Következő reggel nagy napra ébredt Holkbrook.
Anya egész délelőtt idegesen járkált fel-alá a házban, mint akinek
megparancsolták, hogy egy másodpercre sem állhat le. Folyamatosan egyeztetett
valakivel a telefonján, vagy ha éppen nem kommunikált senkivel akkor a beszédét
ismételte el legalább már századjára. Valamilyen szinten természetesen azért
megértem. Én sem repesnék az örömtől, ha ki kellene állnom az egész város elé
szónokolni, miközben kamerák figyelnek mindenfelől ráadásul még a helyi tévé is
élőben közvetítené az eseményt.
Nem véletlenül van ekkora felhajtás. Ma hozzák nyilvánosságra a
kormányzó-jelölteket. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Anya igazából most
először beszél ekkora nyilvánosság előtt. Eddig csak apa mögött állt minden
alkalommal, most azonban ő kerül előtérbe. Neki kell közölnie az emberekkel a
tényeket, és neki kell levezényelnie, valamint kézben tartania ezt a valóságos
őrületet.
A városházához érve már az épület előtt hatalmas felfordulás várt minket. Amint
kiszálltunk az autóból anyát rögtön megrohamozták a riporterek különféle
kérdésekkel bombázva őt. Én igyekeztem szorosan mögötte maradni, de ekkora
tömegben és lökdösődésben ez nem volt egyszerű feladat. Anya megfogadta, hogy
senkinek nem fog a konferencia előtt nyilatkozni, ahhoz most túlságosan izgul,
hogy még ezekre is koncentrálni tudjon. A lépcső tetejére feljutva, a bejárat
előtt megtorpant, majd az újságírómentes területen hátrafordult. Rengeteg
városlakó gyűlt össze ezen a napon. Az emberek nagyon szerettek apát, mindenben
támogatták. Valószínűleg most úgy érzik kötelesek támogatni az özvegyét ebben a
nehéz időszakban. Anya finoman megemelte a kezét és kedvesen integetett az
összegyűlteknek. A tömeg hirtelen tapsban tört ki viszonzásul, majd pár
másodperc múlva anya erőt vett magán, és bement az épületbe.
A folyosón sokkal nyugodtabb környezet vett körül minket. Noha a dolgozók itt
is sürgölődtek, és tették a dolgukat, de negyed annyira sem jött elő a
klausztrofóbiám, mint az előbb odakint. Határozott léptekkel tartottunk a
díszterem irányába, ahova minél közelebb értünk, annál nagyobb zaj szűrődött
ki. A helyiség bejárata előtt már felsorakozott a Lewington család színe-java.
Mindannyian legelegánsabb formájukban tették tiszteletüket. Allena megtartva a
két méteres távolságot bátyjától fürkészett engem már most unott tekintettel.
Akaratlanul is elmosolyodtam ezt látva, amit persze Mrs. Lewington is rögtön
kiszúrt, és figyelmeztetően oldalba bökéssel fegyelmezte lányát. Colton úgy
nézett rám, mint a véres rongyra, ami őszintén bevallva elég ijesztő volt. A
gyomrom kissé összeszűkült, azonban egy másodpercre sem akartam, hogy
észrevegye szorongásomat. A két testvér szinte levegőnek nézte egymást a
tegnapi eset óta barátnőm elmondása szerint. Sőt mi több Colton nem is töltötte
otthon az éjszakát, csak reggel esett be teljesen szétcsúszva. Allena azt
állítja elképzelése sincs hol lehetett, valószínűleg kitombolta magából a sok feszültséget, amiből
nekünk is adott egy kis ízelítőt.
A terembe bejutva minden szempár ránk szegeződött. Anya aprót bólintva
üdvözölte az egybegyűlteket, majd sietős léptekkel indult meg sajtósa felé. Én
lemaradva tőle torpantam meg az első sor környékén. Nem sokkal arrébb kiszúrtam
az egész Bowman családot. A szülők ügyvédjükkel egyeztettek, míg West tőlük
kissé távolabb állt és éppen engem nézett. Arcán rejtett mosoly csillant meg,
én mégis tudtam, hogy ezt nekem szánja. Kissé összerezzentem, és legszívesebben
odamentem volna hozzá. Ám tudtam nagyon jól, hogy jelen körülmények között ez
lehetetlen.
Apa egykori tanácsadója lépett mögém. Bal kezét finoman a derekamra helyezte,
míg jobb kezével a pódium felé invitált. A szívem majd kiugrott a helyéről,
egyáltalán nem szeretem az ilyen nyilvános eseményeket. Az évek során mondjuk
már volt időm hozzászokni. Kiskorom óta minden sajtókonferencián apa mögött
álltunk, és támogattuk jelenlétünkkel. Anya szerint ennek most is így kell
lennie, csupán most már magunkra maradtunk.
Az emelvényen a szónoki szék mögött az amerikai, és holkbrooki zászlók voltak
felállítva a teljesség kedvéért. Én egy asztal mögött foglaltam helyet szemben
a közönséggel. Mellettem ült néhány magasabb rangú politikus, akik részt
vesznek a város irányításában. Valamelyest feszélyezve éreztem magam közöttük.
Nem sokkal a kezdés előtt lassan már rendeződtek a sorok. A Lewington és a
Wilson család is megjelent a teremben, és egymástól jól elhatárolódva ültek le
helyükre, beleértve ebbe már a Bowmaneket is.
A sutyorgás elhalkult a helyiségben, amelyben összesen nagyjából száz ember
lehetett jelen, anya pedig egy nagy sóhaj kíséretében a mikrofon elé lépett. A
kamerák forogtak, miközben folyamatos vakuvillogás homályosította el tisztán
látásomat. Igyekeztem komoly arckifejezéssel végighallgatni a beszédét, azonban
ez már az első sorok után nehezen ment.
- Köszöntöm a tisztelt egybegyűlteket, és Holkbrook polgárait – kezdett bele
eleinte remegő hanggal – Az elmúlt hetekben mindannyian szörnyű időszakon
mentünk keresztül. Elveszítettünk egy embert, aki nem csak kormányzó volt,
hanem szerető férj, és gondoskodó családapa is…
Szemeimben éreztem, ahogy egyre inkább sorakoznak a könnyek, melyeket erősen
próbáltam visszatartani. Anya szavai a szívemig hatoltak. A hangja
elcsendesedett a fejemben, mintha egy teljesen másik univerzumba kerültem
volna. Az utóbbi napokban annyi minden lekötötte a figyelmemet, hogy alig
gondoltam apára. Rettenetes bűntudat ragadott magával. Alig három hete temettük
el, és én már meg is feledkeztem volna róla? Nem lehetek ennyire felelőtlen. Ha
már most így elhalványult a kép előttem, mi lesz később? Vajon örökre emlékezni
fogok az arcára? És a hangja évek múlva is valóságosként fog hangzani a
fejemben?
Gondolatmenetemből a terem hátsó részében zajló események zökkentettek ki. Az
ajtót óvatosan kinyitották, és egy öltönyös fiatalember lépett be rajta.
Tekintélyesen körbepillantott, majd alig észrevehetően baloldalt előrébb szlalomozott
az emberek között.
Telefonomat elővigyázatosan kicsúsztattam borítéktáskámból, és az asztal alatt
gyorsan bepötyögtem egy rövid üzenetet, amit azonnal továbbküldtem barátnőmnek.
”Brad az ablak mellett…”
Allena elolvasta az SMS-t, majd diszkréten odafordította fejét. Azonnal
megakadt a szeme a férfin, aki úgy szintén őt figyelte. Kezeit összefonta maga
előtt, majd halvány mosolyt küldött a lány felé. Még innen is láttam barátnőm
megvető szemforgatását. Komoly erőfeszítésembe telt, hogy ne nevessem el magam
a jeleneten. Egy finom kuncogással tudtam csak elintézni a dolgot ajkaimat
kezemmel eltakarva mások elől, hátha így kevésbé lesz feltűnő. Bár a
kivitelezés nem sikerült túl tökéletesre.
Jó kedvem azonban rögtön alábbhagyott, amint belegondoltam, hogy mégis mi a
fenét kereshet itt. Azt még megértem talán, hogy ott van a partikon, mint
például a yachton is, de mi dolga van neki a holkbrooki kormányzó jelöltek
konferenciáján. Eddig csak arra összpontosítottam, hogy biztosan barátai vannak
itt. De a politikához mi köze van? Ide olyan emberek jönnek el, akik törődnek a
város sorsával. Vagy várjunk csak… a díszterembe nem engednek be akárkit. Talán
a városházán lehetnek kapcsolatai, vagy a jelöltek között. Az eszem megáll… ki
ez az ember?
- Vágjunk bele tehát a mai sajtótájékoztatónk legfontosabb részébe – terelődött
figyelmem ismételten a mikrofonnál álló édesanyámra – a jelöltek tehát…
A közönség kissé zúgolódni kezdett. Az újságírók az eddiginél is jobban
összpontosítottak, hiszen számukra még egyáltalán nem volt nyilvánvaló minden
induló kiléte.
- Roger Lewington…
A hadban álló testvérek édesapja felállt a helyéről, és a tapsviharnak
köszönetet mondva integetett körbe a jelenlevőknek. Barátnőm illedelmesen
mosolygott, bár arcára így is rá volt írva, hogy mennyire hidegen hagyja ez az
egész kormányzósdi. Láttam rajta, hogy lélekben egészen máshol jár, és már a
következő tervét fontolgatja csakúgy, mint a mellette elhelyezkedő bátyja.
- Duncan Bowman…
West a szüleivel együtt emelkedett meg helyéről tapsolás közben. Feltételezem
az ő parancsukra tett így. Magától nem hinném, hogy ennyire lelkesedne a
jelölésért. Tipikusan nem az az ember, akit ennyire érdekelnének a
felszíneskedések.
- és végül Arthur Wilson.
Naomi büszkén húzta ki magát édesapja mellett, miközben arcára kiült a
felsőbbrendűségéről árulkodó kifejezés. Ahogy ránéztem már felfordult a
gyomrom. Tekintetemet átvezettem anyára, aki egyik jelöltnél sem tapsolt, és
mosolygott ennyire lelkesen. Annyira lerí róla, hogy őket támogatja. Csupán egy
dolgot nem értek, ha ő így nyilvánosságra hozhatja véleményét, akkor én miért
nem jelenhetek meg West mellett?
Anya lassan beszéde záró soraihoz érkezett, aminek én is, és sajgó hátsó felem
is rendkívül hálás volt már. Köszönetet mondott a jelenlévőknek, és a
tévénézőknek is, majd sok szerencsét kívánva az indulóknak búcsúzott el. A
teremben mindenki felállt a helyéről, és újabb tapsvihar tört ki. Magamra
erőltettem egy kedves mosolyt, amely abban a pillanatban vált csak igazán
őszintévé, amint Westre pillantottam.
A kamerák leálltak, az emberek pedig szépen lassan kezdtek elfogyni. Félszemmel
folyamatosan figyeltem Brad minden lépését. Kihez megy oda, kivel beszél, mit
csinál… azonban sajnos csupán csak annyit láthattam, ahogy szó nélkül a többi
jelenlévővel együtt eltűnik ugyanolyan titokzatosan, ahogy megérkezett.
Másodpercek alatt ragadtam meg barátnőm kezét, és húztam pár méterrel arrébb
családjától.
- Beszélned kell Coltonnal – szegeztem neki mondandómat azonnal.
- Megvesztél? – pirított rám kikerekedett szemekkel – Talán elfelejtetted mit
csinált tegnap? Semmi értelme nem lenne az egésznek. Ha mondana is valamit,
egészen biztos csak átverne minket. Kénytelen vagyok emlékeztetni rá, hogy
egyikünk sem a szíve csücske…
- Allena – kezdtem volna bele újabb győzködési kísérletembe, amikor is a Bowman
család sétált el mellettünk, így azonnal elhallgattam.
West a szülei mögött haladt, szinte rám sem nézett. A következő pillanatban
összeértek kezeink, és egy papírcetlit csúsztatott át tenyerembe, majd mintha
mi sem történt volna továbbment.
Azon nyomban széthajtogattam a kis fecnit, és magamban felolvastam a rövid
üzenetet.
Este 8-kor találkozz velem a
világítótoronynál. West
Arcom másodpercek alatt kivirult, és mire felpillantottam már csak az
ajtóból visszaforduló fiút láttam, aki egy sejtelmes mosoly kíséretében
távozott végül a helyiségből…
Első kommentelő ! ^^
VálaszTörlésHuhh végre eljutottam a 15.részég sok idő elment mire elolvastam , de megérte :) Remek történeteket írsz és ez is remekre sikerült! Nagyon várom az új részt! :))
Nagyon köszönöm:) Jól esik, hogy így gondolod:)) Szerdán érkezik az új rész:) Puszi, Mia
Törlés