Hatalmas ásítások közepette sétáltam lefelé az emeletről.
Köntösömet összébb húztam magamon, amint a kellemes nyári szellő befuvallt a
nyitott bejárati ajtónkon. Odakint már most káprázatosan süt a nap, úgy tűnik
ma sem kímél minket a kánikula.
- Jó reggelt kisasszony – üdvözült a konyhába érve a sürgölődő Matild – Kér egy
kis kávét?
- Köszönöm, nagyon jól esne – mosolyogtam rá kedvesen, noha alig láttam valamit
csipáimtól.
Kényelmesen elhelyezkedtem az egyik széken, majd miután magamhoz ragadtam egy
croassiont, kezembe vettem az egyik reggeli újságot. Túlságosan nagy meglepetés
nem ért. A címlapon természetesen Colton virított, amint éppen a rendőrök
kísérik megbilincselt kézzel az egyik autóhoz. A történtek is gyorsan
napvilágot láttak, persze azért jócskán eltúlozva a sztorit a valóság közelében
sem járva. Soha sem értettem miért kell homályosítaniuk folyamatosan. Csak
egyszer érném meg, hogy az igazat olvassam a napilapokban. Mindig készítenek
egy sokat mondó fényképet, aztán ami éppen lerí arról a fotóról azt színezik ki
a saját szájízük szerint, csakhogy minél nagyobb durranás legyen.
Most azonban hazudnék, ha azt állítanám nincs bennem egy cseppnyi káröröm se.
Colton már igazán megérdemelte, hogy egyszer pofára essen, még ha az egy
hatalmas csőbe húzás közepette érte is. Ez az ember azt gondolja ő bármit
megtehet büntetlenül. Akármennyire is volt ártatlan jelen esetben, a számtalan
múltban elkövetett szemétségért ez már bőven kijárt neki. Egyszer az életben végre
ő is megtapasztalja milyen érzés, amikor szövetkeznek ellene. Jobban
belegondolva egyáltalán nem sajnálom…
- Szép jó reggelt drágaságom – lépett be elsöprő lendülettel a helyiségbe
Allena.
Arcáról olyan boldogság sugárzott, amilyet fogalmam sincs mikor láttam utoljára
nemcsak rajta, hanem úgy általánosságban akárkin. Le sem tudná tagadni milyen
büszke arra, hogy elérte a célját, és egy tökéletes ütéssel padlóra küldte
bátyját, noha csak ideiglenesen is.
- Te nem tudsz aludni? – pillantottam rá meglepetten, mivel én is még csak nem
régiben ébredtem, ő pedig már frissen és üdén a mi házunkban van.
- Viccelsz? – vágta le magát a szemközti székre, miközben lecsapott a kávémra –
Szinte egész éjszaka ébren voltam. Otthon áll a bál. El sem tudod képzelni
milyen nehéz volt eljátszani, mennyire sajnálom szegény bátyámat – vihogott
elégedettem, amit én csak álcázottan rosszalló fejrázással tudtam lereagálni.
- Kiengedték a börtönből? – téptem le egy kis darabot a vaníliával töltött
kiflimből.
- Még hajnalban anyáék letették az óvadékot – magyarázta lelkesen ecsetelve a
részleteket – Aztán órákon keresztül hívogatták az ügyvédekkel a
szerkesztőségeket, hátha sikerül eltusolni a dolgot.
- Úgy látom nem sikerült – emeltem meg jelzésszerűen a napilapot.
- Elméletileg mindenkivel tárgyaltak, na meg egy kis kenőpénzzel is
próbálkoztak – vonta meg lazán a vállát – Bár én egyáltalán nem bánom, hogy a
címlapon látom viszont a kedves testvéremet.
- Miért is nem lepődök meg ezen? – vigyorogtam rá, miközben visszaszereztem tőle
kávémat – Ezek szerint valaki még több pénzt ajánlott az újságoknak, hogy
lehozzák a sztorit – állapítottam meg a kész tényeket.
- Ezen nincs is min csodálkozni. Coltonnak ezernél is több rosszakarója van.
Azt hiszem jó pár embernek megérte, hogy végre visszaadják neki még ha csak a
töredékét is annak a sok szélhámosságnak, amit elkövetett ellenük.
A témánk rekordsebességgel akadt meg, amikor anya lépett be a konyhába.
Mindketten lapítva ettük a reggelinket, és iszogattuk a kávékat gondosan
rejtegetve az újságot. Egyikünk sem akarta, hogy felhozza a dolgot anya. Semmi
kedvünk nem volt ahhoz, hogy elkezdjen kérdezősködni a tegnapról. Jönne a sok
mit láttál, mi történt pontosan, hol voltál ekkor sorozat, amiket már szinte
szokásosan végeláthatatlan mennyiségű társaik követnék. Azonban valamilyen
oknál fogva tisztában voltunk vele, hogy anya csakúgy nem feledkezik meg ilyen
dolgokról.
- Allena, drágám – fordult a lány felé, miközben óráját próbálta felcsatolni
csuklójára – Mondd csak a szüleid hogy vannak? Mit szóltak a hírekhez?
- Ó hát ők már meg sem lepődnek, ha Colton után kell takarítaniuk – kezdett
bele gyermeki könnyedséggel ebbe az egyáltalán nem kellemes témába – Évekkel
ezelőtt már olyan jól belejöttek, hogy most már rutinból megy nekik.
- Az ember azt hinné majd felrobbannak mérgükben – ült ki anya arcára a
döbbenet – Így a választások előtt egyáltalán nem jó ómen nekik, hogy gond van
az egyik gyerekkel.
- Ne tessék aggódni Mrs. Cambell – igyekezett elnyomni sejtelmes vigyorát, ami
valahogy sehogy sem akart összejönni neki, talán nem is állt szándékában
titkolni – A bátyám meg fogja kapni a méltó büntetését.
Kijelentésére kicsúszott a kiskanál a kezemből, amivel eddig a kávémat
kavargattam. Anya azonnal odakapta a fejét, és csak értetlenül figyelte, ahogy
barátnőmnek jelzésszerű pillantásokat küldtök, hogy most már ebből tényleg elég
lesz. Egymás között beszélhetünk erről, de nem hinném, hogy anyát is bele
kellene vonni ebbe a játszadozásba. Nincs szükség semmiféle utalgatásra. Addig
boldog, amíg nem tud semmiről. Ennek így is kell maradnia.
- Nekem most be kell mennem a városházára – hagyta annyiban a dolgot
szerencsére – Csak későn jövök. Gondolom ellesztek.
- Nem kell minket félteni Mrs. Cambell – szólt utána Allena nem túl bizalom gerjesztően.
- Azt mindjárt sejtettem – intett egy utolsót, miközben haladt kifelé, majd a
következő pillanatban már csak az ajtó csapódását hallhattuk.
- Itt a tökéletes alkalom – csapott le rögtön a lány kihasználva az alkalmat.
- Mégis mire? – vontam fel kétkedve szemöldökömet, mialatt megigazgattam a
vázában elhelyezetett hortenziákat.
- Hogy áthívd Westet – forgatta meg a szemét játszva unottságát – Azt mondtad
nem szereti, ha együtt vagytok. Nem lesz itthon ki tudja meddig.
- Ez nem így működik. Még nem is vagyunk együtt – álltam fel az asztaltól – Meg
amúgy is dolgom van.
- Milyen dolgod van neked, amiről én nem tudok? – követett szorosan egészen apa
irodájáig – Mit akarsz itt csinálni? – torpant meg az ajtóban, mint aki fél
belépni a helyiségbe – Kiráz a hideg ettől az… nem is tudom, hogy mondjam…
ürességtől?
- Csak utána akarok nézni valaminek – húztam ki az egyik szekrény fiókját,
amiben dokumentumok ezreivel találtam szembe magam. Szinte azt sem tudtam, hol
kezdjem.
- Beavatnál engem is? – tett meg egy óvatos lépést felém, miközben félénken
körbenézett a szoba minden részletén.
- De ígérd meg, hogy nem leszel ideges – álltam meg egy pillanatra a
kutatásban, hogy ránézhessek, majd látva barátnőm kérdő tekintetét folytattam –
Piszkálja a fantáziámat ki ez a srác… vagyis Brad. Nem értem, hogy került be
egyből közénk, ha már ennyire új a városban. Gondoltam apának csak van róla
valamije – vontam meg a vállam, aztán tovább lapozgattam a pakkokat.
- Miért olyan fontos most ez?
- Mert hiába próbálod az ellenkezőjéről meggyőzni magad úgy is találkozni
fogunk még vele – magyaráztam minél hitelesebben – Tudni szeretném kivel állunk
szemben. Van valami, ami nagyon nem tetszik abban a fazonban.
- Komolyan? – tette csípőre kezeit gúnyos hanglejtéssel – Most hogy így mondod
nekem se olyan szimpatikus – ironizált tovább felidézve a történteket – Azzal
hogy alkut kötött a bátyámmal rólam nem is tudom… valahogy elvágta nálam magát
– rázta meg a fejét, én pedig csuklójára tekertem ujjaimat, hogy közelebb
ránthassam.
- Inkább segíts – szóltam rá türelmetlenül – És ne álltasd magad. Téged is
legalább annyira érdekel, mint engem…
Azt hiszem tökéletes lövéssel beletaláltam a közepébe. Allena csak játssza a
rendíthetetlent közben pedig még nálam is jobban érdeklik a részletek. Bár ezen
nem is lepődök meg. A helyében én is tudni akarnám ki ez az ember, akivel a
bátyám összeállt egy ilyen komoly pókerpartira. Coltonnak rengeteg pénze van.
Nem hinném, hogy pár napon belül ne tudta volna összeszedni azt a bizonyos
összeget. Talán a férfi ultimátumot adott neki. Bár azon se lepődnék meg, hogy
azzal is célja lett volna, hogy rászabadítja a húgára. Tőle minden kitelik. A
történtek után pedig minden képzeletemet képes már felülmúlni.
Órákig ültünk apa irodájában. Ezernyi dokumentumot nyálaztunk át részletesen,
de legnagyobb balszerencsénkre még csak említést sem tettek róla. Sehol egy
feljegyzés Brad nevezetű emberről, legalábbis olyanról, akit ne ismernénk. A
derekam már kezdett egyre jobban fájni a rengeteg üléstől, időközben pedig már
a délután nagy része is elszáguldott felettünk. Úgy tűnik, lassan kénytelen
leszek feladni. Talán nem is holkbrooki. Lehet, hogy nem messze lakik, és
ideköti egy rokoni szál, vagy barátok. Akármennyire is fáj belátni semmire nem
jutottunk. Elpocsékoltunk egy ilyen csodálatos napot a semmire. Ahelyett, hogy
a strandon sütkéreztünk volna, vagy Westtel töltöttem volna ezt napot, ahogy
azt barátnőm is javasolta, itt vesztegettük az időnket.
- Jobb lesz, ha mindent visszapakolunk a helyére még mielőtt anya hazajönne, és
kitörne a háború amiért be mertük tenni ide a lábunkat – álltam fel végre a
földről jó pár aktát magamhoz ragadva.
- Most mihez kezdünk? – segített ő is a nyomok eltüntetésében – Csak így
feladjuk?
- Sokkal jobb ötletem nincs – húztam félre a számat keserűen – Hacsak –
villanyozódtam fel hirtelen gondolatom hatására – Colton biztosan tudja…
- Nem, nem, nem és nem – tiltakozott hevesen kezeivel gesztikulálva – Kizárt
dolog, hogy puncsolni fogok nála akármiért is. Most felejtsd el – tudatosította
bennem szigorú pillantásokat küldve – Meg amúgy is… hogy kérdezhetnék meg tőle
bármit is anélkül, hogy rájönne mindent tudok?
- Okos lány vagy te, megoldod – kacsintottam rá vigyorogva, minden
meggyőzőképességemet bevetve.
Szinte befejezni sem tudtam, ugyanis a bejárati ajtó felől hangos püfölést
hallottunk. Mintha valaki be akarná törni az ajtót. Allenával értetlenül
egymásra pillantottunk. Mégis ki a fenének állna szándékában így ránk rontani.
Egyszerre indultunk meg a bejárat felé. Matild kétségbeesetten nézett rám,
amikor megérkeztünk. Szegény láthatóan megijedt a helyzettől. Miután szóltam
neki, hogy nyugodtan elmehet, egy nagy sóhajjal nyugtatva magamat nyitottam ki
az ajtót.
- Te – vágta ki vendégünk azonnal teljes erejéből, amire már bennem is jócskán
félelmet keltett – és te – tett meg néhány határozott lépést befelé a lány felé
– Mi az istent képzeltek kik vagytok ti?
- Ugyan már Colton, mi a fenéről beszélsz? – játszotta a higgadt, ártatlan
bárányt barátnőm.
- Ne nézzetek hülyének – tombolt tovább önmagából teljesen kikelve, én pedig
már attól tartottam a végén megüti valamelyikünket – Azt hiszitek nem tudom,
hogy a ti kezetek van a dologban? –
verte le a polcról a slusszkulcsoknak fenntartott tálat, mely hangosan
csattanva tört darabokra a csempén – A legrosszabb emberrel kezdtetek ki –
fenyegetett minket mutató ujjával égetően izzó szemekkel – Ezt még nagyon meg
fogjátok bánni – jártatta közöttünk tekintetét – mindketten – tartott némi
hatásszünetet, majd ugyanolyan lendülettel, ahogy megérkezett távozott az ajtót
izomból becsapva maga mögött…
Nagyon tetszik :)
VálaszTörlésSajnálom hogy nem találtak semmit Bradről...
Nagyon köszönöm:)) A következő részekből még több minden kiderül róla...:)
VálaszTörlés