikus, akik részt vesznek a város irányításában. Valamelyest feszélyezve éreztem magam közöttük. 
Nem sokkal a kezdés előtt lassan már rendeződtek a sorok. A Lewington és a Wilson család is megjelent a teremben, és egymástól jól elhatárolódva ültek le helyükre, beleértve ebbe már a Bowmaneket is. 
A sutyorgás elhalkult a helyiségben, amelyben összesen nagyjából száz ember lehetett jelen, anya pedig egy nagy sóhaj kíséretében a mikrofon elé lépett. A kamerák forogtak, miközben folyamatos vakuvillogás homályosította el tisztán látásomat. Igyekeztem komoly arckifejezéssel végighallgatni a beszédét, azonban ez már az első sorok után nehezen ment. 
- Köszöntöm a tisztelt egybegyűlteket, és Holkbrook polgárait – kezdett bele eleinte remegő hanggal – Az elmúlt hetekben mindannyian szörnyű időszakon mentünk keresztül. Elveszítettünk egy embert, aki nem csak kormányzó volt, hanem szerető férj, és gondoskodó családapa is…
Szemeimben éreztem, ahogy egyre inkább sorakoznak a könnyek, melyeket erősen próbáltam visszatartani. Anya szavai a szívemig hatoltak. A hangja elcsendesedett a fejemben, mintha egy teljesen másik univerzumba kerültem volna. Az utóbbi napokban annyi minden lekötötte a figyelmemet, hogy alig gondoltam apára. Rettenetes bűntudat ragadott magával. Alig három hete temettük el, és én már meg is feledkeztem volna róla? Nem lehetek ennyire felelőtlen. Ha már most így elhalványult a kép előttem, mi lesz később? Vajon örökre emlékezni fogok az arcára? És a hangja évek múlva is valóságosként fog hangzani a fejemben?
Gondolatmenetemből a terem hátsó részében zajló események zökkentettek ki. Az ajtót óvatosan kinyitották, és egy öltönyös fiatalember lépett be rajta. Tekintélyesen körbepillantott, majd alig észrevehetően baloldalt előrébb szlalomozott az emberek között. 
Telefonomat elővigyázatosan kicsúsztattam borítéktáskámból, és az asztal alatt gyorsan bepötyögtem egy rövid üzenetet, amit azonnal továbbküldtem barátnőmnek.
”Brad az ablak mellett…”
Allena elolvasta az SMS-t, majd diszkréten odafordította fejét. Azonnal megakadt a szeme a férfin, aki úgy szintén őt figyelte. Kezeit összefonta maga előtt, majd halvány mosolyt küldött a lány felé. Még innen is láttam barátnőm megvető szemforgatását. Komoly erőfeszítésembe telt, hogy ne nevessem el magam a jeleneten. Egy finom kuncogással tudtam csak elintézni a dolgot ajkaimat kezemmel eltakarva mások elől, hátha így kevésbé lesz feltűnő. Bár a kivitelezés nem sikerült túl tökéletesre.
Jó kedvem azonban rögtön alábbhagyott, amint belegondoltam, hogy mégis mi a fenét kereshet itt. Azt még megértem talán, hogy ott van a partikon, mint például a yachton is, de mi dolga van neki a holkbrooki kormányzó jelöltek konferenciáján. Eddig csak arra összpontosítottam, hogy biztosan barátai vannak itt. De a politikához mi köze van? Ide olyan emberek jönnek el, akik törődnek a város sorsával. Vagy várjunk csak… a díszterembe nem engednek be akárkit. Talán a városházán lehetnek kapcsolatai, vagy a jelöltek között. Az eszem megáll… ki ez az ember?
- Vágjunk bele tehát a mai sajtótájékoztatónk legfontosabb részébe – terelődött figyelmem ismételten a mikrofonnál álló édesanyámra – a jelöltek tehát…
A közönség kissé zúgolódni kezdett. Az újságírók az eddiginél is jobban összpontosítottak, hiszen számukra még egyáltalán nem volt nyilvánvaló minden induló kiléte. 
- Roger Lewington…
A hadban álló testvérek édesapja felállt a helyéről, és a tapsviharnak köszönetet mondva integetett körbe a jelenlevőknek. Barátnőm illedelmesen mosolygott, bár arcára így is rá volt írva, hogy mennyire hidegen hagyja ez az egész kormányzósdi. Láttam rajta, hogy lélekben egészen máshol jár, és már a következő tervét fontolgatja csakúgy, mint a mellette elhelyezkedő bátyja.
- Duncan Bowman…
West a szüleivel együtt emelkedett meg helyéről tapsolás közben. Feltételezem az ő parancsukra tett így. Magától nem hinném, hogy ennyire lelkesedne a jelölésért. Tipikusan nem az az ember, akit ennyire érdekelnének a felszíneskedések.
- és végül Arthur Wilson.
Naomi büszkén húzta ki magát édesapja mellett, miközben arcára kiült a felsőbbrendűségéről árulkodó kifejezés. Ahogy ránéztem már felfordult a gyomrom. Tekintetemet átvezettem anyára, aki egyik jelöltnél sem tapsolt, és mosolygott ennyire lelkesen. Annyira lerí róla, hogy őket támogatja. Csupán egy dolgot nem értek, ha ő így nyilvánosságra hozhatja véleményét, akkor én miért nem jelenhetek meg West mellett?
Anya lassan beszéde záró soraihoz érkezett, aminek én is, és sajgó hátsó felem is rendkívül hálás volt már. Köszönetet mondott a jelenlévőknek, és a tévénézőknek is, majd sok szerencsét kívánva az indulóknak búcsúzott el. A teremben mindenki felállt a helyéről, és újabb tapsvihar tört ki. Magamra erőltettem egy kedves mosolyt, amely abban a pillanatban vált csak igazán őszintévé, amint Westre pillantottam. 
A kamerák leálltak, az emberek pedig szépen lassan kezdtek elfogyni. Félszemmel folyamatosan figyeltem Brad minden lépését. Kihez megy oda, kivel beszél, mit csinál… azonban sajnos csupán csak annyit láthattam, ahogy szó nélkül a többi jelenlévővel együtt eltűnik ugyanolyan titokzatosan, ahogy megérkezett. 
Másodpercek alatt ragadtam meg barátnőm kezét, és húztam pár méterrel arrébb családjától. 
- Beszélned kell Coltonnal – szegeztem neki mondandómat azonnal.
- Megvesztél? – pirított rám kikerekedett szemekkel – Talán elfelejtetted mit csinált tegnap? Semmi értelme nem lenne az egésznek. Ha mondana is valamit, egészen biztos csak átverne minket. Kénytelen vagyok emlékeztetni rá, hogy egyikünk sem a szíve csücske…
- Allena – kezdtem volna bele újabb győzködési kísérletembe, amikor is a Bowman család sétált el mellettünk, így azonnal elhallgattam.
West a szülei mögött haladt, szinte rám sem nézett. A következő pillanatban összeértek kezeink, és egy papírcetlit csúsztatott át tenyerembe, majd mintha mi sem történt volna továbbment.
Azon nyomban széthajtogattam a kis fecnit, és magamban felolvastam a rövid üzenetet.
Este 8-kor találkozz velem a világítótoronynál. West
Arcom másodpercek alatt kivirult, és mire felpillantottam már csak az ajtóból visszaforduló fiút láttam, aki egy sejtelmes mosoly kíséretében távozott végül a helyiségből…

2 megjegyzés:

  1. Első kommentelő ! ^^
    Huhh végre eljutottam a 15.részég sok idő elment mire elolvastam , de megérte :) Remek történeteket írsz és ez is remekre sikerült! Nagyon várom az új részt! :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm:) Jól esik, hogy így gondolod:)) Szerdán érkezik az új rész:) Puszi, Mia

      Törlés